„Növeld bennünk a hitet.”

      A római zsinagógával szemben levő katolikus templom márványfelirata Izajás szavait hozza héberül és latinul. Az ökumenizmust megelőző időben így akarták a rómaiak a zsidókat megtéríteni: hadd olvassák saját prófétájuk szavait. Talán nem gondoltak arra, hogy a próféta szava mindenkinek szól.

      Isten elrejtőzik, hogy „Hagytam, hogy közeledjenek, akik azelőtt nem kérdeztek; hogy megtaláljanak, akik nem kerestek. Íme, itt vagyok! Íme itt vagyok! - így szóltam a nemzethez, amely nem hívta segítségül a nevemet. Minden nap kiterjesztettem kezemet a lázongó nép felé, amely rossz úton jár, a saját gondolatainak útján. A nép felé, amely a szemem láttára folyton-folyvást haragra ingerel...” (Iz 65,1-5)

      Kiérezhetjük a szavakból Isten fájdalmát, akit Kis Szent Teréz a „szeretet koldusának” nevez. Isten keres minket, s mi nem akarjuk őt keresni. Ugyanezt fejezi ki ez a chásszid[1] történet is:

      Rabbi Baruch unokája, a kicsi Jechiel bújócskát játszott egyszer egy másik gyermekkel. Jól elrejtőzött s várta, hogy társa keresse. Miután sokáig hiába várt, előjött a rejtekhelyről: de a másik már sehol sem volt. Csak most vette észre Jechiel, hogy a másik nem is kereste. Sírva fakadt, beszaladt nagyapja szobájába, s bepanaszolta játszótársát. Rabbi Baruch szemei könnybelábadtak, s így szólt: “Ezt mondja az Isten is: elrejtőzöm, de senki sem akar keresni.” (MB 191)

      A lisieux-i Szt. Péter székesegyház egyik feszülete alatt áll ez a felirat, amelynek eredetije 1632-ben készült el egy flamand kálvárián. A keresztrefeszített Krisztus szemrehányást tesz azoknak, akik nem fogadják el a felkínált isteni szeretetet:

„Én vagyok a világosság, de ti nem láttok engem,

Én vagyok az út, de ti nem követtek engem,

Én vagyok az igazság, de ti nem hisztek bennem,

Én vagyok az élet, de ti nem kerestek engem,

Én vagyok a Mester, de ti nem hallgattok rám,

Én vagyok az Úr, de ti nem engedelmeskedtek nekem,

Én vagyok a ti Istenetek, de ti nem imádtok engem,

Én vagyok a ti nagy Barátotok, de ti nem szerettek engem,

Ha tehát boldogtalanok vagytok, ne nekem vessétek szememre.”

      Az Isten-keresés csak válasz: Isten előbb szeretett minket, előbb keresett minket. Különben mi sem tudnánk keresésére indulni. Keressük, és meg akarjuk ismerni Istent, felismerjük bűnös voltunkat, elfordulunk a bűntől. Majd jön az igazi megtérés, amikor rájövünk, hogy Isten végtelenül szeret minket. Egyesülni akarunk Istennel.

      Vannak, akik megmaradnak a megtévesztő érzékek világánál, de vannak, akik továbblépnek a sötét hitben. Az utóbbiak elfogadják, hogy a hit az egyetlen és alkalmas segítő eszköz arra, hogy egyesüljünk Istennel, az élő és tiszta hit által, melyet a szeretet táplál és általa tevékenykedik. A hit következményei: tökéletes kifosztottság, engedelmesség, az értelem alárendelése a természetfelettinek. Ez nem csak az ima idejére érvényes, hanem az életünk minden területére: jönnek a kísértések, a hitünket - mely értékesebb a tűzpróbálta veszendő aranynál - Isten próbára teszi.

      A hit adomány, Isten ajándéka. Az ima hitből él, és személyes önátadás Istennek. Keresztes Szent János művei erről a hitről szólnak, nem elvont értekezések a misztikus teológiáról, hanem élő tanúságtétel.

      Minél közelebb kerülünk Istenhez, annál több bűnt és gyarlóságot fedezünk fel önmagunkban. Sőt olyan is volt, hogy évekkel ezelőtt megbánt, meggyónt és feloldozott bűnöm egyszer csak eszembe jutott, és sokkal súlyosabbnak láttam, mint akkor. A gyóntatóm szavai szerint, a vezeklés vágya helyes, de nem kell többet meggyónni, mert akkor az olyan, mintha nem bíznék Isten irgalmasságában, és ez is bűn.

      Az ember, amíg testben él, csetlik-botlik. Küzdenünk kell a bűn ellen! A főhiba a rossz elfogadása ellenhatás nélkül, s a legnagyobb rendellenességekhez vezethet, pl. Júdás kapzsisága. A gyöngeség is rendellenesség, de nem olyan veszélyes, mert kiesdi Isten irgalmát, pl. Szent Péter gyengesége a tagadásban.

      A szándékos bocsánatos bűn nem szünteti meg a természetfölötti életet, de megzavarja a családi békét. „Ez nem a tékozló fiú botránya, hanem a példabeszédbeli idősebb fiú hidegsége” mondja egy lelki író. A tékozló fiú bátyja sohasem hágta át Atyja akaratát, mindig vele volt, de nem volt benne megértés a megbocsátóval szemben. A bűntudat ápolásánál nem szabad túlzásba esni. Gondoljunk Vianney Szent Jánosra, a plébánosok védőszentjére. Ifjúkori fellángolásában azt kérte Istentől, hogy megláthassa semmiségét. Megkapta a kért kegyelmet, de ha Isten egy percnél is tovább engedi, hogy átérezze semmiségét, belehalt volna a rémületbe. S a látomás emléke elkísérte egy életen át. Ilyen rendkívüli kegyelmeket nem szabad kérnünk. A hannipoli Zuszja rabbi (+1800) esete is megvilágítja az elvet:

      “Zuszja egyszer így imádkozott: »Uram, én annyira szeretlek téged, hogy nem féllek eléggé! Uram, add, hogy úgy féljelek Téged, mint egy angyalaid közül, akit átjár Neved félelme!« Isten azonban meghallgatta az imát, és a Név átjárta Zuszja rejtett szívét, amint az angyaloknál szokott történni, Akkor az ágy alá bújt, mint egy kutya és kirázta az állati félelem, majd felüvöltött: »Uram, engedd, hogy megint úgy szeresselek, mint Zuszja!« És Isten ismét meghallgatta imáját.” (MB 388)

      Dávid király Miserere-t zeng bűne után és elnyeri a bocsánatot. Az Úr Jézus nem az igazakat hívja, hanem a bűnösöket. Nem hívja azokat, akik igaznak tartják magukat, mert az ilyen nem szorul Krisztusra. Krisztus a bűnösökért halt meg, nem az „igazak”-ért. Aki beismeri, hogy bűnös, azt is beismeri, hogy rászorul Isten irgalmára. Ezeket hívja Jézus, nem az állítólagos igazvoltukkal kérkedő farizeusokat.

      „Rabbi Zuszja és testvére, Rabbi Elimelech (+1786) egyszer az alázatról beszélgettek. Így szólt Elimelech: »Az embernek előbb Isten nagyságát kell szemlélnie, s akkor eljut az igaz alázathoz.« Zuszja azonban azt mondta: »Nem így, hanem legyen az ember előbb igazan alázatos, s akkor elnyeri a Teremtő ismeretét.« Megkérdezték tanítójukat, a mággidot (Rabbi Dov Bär +1772), hogy melyiknek van igaza. Ő így döntött: »Egyik is, másik is az élő Isten igéje. De a benső kegyelem annál van, aki magával kezdi s nem a Teremtővel.«“ (MB 384)

      Kis Szent Teréz szerint, aki alázattal elfogadja, hogy tökéletlen volt, ahhoz máris visszatér Isten kegyelme. Aki nem alázza meg magát, ismét és gyakrabban elesik. Teréz bűnösebbnek tartotta magát Mária Magdolnánál, mert arra gondolt, hogy ha Isten kegyelme nem őrzi, mélyebbre süllyedt volna. Kis Szent Teréz öt osztályával teológia nélkül megérezte a Duns Scotus-féle „megelőző megváltás” mélységes értelmét. Forduljunk bizalommal Istenhez. Ez a Szent Teréz-féle „lelki gyermekség” vagy „kis út” igazi mondanivalója, lényege. Az Atya nem fordulhat el gyermekétől, ha alázattal és bizalommal bocsánatot kér.

      A hitellenes kísértés még nem jelenti azt, hogy elvesztettük volna hitünket. Kis Szent Terézt halála előtt másfél éven át a legszörnyűbb hitellenes kísértések gyötörték. Ezt írja Önéletrajzában:

      „S amikor pihentetni akarom a vaksötétben elfáradt szívemet annak a fényes országnak az emlékezetével, amely felé törekszem, gyötrelmem megkétszereződik; úgy tetszik, hogy a sötétség a bűnözők hangján ezt mondja, csúfolva engem: Te fényről álmodsz, olyan hazáról, amely a leglágyabb illatokban fürdik, álmodsz arról, hogy mindörökre bírod majd mindezeknek a csodáknak a Teremtőjét, te hiszed, hogy egy napon kilépsz majd a ködből, amely most körülvesz! Rajta, rajta, örvendj csak a halálnak, amely megadja majd neked, nem azt, amit remélsz, hanem egy még mélységesebb éjszakát, a megsemmisülés éjszakáját.”

      Tovább nem is folytatja, mert fél, hogy káromolja az Istent. De Szent Teréz akart hinni és hitt. Élete és halála a hit győzelme.

      Az ima kiesdi a hitet:

      „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9.24) „Növeld bennünk a hitet.” (Lk 17.5)

Szeretnék szolgálni neked,

De nem találom az utat.

Szeretnék jót tenni,

De nem találom az utat...

Még nem ismerlek téged, Jézusom,

Mert még nem kereslek téged.

Kereslek téged, de nem talállak;

Jöjj hozzám Jézusom.

Sohasem foglak tudni szeretni,

Ha nem segítesz, Jézusom...

Jézus, légy számomra Jézus. Ámen.

(Néri Szt. Fülöp imája)

Forrás:

- Biblia, SZIT 1996

- Dr. Jakubinyi György: A bizalom és a szeretet útja, Papi elmélkedések Kis Szent Teréz lelki gyermeksége szellemében, Glória 1997

- A hit Keresztes Szent János szerint, Karol Wojtyla-nak, a római „Angelicum” Pápai Főiskolán megvédett doktori értekezése 1948-ban, SZIT 1991

___________________________________________

[1]    A chasszidizmus a galíciai, dél-lengyelországi zsidóságban keletkezett vallásos mozgalom, melynek alapítója Rabbi Izráel Ben Eliezer, az ún. Báál Sém Tov volt (kb. 1700-'60). Hívei, a chásszidok (=jámbor) egy Cádik-hoz (=megigazult, igaz) csatlakoznak, aki közvetít Isten és közöttük. Hisznek abban, hogy Isten mindenben feltalálható. Innen van életörömük, ami megkülönböztető vonásuk a hagyományos talmudi zsidósággal szemben. Történeteiket Martin Buber zsidó filozófus (1878-1965) népszerűsítette, gyűjtötte össze és magyarázta. Sokan a chasszidizmusban a zsidóság „ferences” mozgalmát látják.