Nagykedd – Dicsőség és árulás

Ó Uram, „légy megmentő sziklám, erős váram!”

(Zsolt 71,3)

      1. A betániai vigasztaló megállás után Jézus visszatér Jeruzsálembe, folytatja - immár utolsó - vitáit a farizeusokkal, és tanítja a népet. „Számat éles kardhoz tette hasonlóvá... mint a hegyes nyíl, olyanná tett” (Iz 49, 1-6). Jahve Szolgájának alakját Krisztusra lehet alkalmazni; ő is szembeszáll ellenségeivel, nem mintha kardként vagy nyílként el akarná őket pusztítani, hiszen üdvözíteni jött és nem ítélni (Jn 3, 17), hanem hogy isteni szabadsággal leleplezze tévedéseiket és elítélje gonoszságukat. Igen, mindig lesznek olyanok, akik - mint a farizeusok - elutasítják Krisztus üzenetét és szeretetét. Jézus kínszenvedésének ez a legkeserűbb oka. A próféta szavai ezt a fájdalmat is megsejtetik: „Hiába fáradtam, ha hontalanul tékozoltam erőimet” (Iz 49, 4). Krisztus aggodalmát azonban mindig az Atyába vetett bizalom kíséri: „kezének árnyékában rejtegetett... s így szólt: »A szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni«“ (2—3). Ez a dicsőség kárpótolja majd végtelen mértékkel az emberek elutasító magatartásáért. Isten nem örökre engedi át szeretett Fiát a megalázásoknak és halálnak, hanem a feltámadással kiszabadítja ezekből, és így megmutatja a világnak saját dicsőségét és Krisztusét.

      Az utolsó vacsorán, mindjárt az elárultatására vonatkozó kijelentés után, Jézus ugyanilyen értelemben nyilatkozik: „Most dicsőül meg az Emberfia, s Isten is megdicsőül benne” (Jn 13, 31). „Most” - ugyanis az árulás vezeti be Krisztus kínszenvedését, és egyben azt a dicsőséget is, amelyet az Atya készített számára. Krisztus dicsősége magának az Atyának megdicsőítése lesz és egyben az emberek üdvössége. A kínszenvedés mindig úgy áll előttünk mint Krisztus felmagasztalásához és a világ üdvösségéhez. vezető út. A próféta is ebben a fényben látta, amikor Jahve szolgája szenvedéseinek leírását ezzel a nagyszerű kijelentéssel zárja: „Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig” (Iz 49, 6).

      2. Szent János evangéliumának a mai napra kijelölt szakasza a legszomorúbb kijelentéseket tartalmazza, amelyeket Jézus valaha is tett tanítványainak: „Bizony, bizony, mondom nektek, egyikőtök ma elárul... Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz”(Jn 13, 21. 38.). Jézus tudja, hogy elárulják, előre tudása azonban nem teszi érzéketlenné. A pillanat közeledése annyira megindítja, hogy János tanúsága szerint „mélyen megrendült a lelke” (21). Megrendül az emberiség Megváltója, aki isteni mivoltában emberi szívvel szeret és szenved. Fájdalma azonnal visszhangra talál Péterben, a lánglelkű és indulatos apostolban, aki azonnal tudni akarja, ki az áruló. Talán azért, hogy szemrehányást tegyen neki és megakadályozza gonosz terve kivitelezésében. Még csak eszébe se jut, el sem tudja képzelni, hogy ő maga is elbukhat a kísértésben. A Mester iránti szeretete nagy és őszinte, azonban elbizakodott és túlságosan magabiztos. Péternek meg kell tanulnia, hogy senki sem tarthatja magát jobbnak a másiknál, még az árulónál sem. És valóban, még ugyanazon az éjszakán, néhány órával az Úrnak tett kijelentése után - „Életemet adom érted!” - keserűen megtapasztalja gyöngeségét. Először a Getszemániban, ahol, akárcsak a többiek, elalszik, miközben Jézus halálküzdelmét vívja. Másodszor ugyanitt, Jézus elfogatásakor ő is elmenekül. Harmadszor - és ez a legfájdalmasabb - Kaifás házában. Egy szolgáló felismeri benne Názáreti tanítványát, a pánikba esett Péter azonban tagad: „Nem tudom, nem is értem, amit mondasz” (Mk 14,68); és ezt háromszor megismétli. Mi több, harmadszor még kifejezettebben, amint ezt Márk tanúsítja: „átkozódni és esküdözni kezdett: »Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek«“ (71). Péter tagadását Márk írja le a legrészletesebben. Tanítványa ajka által így tesz alázatos vallomást az Apostolok Feje, hadd szolgáljon ez tanulságul minden hívőnek. Senki sem lehet biztos abban, hogy nem esik el. A kakas szavára, de még inkább Jézus tekintetére (Lk 22, 61) Péter magába tér, és valószínűleg visszaemlékezik Jézusnak azon az éjszakán mondott szavaira: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15, 5). Péternek most már nincs szüksége arra, hogy a Mester sürgesse; már megértette ezt az igazságot és „keserves sírásra fakadt” (Lk 22, 62). A megbánás áldott könnyei megmossák és alázattá olvasztják az elbizakodottságot.

Ima

      Ne felejtsd el, Jézusom, mily sokba kerültem neked! Emlékezz arra, kegyes Istenem, milyen árat fizettél értem, bűnösért, a keserű keresztfán! Arra emlékezz, kegyelmes Megváltó, amit tenni akartam, s ne arra, amit tettem...

      Ó édes Uram Jézus Krisztusom, hányszor nyújtottam neked keserű epét viszonzásul az édes mézért, amit Te adtál nekem! Mennyi bűn annyi ajándékért! Mennyi rossz annyi jóért! Ajándékaidat élvezve hányszor bántottalak meg ugyanazokkal a dolgokkal!

      Ajándékod elfogadva hányszor hadakoztam a gonosz szellem és a világ zászlaja alatt... Add meg végre a kegyelmet, hogy neked a jóért ne rosszal, hálával és ne hálátlansággal fizessek, hogy keserűséget érezzek valahányszor Fenséged ellen teszek vagy gondolok valamit, és hogy a jövőben szeretetért szeretetet, vérért vért, életért életet adjak neked.

Varanói Boldog Camilla, Lettere, Op. sp. 363—364

Forrás:

P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Útmutató az elmélkedéshez:

      Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

      Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

      Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.

      Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

      Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

      Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

      Sokak számára ennyi elég is.

      Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

      Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

      Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

      Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

      Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

      Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

      Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

      Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

      Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

     Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

      Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

      Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

      A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

      Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

      Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

      A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén