Az elmélkedés: aktív magatartás és egyesülés

Folytassuk Thomas Merton kis könyvének sorozatát:-)

Avilai Szent Teréz a belső ima útját magyarázva, az okoskodó elmélkedésről mondja:

• Visszatérve tehát azokra, akik sokat elmélkednek, én azt mondanám, hogy akármennyire érdemszerző legyen is, ne fordítsák egész idejüket elmélkedésre.(...) Tegyük föl, hogy a kínszenvedésnek egyik részletéről elmélkedünk, mondjuk arról, amidőn az Úr ott állt az oszlophoz kötözve. Az értelem kutatja és fontolgatja az okokat és körülményeket, amelyek megvilágítják Ő Szent Felségének nagy fájdalmait és kínjait, ebben a teljes elhagyatottságában; és sok egyéb dolgot, amelyet ez a lelki tehetség, működésével mindebből levonhat. Ha az illető tudós ember, akkor csak kezdje, folytassa és fejezze is be mindig ezzel az imádkozási móddal, mert ez a lehető legjobb és legbiztosabb út, mindaddig, amíg az Úr föl nem emeli más, még pedig a természetfölötti ima színvonalára. Azt mondtam, hogy tegyen úgy mindig. Megjegyzendő azonban, hogy sok olyan lélek van, akinek nagyobb hasznára szolgál, ha másról elmélkedik, nem pedig a kínszenvedésről. Mert amint sok lakás van az égben, úgy sok út is vezet oda. Egyeseknek az való, hogy a pokolról elmélkedjenek, mások számára megfelelőbb tárgy a mennyország, olyannyira, hogy a pokolnak még a gondolata is lesújtja őket. Vannak, akiknek annyira gyöngéd a szívük, hogy nagyon szenvednek, ha folyton az Úr kínszenvedéséről kell elmélkedniük; ellenben fellélegzenek, és nagyobb hasznukra van, ha Istennek hatalmát és nagyságát szemlélik a teremtményekben, vagy pedig fontolgatják irántunk való végtelen szeretetét, amely mindenben megnyilvánul. Ez is kitűnő módszer. De azért ne mellőzzük soha hosszabb időre Krisztus Urunk életét és kínszenvedését, mert végre is ez a maradandó forrása üdvösségünknek.

A misztikusok, és Thomas Merton szerint is "minden kegyelem a Kereszten függő Krisztus átdöfött oldalából árad":

      A gondolati imát tárgyaló írók gyakran hangsúlyozzák, hogy az elmélkedés gyümölcsei legyenek meghatározott erények és más közvetlen, gyakorlati eredmények. Nagyon igaz, hogy az elmélkedés célja gyakorlati: világosságot kell árasztania cselekedeteinkre, hogy valamennyi gyümölcsöző legyen az Istennel való közösségben. Az elmélkedést ezért két célhoz való viszonyában vizsgálhatjuk; egyik elvezet a másikhoz. Gondolati imánk közvetlen célja lehet az, hogy megértsünk egy meghatározott igazságot, eltökéljük, hogy így és így cselekszünk, megoldjunk valami lelki problémát; mindez előkészít bennünket egy bizonyos egészen határozott kegyelem befogadására, amely napi kötelességeink gyakorlati megvalósításához szükséges.

      De minden gondolati ima végső célja a közösség Istennel. Persze teljesen igaz, hogy az elmélkedés egy közvetlen, gyakorlati célra készít föl bennünket a földön, szem előtt tartva Istennel való jövendő égi egyesülésünket. Itt azonban azt szeretném hangsúlyozni, hogy minden elmélkedés, a gondolati ima minden aktusa, még ha valami közvetlen gyakorlati célja van is, közvetlen összeköttetésbe kell, hogy hozzon bennünket Istennel. Ez az elmélkedés igazi gyümölcse. Minden más közvetlen gyakorlati cél másodlagos, alá van vetve ennek az egy elvnek és mindennél jelentősebb célnak.

      Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak szenvedéseiben tanúsított türelméről elmélkedem. Éspedig közvetlen gyakorlati célból: nehéz helyzettel állok szemben, és ez segíteni fog a türelem gyakorlásában. Belső látásom a Megváltóra összpontosul, aki harag vagy megvetés, neheztelés vagy zavar nélkül, hallgatagon és a legnagyobb belső nyugalommal fogadta a legsúlyosabb igazságtalanságot és hálátlanságot, nem is szólva a keserves testi és erkölcsi szenvedésről. Látom, hogy képes volt mindezt minden ember iránti tiszta és önzetlen könyörülettel elviselni, azokat is beleértve, akik halálra adták.

       Azt is be fogom látni, hogy amikor így cselekedett, nemcsak tisztes távolságból csodálandó példát hagyott rám. Keresztségi fogadalmam erejében köteles vagyok követni ezt a példát, és valamelyest utánozni magamban az Ő türelmét, szelídségét és nyugalmát a szenvedés idején. Maga Jézus mondotta: „Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27).

       Azért mindezt látva, akaratom egész erejével kívánni kezdem, hogy saját megpróbáltatásaimban, amennyire tőlem telik, ugyanezt a türelmet gyakoroljam. Viszont ismerem lelkem gyöngeségét és tökéletlenségét és a szorongató támadásokat, tehát mindenekfölött komolyan és alázatosan fogok imádkozni kegyelemért, hisz anélkül nem remélhetem, hogy valaha is legyőzöm türelmetlenségemet, lobbanékonyságomat, erőszakosságomat és önhitt hajlandóságomat mások megítélésére és megbüntetésére.

      Az ilyen elmélkedés közvetlen gyakorlati célra irányul. Célja a türelem gyakorlása. Azt a kegyelmet keresi, amely elég erőssé fog tenni, hogy szelíd legyek. A szelídség és a rossznak való nem erőszakos ellenállás az erősség legmagasabb fajtáját követeli meg, olyan erőt, amely csakis Krisztus keresztjéből áradhat rám! Ha jól végzem, elmélkedésem a türelem erejének növekedésében gyümölcsözik. Türelmem segítségével úgy viselem el a megpróbáltatásokat, hogy lelkem megtisztul sok tökéletlenségtől és a kegyelem sok akadályától. Megtanulom jobban felismerni magamban a harag forrásait. Így növekedni fogok a szeretetben, és minthogy a szeretet a természetfölötti érdem forrása, nagyobb fokú egyesülést érdemlek ki Istennel a mennyben.

      Természetesen itt a földön is szeretetteljesebb és erényesebb leszek. De ez még nem az, amit az elmélkedés végső célján értek. Az elmélkedés végső célja: bensőségesebb közösség Istennel, nemcsak a jövőben, hanem itt és most!

      Ezért ahhoz, hogy igazán mély és érett elmélkedést végezhessek Krisztus szenvedéséről, lelkileg azonosulnom kell Vele szenvedésében. Emlékezzünk arra, mit föntebb mondottunk Krisztussal való egyesülésünkről a szentmisében és főleg a szentáldozásban. XII. Piusnak a liturgiára vonatkozó szavait éppen olyan jól lehet alkalmazni a keresztény elmélkedésre: az a szerepe, hogy „létrehozza szívünkben az isteni Megváltó hasonlatosságát a Kereszt titka által”.

       Persze nem arról van szó, hogy sohasem szabad más titokról elmélkednünk, mint a passióról. De minthogy minden kegyelem a Kereszten függő Krisztus átdöfött oldalából árad, az ő szenvedése ténylegesen Istennel való egyesülésünk és természetfölötti átalakulásunk kiérdemlője és hatékony elve. Világos ez Szent Pál efezusi levelének 2. fejezetéből, ahol az Apostol kimondja: Krisztus a Kereszten helyreállította a békét ember és ember, valamint az emberiség és Isten között. Krisztus valóban magára vette minden ellenségeskedésünket, és „megölte” őket önmagában a kereszten, úgyhogy „Ő a mi békénk”, és benne mind egyek vagyunk ugyanazon Lélekben az Atyaistennel (Ef 2,11-22). Krisztus keresztje és feltámadása a keresztény misztikának kétségtelenül legbensőbb középpontja.

       Ez a nagy teológiai igazság szükségtelenné teszi, hogy sokáig keresgéljük, miben álljon „közösségünk” vagy „azonosulásunk” Jézussal a gondolati imában. Ez a közösség nem csupán lélektani azonosulás, érzelmi szimpátia dolga, nem annyi, hogy szívünkben fölkeltjük mindazt az érzést, amiről azt képzeljük, hogy a Megváltó érzései voltak a kereszten. Nem is egyszerűen erkölcsi közösség, amelyben értelmünkkel és akaratunkkal igyekszünk létrehozni magunkban az Ő erkölcsi beállítottságát. Egyesülésünk Jézussal lelki jellegű, és sok esetben szentséginek, vagy csaknem szentséginek is kellene lennie.

       Azt értem ezen, hogy a kegyelem ill. a szeretet rendjében lévő egyesülésről vagy azonosulásról van szó. A kegyelem mindenekfölött az imádsággal, a szentelmények és szentségek használatával jut el hozzánk. A „csaknem szentségi” kifejezést olyan helyzetekre való tekintettel használtam, amikor gondolati imánk előmozdítja és fejleszti bennünk a szentségek gyümölcsöző vételét, vagy pl. olyan szentelmények segítségével elmélkedünk, mint a Biblia, a keresztút vagy a szentolvasó.

       A kegyelem a természetfölötti és a lelki élet elve. Isten fiaivá tesz bennünket. Vagyis azt eredményezi, hogy lelkileg magából az isteni életből élünk. Ez az isteni élet lelkünkben nem csupán szókép. Az élet élettevékenységekben jut kifejezésre. A kegyelem természetfölötti élete nemcsak életet önt Krisztus Titokzatos Testének egész szervezetébe, hanem minden eleven tagjában az erény tevékenységeit és a szemlélődés életét hozza létre, ez pedig Isten különleges jelenlétének megnyilvánulása a lélekben.

      Már most ez a kegyelmi élet nem más, mint Krisztusnak, Isten egyszülött Fiának az élete. Krisztus szenvedésének érdemei által Isten életében osztozunk. Szenvedésében és halálában való titokzatos részvételünkkel Isten fogadott fiaivá leszünk, úgy, amint ő Istennek természet szerinti Fia. Fogadott fiúságunk abban az isteni életben merül el, amelyet Jézus, mint a legfölségesebb Szentháromság második Személye saját jogán birtokol. Szent Tamás azt tartja, hogy Krisztusnak, mint a Titokzatos Test „Fejének” hatalmában áll kegyelmet árasztani a Test minden tagjába. És ez nemcsak teológiai vélemény. Az Egyház tanítása, hogy Jézus csakugyan állandóan küldi a kegyelem életadó áramait minden vele egyesült lélekbe.

       Ez az igen rövid vázlat is elég ahhoz, hogy mindenki megérthesse azt az egyetlen nagy elvet, amelyen a szemlélődő imában Krisztussal való azonosulásunk fordul. Íme az elv: Krisztus Titokzatos Testének minden tagjában valóságosan megvan Krisztus isteni élete, és „titokzatosan” azonosulnak Vele a szó tág értelmében. Ezt az azonosulást a keresztség fölvétele, vagy pedig a tökéletes szeretettől éltetett hit vagy bűnbánat bármelyik aktusa hozza létre. Az azonosulás valóságos, és tulajdonképpen ez a mi természetfölötti életünk. De mi ennek nem vagyunk tudatában. Az az azonosulás tehát, amelyet a gondolati imában igyekszünk megvalósítani, t u d a t o s realizálása annak az egységnek, amelyet a kegyelem már valóságosan létrehozott lelkünk és Isten között. 

       Ez a gondolati ima titka, és ez a szemlélődés titka is. Ha gondolati imánk nem mozdítja elő, hogy ráébredjünk Istennel való egységünkre, Tőle való tökéletes függésünkre lelkiéletünk minden lényeges tevékenységében, és az ő állandó szerető jelenlétére lelkünk mélyén, akkor nem érte el azt a teljes hatást, ami a célja. Szemlélődő lelkek rendszerint különösen vonzódnak Isten bennük való jelenlétének gondolatához, vagy valami más formában köti le őket annak tudata, hogy Ő közel van legbensőbb valójukhoz. Olyan kegyelem ez, amelyet - bár a lelkiéletben egészen normális dolog - nem mindenki kap meg. De még azoknak is, akikben nincs meg ez a különös vonzalom, be kellene látniuk: gondolati imájuk szerepe az, hogy valamiképpen tudatos közösségbe hozza őket Istennel, természetes és természetfölötti életük forrásával és a bennük lévő minden jó ősokával.