A Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér, polgári nevén Nicolas Herman, Hériménilből, Touli egyházmegye, 1614-ben született, 1642. augusztus 14-én tett fogadalmat a sarutlan kármeliták Vaugirard utcai házában, Párizsban, ahol meghalt 1691 február 12-én, 77 évesen, szerzetesi fogadalmának 49. évében.
Hériménil Lunéville-től négy kilométerre található, 1990-ben 751 lakost számlált a falu.
Nem tudjuk, voltak-e testvérei, hogyan telt a gyermekkora, milyen iskolába járt, mi lehetett az első munkája. Fiatalságáról kevés adatunk van. Szüleitől, Louise-tól és Dominique-tól, akik nagyon jóravaló emberek”, keresztény elveket örököl. Erényekben lehet, de nem valószínű, hogy anyagi javakban is bővelkedtek volna, mivel az egyébként jó eszű Nicolas-nak - ismereteink szerint nem volt lehetősége tanulmányokat folytatni.
Tizennyolc évesen egy hirtelen, kozmikus élményben mélyen megragadja Isten jelenléte, Isten nagysága. Az isteni Misztérium csendes hívása ez, és Nicolas első megtérésének pillanata.
Mégsem készül egyelőre szerzetesi életre, hanem a harmincéves háború idején a katonáskodást részesíti előnyben. Bizonyos idő múlva a „német” csapatok kémkedés gyanújával letartóztatják, halálbüntetés vár rá; sikerül azonban bizonyítania ártatlanságát. Újra csatlakozik a lotaringiai csapatokhoz, de Rambervillers ostromakor (1635) megsérül. Nicolas ekkor hazamegy a szüleihez
Katonaként része lett volna valamilyen módon a sokszor rettenetes és erőszakos fosztogatásokban, amelyek jellemzőek voltak a harmincéves háború idején? Később siratja „fiatalkori kihágásait” és „korábbi élete bűneit”, és elszántan szeretné „helyrehozni korábbi életmódját”.
Intenzíven keres, megpróbálkozik a remete élettel egy magányba vonult nemes úrhoz csatlakozva, de erre az életformára azonban nem érett, nemsokára fel is hagy vele. Egy ideig Párizsban tartózkodik, mint Madame de Fieubet inasa.
Huszonhat évesen lep rá végleges útjára. 1640 júniusának közepe táján kötelezi el magát segítőtestvérként a sarutlan kármeliták Vaugirard utcai házában, Párizsban. Augusztus közepén Nicolas Herman felveszi a kármeliták barna habitusát és szerzetesi névként a Lőrincet (talán faluja védőszentjének a neve?), melyet a Feltámadás misztériuma egészít ki. A noviciátus két éve után, 1642. augusztus 14-én a huszonnyolc éves fiatal testvér leteszi az örök fogadalmat.
A noviciátusban a segítőtestvérek bekapcsolódtak a többi szerzetesnövendék oktatásának bizonyos óráiba, ugyanakkor a saját feladataiknak és lehetőségeiknek megfelelőbb képzésben is részesültek. Újdonsült testvérként a Feltámadásról nevezett Lőrinc bevallja csalódottságát, még szemrehányásokkal is illeti az Urat: „Rászedtél engem!” Azzal a félelemmel lépett be ugyanis, hogy „majd elevenen nyúzzák meg az elkövetett hibákért és ügyetlenségekért” (ahogy a maga közvetlen és csiszolatlan, gyakran humorral fűszerezett stílusában kifejezi), ám szerencséjére és a többiek szerencséjére „csak megelégedettséggel találkozott”.
Ennek ellenére sűrű sötétség vesz erőt rajta, amely több évig tart, s amelynek az utolsó négy éve a legkegyetlenebb. Saját szavai szerint az a benyomása, hogy „kárhozatra ítéltettem, és nincs üdvösség a számomra”. Zavarának forrása egyik részről Isten bensőséges ismerete, a másik részről a vágy, hogy mindenben neki tetsszen. „Minden bajom forrása és tárgya az volt, hogy beláttam, nem vagyok Istené úgy, amint szeretném, és hogy szüntelenül szemem előtt álltak bűneim, ugyanakkor a nagy kegyelmek, amelyekkel Isten elhalmozott.” Ebben a vívódásban egyetlen törékeny és mégis erős fegyver áll rendelkezésére: „Úgy tűnt föl előttem, hogy a teremtmények, a józan ész, sőt maga Isten is ellenem van, és egyedül a hit maradt meg nekem”. Mély benyomást keltő tanúsága egy lelki beszámolójában a vívódás feloldását is vázolja: „Amikor már azt gondoltam, hogy ebben a zavarban és aggodalomban fogom tölteni életem hátralévő részét, [...] hirtelen éreztem, hogy megváltoztam. Az addig folytonos zaklatottságban élő lelkem mély benső békére talált, mintha központjába vagy nyugvóhelyére jutott volna.”
Fogadalma után Lőrinc tizenöt éven át szakács a párizsi közösségben, mely bizonyos években száznál több szerzetest – köztük jó néhány képzésben lévő fiatal testvért – számlál.
Talán a harctéren szerzett sérülése következtében, Lőrinc egyre többet szenved, „amolyan köszvényféleség kínozta a csípőjét, amitől sántított is”. A konyha ellátása túl nehéz feladat a rokkant fizikum számára, így „ülőbb” munkát bíznak rá, a cipőjavítást, sarutlan testvérei kétszáz lábbelijének rendben tartását.
De más feladatokat is bíznak a cipőjavító testvérre, például a borbeszerzést. 1665-ben emiatt hosszú auvergne-i utazásra kell vállalkoznia - két-háromhetes utazásra, oda-vissza mintegy nyolcszáz kilométer megtételével és különféle kapcsolatok kialakításával. 1666-ban hatszáz kilométer vár rá Bourgogne-ig oda-vissza vízi úton, noha szegény „a nyomorék lábával nem tudott a hajón járni, csak a hordókon gurulva”.
De nem csak ilyenkor nyílt alkalma kapcsolatok kialakítására. Jártak munkások a kolostorba, koldusok a portára, látogatók a beszélőkbe és a templomba. A segítőtestvéreknek ki kellett járniuk különféle megbízatásokkal, gyakran adománygyűjtés céljából, hiszen a jelentős részben fiatalokból álló közösségnek meg kellett élnie. És természetesen ott voltak a rendtestvérek.
A szerény cipőjavító testvér kisugárzása egyre szélesebb körben hat. És nem csak a „szegények” között, akiket segít, és akiknek tanácsokat ad. Életrajzírója, aki rendszeresen látogatja, kiemeli, hogy nagyra értékelték az annyira Istenbe gyökerezett és szerény testvérrel való társalgást „több nagy tudású pap és szerzetes” is.
Ha beszélt is Lőrinc, sokkal többet hallgatott. A segítőtestvérek háttérben éltek a Kármel amúgy is nagy csendjén belül. Jogilag az utolsó helyet foglalták el a házban; még a novícius kartestvérek is megelőzték őket! Nagyon ritka kivételektől eltekintve nem vettek részt a kórusimán, hanem helyette meghatározott számú Patert mondtak el - csodálatraméltó ima. Reggelenként az atyák miséinél segédkeztek. Feladataik miatt általában nem tudtak részt venni sem a reggeli, sem az esti közös csendes elmélkedésen, hanem az elöljáró utasításai szerint más időpontban, sokszor éjszaka, végezték el imájukat és a két órás elmélkedést az Oltáriszentség előtt. De Lőrinc - ahogy számos helyen olvassuk – hozzászokott, hogy Isten jelenlétében éljen, hogy megszakítás nélkül, mindenen keresztül imádkozzék.
Fizikai problémái súlyosbodtak: a köszvény, amitől sántított, miután már „mintegy huszonöt éve gyötörte”, „elfekélyesedett a combnál, ami igen éles fájdalmat okozott”. Élete utolsó éveiben háromszor volt súlyosan beteg. Amikor első alkalommal kilábalt a betegségből, azt mondta az orvosnak: „Doktor úr, túl jól válnak be nálam az orvosságai, csak késlelteti a boldogságomat!”. Élénken várja a tündöklő Találkozást. „Isten önnel - írja halála előtt három héttel - remélem, hamarosan megláthatom [Istent]”. Hat nappal előtte pedig így ír: „Azt a kegyelmet remélem irgalmától, hogy néhány napon belül megláthatom” (L 16).
A Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér az utolsó pillanatig tiszta tudattal, hetvenhét évesen, 1691. február 12-én hunyt el, a Vaugirard utcai kolostorban. Ugyanitt egy évszázaddal később, 1792. szeptember 2-án, két püspök és száztizenkét pap esett áldozatul a Forradalom dühöngésének. Ugyanez a ház ad ma otthont a Párizsi Katolikus Intézetnek.
Saját hazájában a Feltámadásról nevezett Lőrinc emléke hamarosan szinte teljes feledésbe merült egészen az éles szemű Henri Bremond-ig[1] - akinek a minősítése szerint Lőrinc „kizárólag misztikus, mégpedig a legemelkedettebbek közül való” - és Pierre Pourrat-ig[2]. Eközben külföldön egyre újabb és újabb fordítások készültek a műveiből. Hazájában még manapság is meglepetést szül, ha olyan szakember, mint P. Titus Brandsma[3] „világhírűként” emlegeti Az isteni jelenlét gyakorlatát, vagy ha magának Aldous Huxley-nak[4] a tollából azt olvassuk, hogy Lőrincnek „olyan körökben is híre volt, amelyek egyébként közönyösek maradtak a csendes imával és lelki gyakorlatokkal szemben”.
Tapasztalatának mélysége, gyakorlati érzéke és mosolygó elkötelezettsége folytán Lőrinc számos istenkeresőnek lett barátja, és már rég az én égi barátom.
Lőrinc testvér tanítását és tapasztalatát saját kézzel írott szövegekből ismerhetjük meg: Lelki szabályok, Levelek(16); és az életrajzírója, Beaufort műveiből: Beszélgetések (négy beszélgetés 54 pontba szedve), Isten jelenlétének gyakorlata, valamint Lőrinc testvér erényei.
__________________________________________
[1]Henri BREMOND, Histoire littéraire du sentiment religieux en France, t.VI, La [2]Conquete mystique, Paris, Bloud et Gay, 1923, 392.o.
[2]Pierre POURRAT, La Spiritualité chrétienne, t.IV, Les Temps modernes, Paris, Lecoffre-Gabalda, 1930, 162.o.
[3]Titus BRANDSMA (1985-ben boldoggá avatták), «Carmes » címszónál in: Dictionnaire de spiritualité, t.II, col.162.
[4]Aldous HUXLEY, The Perennial Philosophy, London, Chatto and Windus, 328.o.
Forrás: Conrad de Meester: Isten jelenlétében, Magyarszék, 2005
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése