Egy kolostorra nehéz idők jártak. A valaha hatalmas szerzetesrend a tizenhetedik-tizennyolcadik század meg-megújuló szerzetesellenes mozgalmai és a tizenkilencedik század fokozódó elvilágiasodása nyomán sorra elvesztette fiókintézményeit, s tagsága oly mértékben megfogyatkozott, hogy végül csak öt barát maradt a lepusztult anyakolostorban: az apát és négy társa, valamennyien hetven év fölöttiek. A rend vitathatatlanul kihalásra ítéltetett.
A monostort környező sűrű erdőben megbújt egy kis kunyhó, amelybe időnként a közeli városban működő rabbi húzódott vissza egy kis remeteéletet élni. Az imádságban és elmélkedésben töltött sok-sok év során az öreg szerzetesekben kifejlődött egyfajta hatodik érzék, úgyhogy azonnal tudták, mikor vonul remetelakába a rabbi.
- Itt a rabbi, megint az erdőbe jött a rabbi - adták tovább egymásnak ilyenkor suttogva a hírt. Egyszer aztán a rendje haldoklása miatt emésztődő apátnak eszébe jutott, hogy ellátogat a kalyibába, s megkérdezi a rabbit, nem tudna-e egész véletlenül valami tanácsot adni, hogy miként menthetnék meg a kolostort az elnéptelenedéstől.
A rabbi szívesen fogadta a rendfőnököt, mikor azonban jövetele céljára tért, csak sajnálkozni tudott vele.
- Magam is hasonló cipőben járok - bizonygatta. - Ugyanez a helyzet a városban is . Jóformán senki sem jön már a zsinagógába.
Így hát az agg apát meg a vén rabbi együtt siránkozott. Azután felolvastak néhány verset a Tórából, és csendben magvas eszméket cseréltek. Elérkezett az idő, hogy a vendég távozzék. A két öreg megölelte egymást.
- Csodálatos, hogy annyi év után végre találkoztunk - sóhajtotta az apát -, de még mindig nem sikerült választ kapnom a kérdésemre. Nem tudna esetleg valami tanáccsal szolgálni, hogy mi módon segíthetnék halódó rendemen?
- Sajnos, nem - felelte a rabbi. - Csupán annyit mondhatok, hogy a Messiás önök közt van.
Amint az apát visszatért a kolostorba, rendtársai köré gyűltek.
- No, segített valamit a rabbi?
- Nem tudott - horgasztotta le a fejét az idős szerzetes. - Csak sírtunk és a Tórát olvasgattuk. Mindössze annyit mondott, amikor már indulófélben voltam … nos, elég talányos dolog, szóval annyit mondott, hogy a Messiás köztünk van. Fogalmam sincs, hogy értette ezt.
A következő napokban, hetekben és hónapokban az öreg szerzetesek egyre azon rágódtak, vajon jelentenek-e valamit a rabbi szavai. A Messiás itt, közöttünk? Netán a kolostor valamelyik lakójára gondolt? Ha igen, akkor melyikre? Esetleg az apát úrra? Igen, ha személy szerint valakire célzott, akkor valószínűleg a mi tisztelendő atyánkra. Hiszen ő a vezetőnk immáron több mint egy emberöltő óta. Másfelől persze nem elképzelhetetlen, hogy Tamás testvérre. Tamás testvér tényleg szent ember. Mindannyian tudjuk, hogy Tamás a szívében hordja a fényt. Ezzel szemben Elred testvér szóba sem jöhet! Ez az Elred egyre bogarasabb. Ámbár ha jobban meggondoljuk, még ha mindenkinek tüske is az oldalában, de csakugyan, Elrednek szinte mindig igaza van. Sokszor nagyon is igaza. Talán a rabbi kijelentése mégis rá vonatkozik. Na de Fülöp testvérre semmiképpen sem. Fülöp olyan visszahúzódó, teljesen jelentéktelen alak. Az viszont tény, hogy valami rejtélyes adottság révén mindig ott terem, ahol szükség van rá. Mintegy varázsütésre megjelenik az ember mellett. Igen, talán Fülöp a Messiás. Rám ugyebár nem gondolhatott a rabbi, nem, az kizárt dolog, hogy pont rám, egy ilyen hétköznapi emberre. Na és ha mégis? Ha mondjuk tényleg én vagyok a Messiás? Ó, nem? Istenem, ugye nem lehetek ennyire fontos a számodra?
Így merengtek mind magukban, s ki-ki kezdett megkülönböztetett tisztelettel bánni a többiekkel, hiszen nem lehetetlen, hogy valamelyik társa a Megváltó. És mivel végül is az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy saját maga az, hát ettől fogva mindegyikük önmagára is rendkívüli tisztelettel tekintett.
Lévén, hogy a rendházat gyönyörű erdőség övezte, egyszer-egyszer továbbra is előfordult, hogy az emberek ellátogattak a kolostorhoz, hogy meguzsonnázzanak az előtte elterülő kis gyepes térségen, felfedezték a körülötte kanyargó szűk ösvényeket, hébe-hóba még az omladozó kápolnába is benéztek, s kedvük támadt egy kis elmélkedésre. Eközben - anélkül, hogy a tudatára ébredtek volna - megfogta őket a sajátos atmoszféra, a rendkívüli tisztelet, amely most az öt öreg szerzetest kezdte körülvenni, s mintha belőlük sugározva áthatotta volna az egész épület levegőjét. Megmagyarázhatatlan, már-már ellenállhatatlan vonzerő áradt a falakból. Az alkalmi kirándulók önkéntelenül kezdtek gyakrabban piknikezni, játszani, imádkozni a kolostornál. Kezdték magukkal hozni a barátaikat is, hogy megmutassák nekik ezt a különleges helyet. A barátaikkal azután eljöttek azok barátai is.
Így történt, hogy valamelyik fiatalember, aki ellátogatott a kolostorhoz, egyre többet és többet beszélgetett az öreg szerzetesekkel. Egy idő múlva megkérdezte, nem csatlakozhatna-e hozzájuk Aztán követte még egy. És még egy. Néhány év alatt a kolostor újból virágzó rendházzá s a rabbi ajándéka jóvoltából az egész ország pezsgő szellemi és lelki központjává vált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése