„Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem?
Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét”
(Zsolt 116, 12- 1)
1. A húsvéti misztérium - az üdvösségtörténet középpontja és csúcsa - ünneplését az utolsó vacsorára emlékeztető nagycsütörtöki esti misével nyitjuk meg.
Az olvasmányok a húsvéti vacsorára összpontosulnak. Az első (Kiv 12, 1-8. 11-14) az első húsvétot idézi fel, amikor Isten elrendelte, hogy a zsidók minden családban áldozzanak fel egy „hibátlan bárányt”, hintsék meg vérével a házak ajtaját, hogy így megőrizzék a pusztulástól az elsőszülötteket, aztán útrakészen, gyorsan fogyasszák el. A bárányvére által megmenekült és húsával táplált zsidók még azon az éjjelen megkezdték vándorlásukat az ígéret földje felé. A szertartást minden évben meg kellett ismételniük. Ez az Úr tiszteletére megült húsvét, az Úr „átvonulásának” megünneplése (Kiv 12,11), annak emléke, hogy Izrael megszabadult az egyiptomi szolgaságból.
Jézus a zsidó húsvét ünnepét választja az új húsvét, az ő húsvétja megalapítására, amikor őt, az igazi „tökéletes bárányt áldozzák fel és emésztik el a világ megszabadulásáért. Miközben az asztalnál ül övéivel, megkezdődik az új szertartás. „Urunk Jézus elárulásának éjszakáján - olvassuk a második olvasmányban (1Kor 11, 23-26) - fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és így szólt: »Ez az én testem, amelyet értetek adok« ... Ugyanígy fogta a kelyhet és így szólt: »Ez a kehely az én véremben.«“ A kenyér, ami csodálatosan Krisztus testévé változott, a kehely, ami már nem bort, hanem Krisztus vérét tartalmazza, külön-külön felajánlva hirdetik és elővételezik az Úr halálát, amelyben kiontotta Vérét; mindkettő ezt eleveníti meg. „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Szent Pál az Eucharisztiát mutatja be, amikor ezt mondja: „Valahányszor e kenyeret eszitek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek”. Az Eucharisztia az „elő kenyér” ami örök életet ad az embereknek (Jn 6, 51), ugyanis Krisztus halálának „emléke”, áldozatul „adott” Teste, a bűnök megbocsátásáért kiontott „Vére” (Lk 22, 19; Mt 26, 28). A Krisztus Testével táplált és Vérével meghintett emberek ki tudnak tartani a földi vándorút zord megpróbáltatásai közepette, a bűn rabságából átjuthatnak Isten gyermekei szabadságára, és a földi pusztaság fáradságai után eljuthatnak az ígéret földjére: az Atya házába.
2. „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én Testem... Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én Vérem kelyhe” (Misekönyv). Ha netán a szokás csökkentette volna a hívekben az eleven hitet, akkor ma, a liturgia sürgetésére, fel kell szítaniuk hitüket, mélyebbre kell tekinteniük a misztérium kimondhatatlan valóságában, ami először az utolsó vacsora termében, a megdöbbent apostolok szeme láttára ment végbe, és ma ugyanolyan kézzelfogható módon megújul az oltárokon. Szolgája személyében mindig maga az Úr Jézus végzi az átváltoztatást; ma, az eucharisztia megalapításának évfordulóján és az Úr halálának előestéjén, mindennek különös jelentősége van.
Jézus, „mivel szerette övéit... mindvégig szerette őket” - mondja János az utolsó vacsora elbeszélésének bevezetőjében (3. olvasmány: Jn 13, 1-15). „Azon az éjszakán, amikor elárultatott”, hangsúlyozza Pál az Eucharisztia alapításáról szólva. Félelmetes ellentét: Krisztus részéről végtelen szeretet „mindvégig”;”, egészen a halálig; az emberek részéről árulás, megtagadás, hűtlenség. Teremtményei árulására az Úr az Eucharisztiával felel. Szinte türelmetlen, hogy megmentse ezeket a gyönge és szószegő embereket, ezért titokzatos módon elővételezi halálát: táplálékul adja testét, amelyet rövidesen feláldoz a kereszten, és vérét, amit utolsó cseppig ki fog ontani. Néhány óra múlva ugyan a halál elragadja a földről, az Eucharisztiában azonban valóságosan jelen marad közöttünk, egészen az idők végezetéig.
A szeretet szentségével együtt Jézus az Egyházra hagyja szeretete végrendeletét is: “új parancsát”. A Tizenkettő egyszerre csak azt látja, hogy a Mester egy szolga magatartásával letérdel eléjük. „Vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa tanítványainak lábát”. A jelenet figyelmeztetéssel zárul: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” Nem annyira a konkrét tettről van itt szó, mint inkább a kölcsönös kapcsolatokban érvényesülő őszinte alázat magatartásáról és egymás szolgálatáról. Jézus parancsát csak ezzel az alázattal lehet teljesíteni: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (34). A lábmosás, az Eucharisztia rendelése, a kereszthalál megmutatja, hogyan és meddig kell szeretnünk testvéreinket, hogy megvalósítsuk az Úr parancsát.
Ima
Jézusom, jöjj, piszkos a lábam. Légy értem szolgává. Önts vizet a tálba; jöjj, mosd meg a lábam. Tudom, félelmetes, amiket neked mondok, de félek szavaid fenyegetésétől: „Ha ne mosom meg lábadat, nem lesz részed bennem”. Mosd meg tehát lábamat, hogy részem legyen veled. De mit is beszélek, hogy mosd meg a lábam? Ezt Péter mondhatta, akinek csak arra volt szüksége, hogy a lábát mosd meg, egyébként egészen tiszta volt. Nekem inkább – mivel egyszer már megmostál - arra a keresztségre van szükségem, amelyről, Uram, te magad mondtad: „nekem egy másik keresztséggel kell megkereszteltetnem”.
Origenész, Preghiere dei primi cristiani 63
Forrás:
P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006
Útmutató az elmélkedéshez:
Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.
Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.
Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.
Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.
Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.
Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.
Sokak számára ennyi elég is.
Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.
Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.
Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.
Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:
Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.
Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.
Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.
Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.
Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.
Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.
Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.
Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.
Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.
Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.
Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.
A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.
Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.
Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.
A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.
P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.
Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése