(III.hét / Csütörtök)
„Ó örök Bölcsesség, aki erővel és szelídséggel irányítasz mindent,
jöjj és taníts meg az okosság útjára!”
1. A mai liturgiában felhangzik az első a bölcsességi könyvekből vett nagy antifónákból. „Én a Fölségesnek szájából születtem” (Sir 24, 3), mondja magáról a megszemélyesített Bölcsesség. Őt dicsérve a szent szerző hozzáteszi: „Erejét kifejtve elér a világ egyik végétől a másikig, és a mindenséget üdvösen igazgatja” (Bölcs 8, 1). A „Fölséges szájából született” és az egész teremtett világ kormányzására küldött Bölcsességben a katolikus hagyomány az Ige előképét látja; ő Isten lényegi Szava, a Szentháromság második Személye, az örök és teremtetlen Bölcsesség, aki által minden lett és aki egy napon megtestesült az emberek üdvösségéért. Adventben ezért így imádkozik az Egyház: „Jöjj és taníts meg az okosság útjára”.
Az embernek mérhetetlen szüksége van arra, hogy megértse: minden teremtmény Istentől származik és mindent végtelen Bölcsessége irányít. Az egész teremtett világ a teremtetlen Bölcsesség jegyét viseli magán, minden lény őbelőle nyilakoztat ki valamit, egyetlen teremtmény, egyetlen létező sem bújhat ki kormányzása alól. A legfőbb és legnagyobb bölcsesség ezt jelenti: minden teremtményben felismerjük Isten keze alkotását, a változékony emberi életben pedig az örök Bölcsesség tervét.
Elsősorban az Isten képére teremtett embert tartjuk az örök Bölcsesség mesterművének. A bűn ugyan elhalványíthatja benne az isteni képet, az erkölcsi nyomorúság megváltoztathatja és felfordíthatja benne a végtelen Bölcsesség tervét, mégis egyik is, másik is létezik. Aki pedig ezt a képet és tervet fel tudja fedezni, annak abban az örömben lesz. része, hogy testvéreiben találkozik Istennel. Ekkor az emberrel való kapcsolatok nem elvonnak Istentől, hanem Isten keresésének és megtalálásának alkalmaivá válnak, lehetővé teszik, hogy teremtményeiben magát Istent szeressük és szolgáljuk. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha a keresztény előbb megtöltötte szívét Istennel, első tekintetét hosszan őrá szegezte és az ima meghitt pillanataiban megismerte őt.
2. Amikor Isten örök Bölcsessége megtestesült, emberi arccal és Jézus néven megjelent a világban mint a századok óta megjövendölt Szabadító, legtöbben nem ismerték fel. „A sötétség nem fogta fel. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1, 5. 11). A bűn által elhomályosított szem nem képes arra, hogy meglássa Krisztusban az Isten Fiát, aki azért lett ember, hogy „népét megváltsa a bűntől” (Mt 1, 21). A szenvedélytől elvakult értelem nem értheti meg annak szavát, aki az Atya Szava. Hasonló módon az az ember, akinek szíve és tekintete nem tiszta, nem képes arra, hogy felismerje Istent és felismerje testvéreiben Krisztust. „Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják Istent” (Mt 5, 8); meglátják majd színről színre az örök hazában, de a hit által már ebben az életben elkezdik látni őt nem csak misztériumaiban, hanem műveiben is. „Csak a hit világosságánál és Isten igéjéről elmélkedve tudjuk mindig és mindenütt felismerni Istent, akiben »élünk, mozgunk és vagyunk« (ApCsel 17, 28), tudjuk keresni az ő akaratát minden eseményben, tudjuk meglátni Krisztust minden emberben” (AA 4). Amikor e bölcsesség fényében az élet minden eseményében és minden teremtményben felfedezzük Istent, testvéreinkben pedig meglátjuk Krisztust, alapvetően megváltoznak emberi kapcsolataink. Ahelyett, hogy megállnánk a teremtmények merő emberi tulajdonságainál, kikerülhetetlen, többé vagy kevésbé sértő hibáinál, azt nézzük, amit bennük Isten kinyilatkoztatott. Így túllépünk minden faji vagy nemzeti, pártbeli vagy társadalmi különbségen, nem teszünk különbséget rokonszenvesek és ellenszenvesek, barátok vagy ellenségek, hívők vagy hitetlenek között, hanem minden emberben Isten képét tiszteljük és szeretjük, Krisztus arcát keressük és ismerjük fel. Az ember is, aki távol él Istentől, aki talán lázad ellene, az ő teremtménye és gyermeke, ha nem is a kegyelem által, de legalább a kegyelemre való meghívottsága által: továbbá Krisztus testvére, legalábbis jog szerint, hiszen Krisztus érte is megtestesült, meghalt és feltámadt. Az emberekkel való kapcsolataink ily módon Istennel való kapcsolatokká alakulnak át. Velük beszélve Krisztussal beszélünk, testvéreinket szolgálva Krisztust szolgáljuk.
Istenem, add meg nekem azt a kegyelmet, hogy a teremtményekben egyedül téged lássalak, hogy soha ne álljak meg náluk, anyagi és lelki szépségüket ne saját tulajdonuknak tartsam, hanem egyedül a te visszatükrözésednek. Add, hogy túllépjek a fátyolokon, hogy a látszatokon túl téged pillantsalak meg, a teljes Létet, aki magadból átadsz valamit a nekem tetsző teremtménynek...
Tapintatlanság, hálátlanság és a bizalommal való visszaélés lenne, ha megállnék maguknál a teremtményeknél, hiszen te csak azért adsz azoknak szépséget és érezteted velem vonzásukat, hogy téged sejtselek meg, hogy tehozzád vonzódjam, hogy hálát ébressz bennem jóságodért, szeretetet szépségedért. Így arra hívsz, hogy egészen trónusodig szálljak fel, hogy lelkem megmaradjon az állandó imádásban, elragadtatott szemlélődésben és hálaadásban... Legyen tehát társalkodásom egészen az égben, hiszen a földi dolgok a te szépségedet, a te gyöngédségedet sejtetik meg velem...
A tökéletességedet tükröző és általam megcsodált teremtmények, amikre ráesik a végtelen Nap egy sugara, rajtam kívül vannak, tőlem bizonyos távolságban; te viszont, Istenem, végtelen és lényegi tökéletesség, jóság, igazság és szeretet, Te bennem vagy, átkarolsz és egészen betöltesz.
Charles de Foucauld, Retraite a Nazareth
Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése