Lelkivezetés, elmélkedő ima

Ma sokan beszélnek az elmélkedő (kontemplatív) imáról, és összetévesztik a jógával, egyéb okkult meditációs gyakorlatokkal, amelyekben semmi keresztényi nincs, sőt démonikus lehet egy katolikus számára. Akkor is ha egy szerzetes pap gyakorolja és ajánlja se térjünk le Isten útjáról, akkor inkább maradjunk az ajakimánál.

Avilai Szent Teréz minden művében erről „a benső imáról” beszél:

• “Nézetem szerint a benső ima nem egyéb, mint barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket.” Sok csapda leselkedett azokra, akik erre az útra léptek, ezért hangsúlyozta a lelkivezető fontosságát. Teréz előnyben részesítette a tudós papokat, mert a félműveltek sok kárt okoznak. Nem könnyű.

Thomas Merton írt egy „Lelkivezetés és elmélkedés” c. kis könyvet. (Getszemáni apátság,1959 őszén) Az elmélkedést és lelkivezetés nézzük most az ő szempontjából, bevezetőként néhány idézettel.

• Az elmélkedést nem lehet könyvből tanulni. Elmélkedni kell hozzá. De azért abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy néhány jókor és megfelelő módon adott útbaigazítás esetleg igen nagy különbséget jelent.
• Ez a könyv nem olyan embereknek szól, akik nem óhajtanak elmélkedni. Csak olyanoknak, akik már érdeklődnek a tárgy iránt, és szeretnének mindennap elmélkedni. A vágy természetesen roppant jelentős tényező. Ha egyesek elkezdenek elmélkedni, és aztán semmire sem jutnak, annak egyik legfőbb oka, hogy csak úgy félig meddig, komoly érdeklődés nélkül fognak hozzá. Magától értetődik: aki nem kíván igazán elmélkedni, bizonyára nem ér el sikert, mert ha valahol, itt kell mindenekelőtt magadnak megfogni a munka végét, Isten kegyelmével. Senki sem végzi el helyetted.
• A lelkivezetés monasztikus fogalom. Gyakorlata szükségtelen volt mindaddig, amíg az emberek vissza nem vonultak a keresztény közösségből, hogy remeteként éljenek a pusztában. Az őskeresztény közösség rendes tagja nem szorult különleges személyes irányításra a szó hivatásos értelmében. A püspök, a helyi egyházat megalapító apostol élő és látható képviselője Krisztus és az apostolok nevében beszélt, és papjai segítségével gondot viselt nyájának minden lelki szükségletére. A közösség egyes tagjait ez a közösség életében való részvétel „alakította” és „vezette”; a szükséges útbaigazítást mindenekelőtt a püspökök és a papok adták, azután pedig, közvetlen figyelmeztetéssel, a szülők, barátok és keresztény testvérek.
• De mikor az első remeték visszavonultak a pusztába, elkülönültek a keresztény közösségtől. A vadonba való távozásukat nem kisebb püspök hagyta jóvá – bizonyos értelemben kanonizálta -, mint Szent Atanáz, sőt hamarosan sok más is követte. De ezek a remeték magányos és veszedelmekkel teli életet éltek, távol minden templomtól, ritkán vettek részt még az Eucharisztia misztériumában is. Pedig hát azért mentek a vadonba, hogy Krisztust keressék. Mint Krisztust, őket is „a Lélek vezette a pusztába, hogy kísértést szenvedjenek”. És mint magát az Urat, őket is meg kellett kísértenie a gonosznak. Innét származik a „szellemek megkülönböztetésének” és a vezetőnek a szüksége.
• Az „Apophthegmata”, vagyis „Az atyák mondásai” c. gyűjtemény ékesszóló tanúbizonysága e lelkivezetés egyszerűségének és mélységének. Egy-egy tanítvány gyakran mérföldeket vándorolt a vadonon át, csakhogy egy rövid tanácsadó szót halljon, "az üdvösség egy szavát", amely jelenlegi adott helyzetében Istennek rá vonatkozó ítéletét és akaratát foglalta össze.
  
• Ezeknek a „szavaknak” a hatását nem annyira egyszerűen tartalmuk magyarázza, hanem a Szentlélek belső kísérő működése a hallgató lelkében. Ez persze égő hitet tételez fel, Isten szavának és az üdvösségnek mélységes éhezését. Ezt a lelki étvágyat, ezt a világosság-igényt viszont a megpróbáltatások és a bűnbánat szülték. A „vezetés” tehát Isten felelete volt arra az igényre, amelyet a lélekben a próbáratétel és a töredelem teremtett, és ezt a feleletet a Titokzatos Test egy karizmatikus képviselője, az apát vagy lelkiatya közvetítette. Ez elvezet bennünket a lelkivezetés alapjelentéséhez. 
• Állandó formálási és vezetési folyamat ez, amelynek során a keresztény irányítást és bátorítást kap sajátos hivatásában, hogy a Szentlélek kegyelmeinek hűségesen megfelelve elérhesse annak különleges célját és eljuthasson az Istennel való egyesülésre. Ez utóbbi nemcsak Isten mennyei látását jelenti, hanem - Cassianus meghatározása szerint - azt a tökéletes szívtisztaságot, amely már a földön is a szentség lényege, és eljuttat a mennyei dolgok homályos megtapasztalására. A lelkivezetés akkoriban a monasztikus tökéletesség egyik lényeges eszköze volt.
• Fontos azonban megértenünk, mit jelent itt a „lelki” szó. Mert esetleg azt gondoljuk, hogy a lelkivezetés az ember lelki tevékenységeinek irányítása, ez a terület pedig életünknek egy kis része vagy részlege. Úgy megyünk el a lelkivezetőhöz gondoztatni a lelkünket, mint ahogy a fogorvoshoz megcsináltatni a fogunkat, vagy a borbélyhoz hajat vágatni. Ez teljesen téves. A lelkivezetőnek az egész személyiséggel van dolga, mert a lelkiélet nemcsak az elmének vagy az érzéseknek vagy „a lélek csúcsának” az élete, hanem az egész személyiségé. Lelki ember („pneumatikosz”) az, akinek egész életét, minden téren és minden tevékenységében, lelkivé emelte a Szentlélek működése, akár a szentségek által, akár személyes, benső ihletéssel. Ráadásul a lelkivezetőnek a teljes személyiséggel nem egyszerűen mint emberi egyénnel van dolga, hanem mint Isten fiával, Krisztus másával, és arra törekszik, hogy helyreállítsa teljes istenhasonlóságát Krisztusban és Krisztus Lelke által.
• Lelki ember az, aki „akár eszik, akár iszik, vagy bármi mást tesz, mindent Isten dicsőségére cselekszik” (1Kor 10,31). Ez megint nem azt jelenti, hogy pusztán elvont szándékként táplálja gondolatában Isten megdicsőítését. Hanem azt, hogy minden cselekedetében szabad a szokványos rutin felületes gépezetétől. Mindenben szabadon, egyszerűen, önként jár el, szívből jövően, szeretetből.

Teréz javasolja azoknak, akik elszántan a benső ima útjára léptek, de nem találnak lelkivezetőre:

• "Mert ki volna képes az angyalok királynéjáról elmélkedni, s életének azon eseményeire gondolni, amelyek folyamán annyi veszedelmet élt át a kisded Jézussal, a nélkül, hogy hálás ne volna Szent Józsefnek azért, hogy ezen nehéz körülmények között gondjukat viselné. Ha valaki nem talál olyan lelki vezetőt, aki belső imára tudná őt oktatni, fogadja tanítójául ezt a dicső szentet, s nem fogja eltéveszteni az utat."