Tiszteld apádat és anyádat

      Szent Máté evangéliuma Jézus családfájával kezdődik: találunk köztük szenteket, hősöket, de találunk csirkefogókat is. Mindez nem befolyásolta Isten tervét: csodálatos Liliom származott e hosszú nemzedékek sorából: Mária, akit Isten arra szánt, hogy Fia édesanyja legyen.

      Hosszú nemzedékeken át formálódott fizikai külsőnk, temperamentumunk, népünk, hazánk. Nem véletlenül vagyunk e világon, itt és most. Nem véletlen, hogy pont ez az apád, az anyád, a családod. Isten eltervezte a mi létünket nemzedékek során keresztül, és „látta Isten, hogy jó”, örömét leli minden egyes emberben, mert az Ő alkotásai vagyunk. Őseink bűnéért mi nem vagyunk felelősek, ezt Isten mondja, nem én.

      Amint Jézus családfájából is láthatjuk, az apák jelképezték a történelmet, minden gyermek megismerte családfáját, nem voltak gyökértelenek. A zsidóknál az örökbefogadott gyermek is ugyanazt a jogot élvezte a családban, mint a saját gyermek.

      Igazság az Isten. Szeretet az Isten. Nincs szeretet igazság nélkül, és nincs igazság szeretet nélkül. Csak így lesz érthető az Atya és Jézusunk keresztáldozata: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3.16)

      Istenben megtaláljuk az apa és a anya szerepét is, tökéletesen egybeforrva. Az anya mindig megbocsát, ő jelképezi az irgalmat, a gyöngédséget.

      Az apa jelképezi a törvényt, a parancsokat, a tilalmakat. Az anya mindent oda akar adni a gyermekének, mindent megbocsát. Az apa húzza fel a korlátokat. Ma már ez nem teljesen egyértelmű, a filmek, a könyvek aláásták az apa szerepét, az anya szerepét erőszakolják rá, legyen „csak megértő, csak megbocsátó”. Az ilyen családban szinte semmilyen kötelezettség nem magától értetődő a gyermek számára, azt mondhatnánk, az apa, is az anya is, a gyermekeik is – csak gyermekek maradnak. A gyermeket az érzései irányítják. Ha az apa nem bírja, elkezd inni, a munkahelyen, a barátaival tölteni az időt, szeretőt tart, vagy egyszerűen kilép a házasságból. Kudarc, mély sebek, mindenkinek sérül az énképe.

      A szülői tekintély szeretettel kell párosuljon, hogy a gyermek ne félelemből tanuljon meg engedelmeskedni. A szülői tekintély olyan, mint egy kerítés a ház körül. A gyermeknek szüksége van arra, hogy a kerítésen belül szabadon mozoghasson, közben próbálgatja a kerítést, rést keres, át akar mászni, de a kerítés áthághatatlan kell maradjon, ez jelenti a biztonságot a gyermeknek.

      Csak példaként: a forgalmi rendőr képviseli a törvényt és a tekintélyt. Megállítja az autót, köszön, és nyugodtan kéri az aktákat. És aki a volánnál ül, legyen férfi vagy nő, nincs oka félelemre, ezért engedelmesen átnyújtja. De mi lenne, ha a rendőr kérné az aktákat, nem kapja, akkor el kezdene toporzékolni, sírni, könyörögni, ütlegelné dühében a saját fejét ... ugye milyen nevetséges, és káosz lenne. Mégis ma ilyen szerepet osztanak ki az apákra.

      Isten a mi Atyánk, ő is felhúzza a kerítést a mi javunkra, parancsai vannak.

      Jézus azt mondja a gazdag ifjúnak: „Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” (Mk 10.19)

      Ez már az Ószövetségben is nézd csak mennyire fontos parancs volt:

      „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” (Kiv 20,12)

      „Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű légy és jól menjen a sorod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked!” (MTörv 5,16)

      „Hallgass az apádra, aki nemzett téged, és ne vesd meg anyádat azért, mert öreg lett.” (Péld 23,22)

      Esetleg a szüleid részegesek, házasságtörők, tolvajok, stb. voltak, bántalmaztak téged, elhagytak. Igazad van, ez bűn, ez nem szeretet. Mégis tisztelned kell őket, mert az életed nekik köszönheted. Isten teremtett téged, de mégis általuk. És meg kell bocsátani a szülőknek, mert ez is Isten parancsa. Akár élnek, akár meghaltak, meg kell bocsátani. Ne mondd azt, hogy „nem tudok”, ez olyan, mintha azt mondanád, „nem akarok megbocsátani”. Kezd azzal, hogy „meg akarok bocsátani nekik”, és akkor meg tudsz bocsátani. Mert Isten a parancsai mellé bőségesen adja a kegyelmét is, mert Mindenható, szerető és irgalmas Isten. Ülj le, és mond ki hangosan, ha nem elég egyszer, akkor többször, akár heteken keresztül, minél régebbi és mélyebb a seb, annál nehezebben megy a megbocsátás. Lehet, hogy megbántott ráadásul az édestestvéred, férjed, a feleséged, a gyermeked, a barátod, a sor folytatható, mindegy: mindenkinek meg kell bocsátanod.

      Nézz Jézusra, ő mindezt, amit te érzel, átélte a te nevedben, teérted: Pilátus halálra ítélte ártatlanul, de nem lett volna szükség többlet kegyetlenségre: a megostorozásra. A katonák nem kaptak parancsot arra, hogy Jézust tövissel megkoronázzák, és mégis megtették, ráadásul megkínozták. Veled is hasonlók történtek. A kereszten Jézus mindenkinek megbocsátott, majd felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27.46) – megtapasztalta, hogy az Atya magára hagyta, beleszakadt isteni Szíve ebbe a sok borzalomba. Ha ránézel, könnyű lesz megbocsátani bárkinek. Ez nem a téged bántónak tesz jót főleg, hanem neked. Ha megbocsátasz, képes leszel szeretet adni és elfogadni, újra képes leszel az empátiára. Az újabb megpróbáltatásoknál újra meg kell bocsátanod, szüntelenül. Az emberi kapcsolatokban nem csak szeretet van, hanem sebeket is ejtünk.

      Láthatjuk az evangéliumokban, Jézus harcolt a bűn ellen, de szerette a bűnöst, együtt evett vámosokkal, tolvajokkal, cédákkal. Az igazságérzet helyes, és nem szabad elfojtani különösen a gyerekekben, a fiatalokban, de helyes irányba kell terelni. Ha csak az igazságérzet marad a főérzés, akkor nagy bajok származhatnak ebből az egész társadalomban. Nézetem szerintem így születnek a véres forradalmak, kihasználják a fiatalokat a lelketlen emberek, és a szülők temetnek.

      Visszatérek a 80-as évek elejére. Kolozsváron a bentlakások és az egyetem között mindig ugyanazon az útvonalon jártunk. Harmadévesek lehettünk, mikor egyik délben, alig hogy elindultunk korgó gyomorral ki az Obszihoz (bentlakásokhoz), egyszer csak megállítanak minket, és azt kérdik, hol van a Siesta szálló. Nem tudjuk – válaszoltuk. De itt kell legyen valahol! – erősködtek. De mi soha nem is hallottunk róla. Majd a kantinban elújságolták a medikák, hogy mit történt: egy afrikai egyetemista társuk hónapokkal ezelőtt konzultált az egyik professzorukkal, mert az ujjbegyei ki voltak sebezve. Ez a fiú azelőtt való nap felakasztotta magát a Siesta szállóban. Ugyanaz a professzor boncolta fel, és csak boncolás közben jött rá, hogy lepra, mégpedig a levező fajtából (nem értek hozzá, csak megismétlem a magyarázatot), addig nem tudta. A professzor állítólag nem megfelelő kesztyűt használt boncoláskor vagy megvágta magát, mert szüntelenül kékszesszel mosta a kezeit, többet nem tárgyalt senkivel, az elméje elborult.

      Ez az afrikai diák a Siesta szállóban lakott, talán ötödéves volt és briliáns eszű, jó orvos lehetett volna belőle. Hátrahagyott egy búcsúlevelet, amelyben felsorolta, kikkel volt szexuális kapcsolata, bizony sokkal, és csak becenevek szerepeltek rajta: Pusa, Juci, Maci, stb. Elmondták, hogy ez a fiú egy gazdag afrikai „törzsfőnök” fia volt, megengedhette magának, hogy ne bentlakásban lakjon, márkás autója volt, és farmerrel, arany ékszerrel meg valutával ejtette csapdába a medikákat és más lányokat.

      Zúgott a diákok világa, felszabadultan tárgyaltuk az esetet, mert mi tiszták maradtunk az ilyen csapdáktól. Kiderült az is, hogy Romániából a leprásokat a Fekete-tengeri Kígyók-szigetére deportálták. Igazságosnak találtuk, hogy az a fiú felakasztotta magát és meghalt. Mint ifjú titánok, a külföldi egyetemistákat a Kígyók-szigetére deportáltuk volna MIND, a szeretőikkel együtt. Meg a jövevényeket, a kommunistákat és a szekusokat is családostól. Akkor még nem hallottunk sem az AIDS-ről, sem a melegekről, szerencsére, mert akkor Kolozsvárt elméletileg kiürítettük volna.

      Valaki azt mondta, hogy Istennek ez frusztráció, mert Jézus hiába halt meg ezért a fiúért. Ó dehogy - mondtam, Isten nem szól bele semmibe, megteremtett minket, és szépen magunkra hagyott, esetleg a távolból figyel minket. Több esze volt az illetőnek, nem vitázott velem.

      Ez volt az akkori mentalitásom, de ma is vannak hívő emberek minden korosztályból, akik így gondolkodnak, elítélik embertársaikat, szeretnének igazságot szolgáltatni Isten helyett, sőt meg is teszik az első adandó alkalommal. Vannak, akik meg is mondják Istennek, miképpen teremtsen rendet, hogyan szolgáltasson igazságot. Akiket nem szeretnek, vagy kérésükre Isten sem változtatja meg őket tüstént, azokat elküldenék a Kígyók szigetére örökre - nagyon sok fiatal a szüleit küldené elsősorban.

      A Bibliát (Károli fordítás) egyetemista koromban vettem meg titokban, mert börtön járt volna érte, ha kiderül. Naponta olvastam, varázsa volt, és ez ma is tart. De ahogy naponta minimum kétszer elvágtattunk a Siesta szálló mellett anélkül, hogy észrevettük volna a névtábláját, úgy mentem el én is az Atya mellett, mintha a Bibliában nem is létezne, pedig minden lapon az Atya szól hozzánk. A hittanórán megtanultam, hogy az Atya a Szentháromság első Személye, de ennyi. A Szentlélek is ritkán jutott eszembe, az Atya egyáltalán. Ma már tudom, ha Istent mondunk, akkor Atyát is mondunk. Jézus és Mária IGEN, ők léteztek számomra, meg a szentek. Édesanyám meghalt mikor két éves voltam, apám újranősült, elhagyott. Nagymamám nevelt, voltak könyvei a szentek életéről, meg erdélyi ferences kiadványok, imakönyvei még a II. Világháború előttről, és naponta imádkozta a rózsafüzért. Minden nap szentelt gyertyát égetett, úgy imádkozott a halottaiért. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a lélek halhatatlan, és édesanyám meg nagytatám élnek, ha meghaltak is. Tudtam, hogy Isten Mindenható, Jézus Anyja, Mária az én Édesanyám. Hétvégeken többet főzött, a szegényeinek adta, eljöttek vagy elvitte nekik. Volt egy idős néni, akinek a férje és a kisebbik fia meghaltak a háborúban, a nagyobbik fia pedig felakasztotta magát, nem volt már épelméjű és erősen vizelet szagú volt; ha eljött hozzánk, ő szokott a legtöbbet elüldögélni a konyhában. Hát ez a néni roppant zavart engem, de mivel nagyon szerettem Nagymamámat, soha nem sértettem meg. Most felnőtt ésszel tudom, hogy bizony mi is szegények voltunk.

      Ezt a hitet vesztettem el, amikor nagymamám meghalt – 15 és fél éves voltam, mintha Isten is elhagyott volna. „Nincsen anyám, se apám, se istenem, se hazám”. Egyedül az Oltáriszentségbe vetett hitem maradt meg Isten kegyelméből, de többet templomba nem mentem. Mindenhol fennhangon hirdették, nincs Isten, tombolt az ateista diktatúra, de a jó magot Nagymamám elvetette bennem, ott szunnyadt a lelkem mélyén. Hittem, de torzult volt az Isten-képem. Rendszeresen olvastam a Bibliát, sok minden visszatetsző volt számomra az Ószövetségben, és nem értettem, hogy Jézusunk miért szenvedett annyit, miért ölték meg, az Atya ezt miért hagyta, azzal a benyomással maradtam, hogy Istennek csak a szenvedés tetszik, örvend, ha én szenvedek, mivel sokat szenvedtem kiskoromtól. Ilyen atya valóban senkinek sem kell. A mélybe zuhantam, ebben a pusztában talált rám az Atya.