Nagypéntek – A mi bűneinkért szúrták át

„Kezedbe ajánlom lelkemet, te megváltasz Uram”

(Zsolt 31,6)

      1. A nagypénteki liturgia arra ihlet, hogy megindultan szemléljük a Kereszt misztériumát, mégpedig ne csak megemlékezésképp, hanem önmagunkban újra megélve az Úr fájdalmas Kínszenvedésének titkát. Két szöveg állítja ezt elénk: az Izajásnak tulajdonított jövendölés (Iz 52, 13; 53, 12) és János történeti jellegű leírása (18, 1-19, 42). A tények megdöbbentő egybeesése szinte elmossa a két leírást elválasztó több mint hét évszázadot: a próféta Jahve szolgájának szenvedését írja le, az evangélista pedig Jézus utolsó napjának eseményeiről számol be. „Sokan megborzadtak láttán - mondja Izajás -, hisz oly dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata... Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés” (52, 14; 53, 3). János, a többi evangélistával együtt az elárult, gyalázott, kigúnyolt, tövissel koronázott, nevetségessé tett, bolond királyként beállított, halálra ítélt és megfeszített Jézusról beszél. Szenvedése okát a próféta jelöli meg pontosan: „A mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze”, egyben megjelöli e szenvedés engesztelő értékét is: „a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53, 5). Nem hiányzik annak a szorongó érzésnek kifejezése sem, hogy esetleg Isten elvetette őt: „Istentől megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott Isten és akit megalázott” (4); Jézus a kereszten ezt ezzel a kiáltással fejezte ki: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46). De mindenekfelett az áldozat önkéntes jellege tűnik ki. Jahve szolgája önként „adja oda életét engesztelő áldozatul” (53, 10); Krisztus, miután egyetlen szavával földre terítette a katonákat, önként kiszolgáltatja magát, szabadon hagyja, hogy a halálba vezessék, amint megmondta: „Senki nem veszi el tőlem életemet, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam” (Jn 10,18). A próféta még az önkéntes szenvedés dicsőséges befejezését is megsejtette: „Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot és megelégedés tölti el... Ezért osztályrészül sokakat adok majd neki..., amiért életét halálra adta” (Iz 53, 11-12). Jézus pedig, szenvedésére utalva, ezt mondta: „Ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12, 32). Mindez azt mutatja, hogy az üdvösségtörténet középpontjában Krisztus Keresztje áll; ezt már az ószövetség sejtette, amikor leírta Jahve szolgájának, a Messiás előképének szenvedéseit: ő szabadítja meg az emberiséget, azonban nem földi dicsőséggel, hanem önmaga feláldozásával. És ez az az út, amelyet minden hívőnek meg kell járnia, ha üdvözülni akar, és közre akar működni mások üdvösségében.

      2. Izajás és János közé a liturgia a Zsidó levél egy részét illeszti. (Zsid 4,14-16; 5, 7-9). A szöveg Jézust, az Isten Fiát a legfőbb és egyetlen papnak mutatja be, aki azonban még sincs olyan messze az emberektől, hogy ne tudna megértő lenni gyöngeségeik iránt, hiszen „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt”. Bizonyítéka ennek földi élete és főképp kínszenvedése, amelynek során ártatlan testében kellett viselnie az emberi természet minden kegyetlen gyötrelmét, szorongását, gyöngeségét. Így lett Ő egyszerre Főpap és Áldozat, aki az emberek vétkeinek engesztelésére nem bakok és bárányok vérét áldozta fel, hanem saját vérét.

      „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól.” Getszemáni halálküzdelmének visszhangja ez: „Abba, Atyám! Te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mk 14, 36). A Atya akarata iránti engedelmességben átadja magát a halálnak, miután megízlelte annak keserűségét, a feltámadással megszabadul tőle, és így „örök üdvösséget szerzett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki” (Zsid 5, 9). Krisztusnak, a Főpapnak és az Áldozatnak engedelmeskedni annyit jelent, hogy elfogadjuk a keresztet, mint Ő, és egészen az Atya akaratára hagyatkozunk „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23, 46).

      Krisztus halálát azonnal a megdicsőülés követte. Az őrt álló százados felkiált: „Ez az ember valóban igaz volt!”, s a többi jelenlévő is „a történtek láttán mellét verte és szétoszlott” (Lk 23, 47-48). Az Egyház, ugyanezt az útvonalat követve, miután megsiratta az üdvözítő halálát, dicsőítő himnuszba tör ki és imádásban leborulva mondja: „Imádjuk Keresztedet, Urunk, dicsérjük és dicsőítjük szent föltámadásodat; mivel egyedül a keresztből árad öröm az egész világra”. A liturgia ugyanezekkel az érzésekkel áthatva arra ösztönzi a híveket, táplálkozzanak az Eucharisztiával, amelyben ma különös fénnyel ragyog fel az Úr halálának emléke. Szívünkben Jézus szavai visszhangoznak: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt egyétek az én emlékezetemre” (Lk 22, 19), valamint Pálé: „Valahányszor e kenyeret eszitek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 11,26).

Ima

      Üdvözlégy vérrel borított, tövissel koronázott, megsebzett, összetört, vesszővel vert, köpésekkel borított fej! Üdvözlégy! Szelíd arcodon a halál nyoma; elvesztetted színedet, de félelmetes sápadtságodban a mennyei udvar imád téged.

      Ó szent Arc, amit bűneink miatt ennyire elcsúfítottak, összetörtek és elítéltek, add, hogy e méltatlan bűnös szeme előtt felragyogjon szereteted jele! Vétkeztem, ó bocsáss meg! Ne vess el magadtól. A halál közeledtével hajtsd felém egy kicsit a fejed és pihentesd meg karomban.

      Amikor majd nekem kell meghalnom, jöjj gyorsan, ó Jézus! A rettenetes órában, ó Jézus, segítsen meg engem a te véred. Oltalmazz, szabadíts meg! Indulok, mihelyt akarod, drága Jézusom, de légy mellettem! Magamhoz szorítalak, hogy szeress. De mutasd akkor meg nekem azt a keresztet, amelyen üdvözítettél minket!

Szent Bernát(nak tulajdonított) PL 184, 1323-1324

      Ó Kereszt, Isten kimondhatatlan szeretete! Kereszt, az ég dicsősége! Kereszt, örök üdvösség! Kereszt, amitől a gonoszok rettegnek!

      Az igazak támasza, keresztények világossága, ó Kereszt, a megtestesült Isten érted lett a földön rabszolga; az ember általad lett a mennyben király; belőled árad az igazi fény és győzi le az átkozott éjszakát...

Te vagy a béke köteléke, te egyesíted az embereket a közvetítő Krisztusban. Te lettél az a lépcső, amelyen az ember feljut a mennybe.

      Légy nekünk, hívőknek, mindig horgony és oszlop. Irányítsd földi tartózkodásunkat, vezesd bárkánkat. A Keresztben erősödjék hitünk, a Keresztben készüljön el mennyei koszorúnk.

Nolai Szent Paulinus, Poema 19, PL 61, 550

Forrás:

P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Útmutató az elmélkedéshez:

      Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

      Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

      Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.

      Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

      Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

      Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

      Sokak számára ennyi elég is.

      Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

      Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

      Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

      Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

      Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

      Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

      Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

      Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

      Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

     Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

      Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

      Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

      A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

      Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

      Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

      A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén