Lélekföltárás és vezetés

A lélekföltárás föltétlenül szükséges a lelkivezetéshez. Más ez, mint a bűnök szentségi megvallása. Valójában igazi problémáink olykor talán nem is nagyon szorosan függnek össze azokkal a bűnös cselekedetekkel, amelyeket a kulcshatalomnak vetünk alá. Vagy ha össze is függenek, a bűnök puszta megvallása nem nyújt betekintést ebbe az összefüggésbe.

• A bűn rendszerint inkább személytelenül jelenik meg a gyóntató előtt - a nem és a faj mindenkinél ugyanaz. Következésképpen mi jobbat tehet, mint hogy többé-kevésbé általános és egyetemes tanáccsal válaszol! Magában véve jó tanács lehet ez, teljes összhangban az erkölcstannal - mégsem jut a közelébe sem a konkrét, személyes probléma igazi gyökerének a gyónó lelkében.

• Vannak, akik mindig pontosan látják a különbséget gyónás és lelkivezetés között, de mikor lelkivezetőt kapnak, esetleg nem képesek kiaknázni helyzetüket, mert nem tudják, hogyan tárják föl lelküket.

• Hozzuk kapcsolatba a vezetőt igazi énünkkel, ahogyan tőlünk telik, és ne féljünk betekintést engedni neki abba, ami hamis van a hamis énünkben. Ez bizonyos oldott, alázatos magatartást kíván meg, azt, hogy kilépjünk magunkból, hogy ne akarjuk öntudatlan erőfeszítéssel megtartani álarcunkat. Hadd tudja csak meg a lelkivezető, mit gondolunk igazában, mit érzünk igazában, és mit kívánunk igazában, még akkor is, ha mindez nem válik éppen dicsőségünkre. Amennyire csak képesek vagyunk rá, tárjuk fel indítékainkat egész nyíltan. Nagy kegyelemforrás már maga az az erőfeszítés is, amibe annak beismerése kerül, hogy nem vagyunk olyan önzetlenek vagy olyan buzgók, amilyennek látszani szeretnénk.

• Az a lélekföltárás, amelyet a rendes lelkivezetés igényel, föltételezi a sietség nélküli nyugalom, a barátságos, őszinte és kötetlen társalgás légkörét, személyes meghittség alapján.

• Az igazi vezető sohasem tudja túltenni magát az áhítatos tisztelet érzésén egy személyiség, egy halhatatlan lélek jelenlétében, akit Krisztus szeretett, legdrágább Vérével mosott meg, és Szeretetének szentségével táplált. Igazából ez a személyiség misztériuma iránti tisztelet teszi a valódi lelkivezetőt, józan ésszel, az imádság adományával, türelemmel, tapasztalattal és rokonérzéssel együtt.

• Persze - mint ahogy Szent Terézia rámutat – a teológiában is jártasnak kellene lennie. De mégannyi teológiai tanulmány sem adhatja meg valakinek a lelki megkülönböztető képességet, ha hiányzik belőle az alázatból és szeretetből fakadó tisztelet a lelkek iránt a maguk egyszeri mivoltában.

• A lélekföltárás a szó mély értelmében sokszor nagyon nehéz. Nehezebb lehet még a bűnök megvallásánál is. Az ember kifejezhetetlen zavart és szégyenkezést érez, ha arról van szó, hogy lelke legmélyét tárja föl, még akkor is, ha semmi szégyellni való nincs ott.

• Ténylegesen gyakran nehezebb a bennünk lévő jót feltárni, mint a rosszat. De éppen ez a lelkivezetés sarkalatos pontja. Fel kell tudnunk fedni a szívünkben dédelgetett titkos vágyakat, hisz ez az a drága menedék, ahová elvonulhatunk a valóság elől. Fel kell tudnunk fedni őket, bár nagyon is tisztában vagyunk vele: kimondásukkal azt kockáztatjuk, hogy más világításban fogjuk látni őket, s így elvesztik titokzatosságukat és varázserejüket.

• A baj az, hogy igen gyakran mi magunk sem tudjuk, hogy valójában „mit is kívánunk”, és ez eljuttat bennünket egy jelentős, de nagyon kényes tárgyhoz: a keresztények magatartásához Isten akarata iránt.

• Isten akaratának jogi jellegű felfogása igen gyakran a belső élet képmutató meghamisítására vezet. Nem vesszük-e sokszor öntudatlanul is magától értetődőnek, hogy Isten szigorú törvényhozó, nem érdeklik szívünk gondolatai és vágyai, csak azt keresi, hogyan hajtsa be rajtunk kifürkészhetetlen, eleve eldöntött terveinek önkényes követeléseit? Pedig hát - mint Szent Pál mondotta - mi közreműködésre vagyunk hivatva Istennel. „Isten munkatársai vagyunk” (1Kor 3,9). Mint Isten fiainak az a hivatásunk, hogy szabadságunkat Isten segítésére használjuk fel, hadd tudja kialakítani lelkünkben az Ő hasonlatosságát és persze segítünk neki abban is, hogy felépítse birodalmát a világban. Az együttműködésnek ebben a művében nem vagyunk pusztán passzív és gépies eszközök. Szabadságunk, szeretetünk, önkéntes hozzájárulásunk Isten munkájához az Ő kegyelmének legmagasztosabb, legértékesebb hatása. Ha meghiúsítjuk ezt a tevékeny részvételt Isten művében, akkor azt hiúsítjuk meg, ami a legdrágább az ő akaratának.

• De ha félünk az önkéntelen megnyilvánulásoktól, akkor inkább elleplezzük vágyainkat, és úgy mutatjuk be őket, hogy valójában megtagadjuk igazi mivoltukat. Attól tartunk, hogy a vezető automatikusan vissza fogja utasítani mindazt, amit csakugyan kívánunk. Azt hisszük, Isten is, a lelkivezető is már eleve ellensége mindennek, ami spontán. Így aztán ahelyett, hogy egyszerűen kimondanánk, amit valóban érzünk vagy kívánunk, valami mást mondunk: azt, amiről úgy képzeljük, hogy ezt az érzést, ezt a vágyat várják tőlünk, és így azt a benyomást keltjük, hogy nem kívánjuk azt, amit pedig titokban kívánunk. Ez minden jószándékunk ellenére merő képmutatás. A következmények nagyon veszedelmesek, mert ha ilyen fogalmunk van a belső életről, akkor tulajdonképpen azt állítjuk, hogy Isten látszatot akar, és arra összpontosítjuk erőnket, hogy megépítsük ezt a látszatot saját életünkben, sőt talán még mások életében is. Az eredmény: az egész vallásos élet meghamisítása.

• Nem, tökéletesen nyíltnak és egyszerűnek kell lennünk, önmagunkra vonatkozó előítéletek és mesterséges elméletek nélkül. Meg kell tanulnunk, hogy saját belső igazságunknak megfelelően beszéljünk, amennyire csak átlátjuk azt. Meg kell tanulnunk, hogy azt mondjuk el, amit igazán gondolunk lelkünk mélyén, nem azt, amiről feltételezzük, hogy elvárják tőlünk, nem azt, amit valaki más éppen az imént mondott, és fel kell készülnünk arra, hogy felelősséget vállaljunk vágyainkért, és elfogadjuk következményeiket. Ez nem nehéz, nem is természetellenes, hiszen minden e világra jövő ember ezzel az egyszerűséggel születik. A gyermek egyszerűsége ez, amit sajnos mindannyian elveszítünk, mielőtt még alkalmunk lenne jól felhasználni.

• Mellesleg: ennek a gyermeki egyszerűségnek semmi köze a mai átlagos tizenéves mesterségesen ápolt szemtelenségéhez. Cinikussága nem mély meggyőződés (hiszen nincsenek még meggyőződései). Csak póz, amit azért alkalmaz, mert bizonytalan, és fél, hogy elveszíti pajtásainak helyeslését.

• Az igazi egyszerűség szeretetet és bizalmat rejt magában - éppoly kevéssé várja, hogy kinevessék és visszautasítsák, mint hogy csodálják és magasztalják. Egyszerűen azt reméli, hogy elfogadják úgy, amint van. Ezt a fajta légkört igyekszik a jó vezető megteremteni.

• A lelkivezető nem pusztán ismerni akarja problémáinkat, nehézségeinket, titkainkat. Ezért nem szabad azt gondolni, hogy nem sikeres az olyan lelkivezetési együttlét, amely semmi problémát nem intéz el.

• A vezető legbensőbb énünket, igazi énünket kívánja megismerni. Irányítása valójában semmi több, mint egy mód, amellyel elvezet arra, hogy meglássuk és engedelmesen kövessük igazi Vezetőnket: a lelkünk mélyén rejtőző Szentlelket. Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy igazából nem emberek vezetnek és tanítanak: csak azért van szükségünk emberi vezetésre, mert ember segítsége nélkül nem kerülhetünk kapcsolatba azzal a „kenettel (a Lélekével), amely megtanít mindenre” (1Jn 2,27).

• Az őszinteség és egyszerűség fegyelmezett gyakorlása, amire a jó vezető - esetleg közvetett eszközökkel - diszkréten rászoktatja az embert, az egyik legéletbevágóbb szükséglet a mai vallásos életben.

• Néha úgy tűnik, az ún. „belső élet” alig több, mint illúziók pókhálója, könyvekből és prédikációkból merített zsargonból és jámbor frázisokból összeszőve, s mindezzel inkább eltitkoljuk, mint kinyilvánítjuk azt, ami bennünk van. Milyen gyakran szomorítja el és hűti le a lelkivezetőt látszólag csodalatosan vallásos lelkek hallgatása közben, hogy megérzi ezt az önelégült, öntudatlan tetszelgést: jámbor szerzők közhelyeinek fegyverzetében áll ott előtte, teljesen fölkészülve arra, hogy ellenszegül az alázat és igazság minden közeledésének. Szívét összeszorítja a reménytelenség, az az érzés, hogy nincs mód keresztültörni és felszabadítani az igazi ént: eltemetve és bebörtönözve marad a rossz vallási nevelés eredményeképpen sajnálatosan kiképzett hamis homlokzat mögött.

• Mindamellett teljesen jóhiszeműek, és bizonyos értelemben békességben élnek; békéjük alapja az a merev és mesterkélt szerkezet, amelyet pontosan az aggályosság elleni bástyaként emeltek. Néha bizony hasznos lehet egy kis aggályosság!

• Talán legnehezebb és legkényesebb feladata a lelkivezetőnek olyan keresztények irányítása, akik a belső ima életére hivatottak. Még nehezebbé teszi ezt az, hogy annyi jámbor ostobaságot írtak, nyomtattak ki és mondtak el a „misztikusokról”, „áldozati lelkekről” és más ilyen kategóriákról.

• Tulajdonképpen mikor valaki túlságosan nagyba kezdi venni imaéletét, és úgy gondolja, hogy az különleges irányításra szorul, akkor reflexiójával máris aláaknázza ezt az életet. Kezdi vizsgálgatni magát, megítéli élményeit, s ami még rosszabb, ő dönti el, tudtára adja-e őket lelkivezetőjének, vagy sem. Ez persze végzetes az őszinte imára nézve, sőt hosszú tavon oda vezet, hogy tönkretesz tökéletesen jó szemlélődő hivatásokat.

• Nem az a szemlélődő lélek, aki komolyan veszi az imáját, hanem az, aki Istent veszi komolyan, aki éhezi az igazságot, aki nagylelkű egyszerűséggel a lélek útján igyekszik élni. Buzgó és őszinte alázat az imaélet legjobb védelmezője. Az a vezető, aki tudja biztatni az egyszerűséget és a hitet, sok őszinte, egyszerű szemlélődő lelket fog találni, és ezek hallgatnak irányítására, anélkül, hogy ostoba módon sokat, vagy akár egyáltalán is beszélne nekik megkötöttségről, nyugalmi imáról, a teljes egyesülés imájáról, és így tovább.

• A legveszedelmesebb oldala pedig ennek az önvizsgáló, tudatos imaéletnek az, hogy a lélek homályos tükörré válik, és a szemlélődő többé már nem Istent, hanem saját magát nézi benne. E módszertani őrültség, társulva azzal a még rosszabbal, amikor valaki látomásokat és belső hangokat elegendő ok nélkül komolyan vesz, végül is oda vezet, hogy a lélek szentélye „a pusztulás iszonyatosságává” válik, és már nem lehet benne meghallani Isten hangját, mert a falak mindenfelől „lelki szerzők” frázisaitól visszhangzanak.

• Se a vezető, se a vezetett ne legyen az adományok és kegyelmek problémájának megszállottja: törődjenek Istennel, az Adományozóval, ne pedig adományaival. Isten akarata és szeretete a fontos. Minél tárgyilagosabb tud lenni valaki ebben a tekintetben, annál jobb.

• Amit az imádság kegyelmeiről mondtunk, az ugyanúgy illik a megpróbáltatásokra és passzív tisztulásra is. A fontos az, hogy higgadtan nyugtassuk meg az aggódó és feldúlt lelket, segítsük rá a lelki megpróbáltatások igazi megértésére, anélkül, hogy túlságosan dramatizálnánk a lélek „éjszakáját”. Valójában az önmagunkba merülés veszedelme éppen akkora a megpróbáltatások, mint a vigasztalások idején, föltéve, hogy nem igazán súlyos próbáról van szó.

• Mire van szükség valójában? Normális, realista és egészen egyszerű felfogására annak, hogy mi a szemlélődő élet, a maga teljes egyszerűségében, alázatos, spontán tevékenységeivel, természetes - talán nyers - kielégüléseivel, és azzal a jogos kikapcsolódással, amely származhat különféle olvasmányokból és az egészséges emberi érdeklődés tágulásából, - ez utóbbi ui. egyáltalában nem összeegyeztethetetlen az imádságos élettel.

• Persze nem szükséges azzal ellensúlyozni az imaélet élményeire való egészségtelen összpontosulást, hogy a másik végletbe csapunk át, és a megzavarodott lelket belevetjük az összejövetelek és világi szórakozások sűrűjébe (kelleténél több lelkivezető kész lenne erre). Gondosan meg kell keresnünk a kiegyensúlyozott arany középutat.

• Egészben véve a lelkivezető egyik legnagyobb jótéteménye szemlélődő lelkigyermekeinek imaéletében az, ha segít nekik szerves egésszé tenni teljes létüket, amennyire csak lehet, egyszerű, természetes és köznapi szinten, amelyen egészen emberiek lehetnek. Akkor a kegyelem végrehajthatja művét rajtuk, és egészen Isten gyermekeivé teheti őket.