Mindennapok

Ima népünkért

2012-02-02T08:57:00.002+02:00

Mindenható örök Atya, a Te kezedben van az emberek sorsa és Te szabod meg a népek jogait: tekints kegyesen reánk, akiknek jövőjét és boldogságát első szent királyunk a te Szent Fiad édesanyjának, a mi Nagyasszonyunknak kezébe tette le.Tekints reánk, e válságos időket élő népedre, és áraszd ránk Szentlelkedet, hogy segítségével mindnyájan meglássuk az igazság útját, építsük nemzetünk egységét és szolgáljuk javát.

Adj, Urunk, vezetőinknek kellő bölcsességet és elszánt, erős akaratot, hogy a te szíved szándéka szerint előmozdítsák a szociális igazságosságot és az emberhez méltó életet.Világosíts meg és támogass minket, hogy szentjeink és nagyjaink példája nyomán felelősséget érezzünk hazánkért és a szükséget szenvedőkért. Kérünk, áldd meg mindennapi fáradozásunkat, hogy az a Te dicsőségedre és ami boldogulásunkra váljék.Magyarok Nagyasszonya, Csíksomlyói Boldogasszony, Szent Mihály arkangyal, Szent István király, Szent László király - könyörögjetek érettünk a mi Urunk, Jézus Krisztusnál.

Amen.

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén kapcsolódjon be a népünkért végzett imaközösségbe.

Az ima forrása: itt olvasható.

Gyertyaszentelő Boldogasszony

2012-02-01T23:46:00.001+02:00

Mindnyájan eléd siettünk, Krisztus, akik őszintén és mélységes hódolattal imádjuk misztériumodat; örömmel eltelve sietünk feléd... Meggyújtott gyertyát viszünk, isteni ragyogásod szimbólumát.

Neked köszönhetjük, hogy ragyog az egész teremtés, sőt örökfény önti el, ami szétszórja a bűn sötétségét. Ezek az égő gyertyák azonban főképp annak a belső ragyogásnak a jelképei, amellyel fel akarunk készülni jöveteledre, Krisztus. Amint Anyád, a legtisztább szűz, karjában vitt téged, az igaz világosságot és felajánlott azokért, akik a sötétségben élnek, most mi is kezünkben tartjuk ezt a mindenki számára látható fényt és a te ragyogásodtól megvilágosítva eléd sietünk, aki az igazi fényesség vagy ...

A világosság, amely a világba jön, hogy megvilágosítson minden embert, megjött... Mindnyájan hozzád jövünk, hogy fényedbe öltöztess minket, hogy az öreg Simeonnal mi is karunkba vegyünk, ó, örök, eleven fény. Vele együtt ujjongunk az örömtől, dicsérő himnuszt énekelünk az Istennek, a világosság Atyjának, aki megajándékozott minket az igaz fénnyel, hogy kiragadjon a sötétségből és eltöltsön világossággal.

Szent Szofroniusz, De Hypapante 3, 6-7

Megjelenik a Templomban egy fiatal Anya, karjaiban elsőszülött Fiával, és a szegények alázatos ajándékával bemutatja az Úrnak. Az agg Simeon karjába veszi a Kisdedet, és így kiált fel: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet” (Lk 2, 29-30). Anna nevű prófétaasszony is jelen van, nagy lelkesedéssel beszél róla „mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálemben a megváltást” (Lk 2,38).

Jézust Anyja keze ajánlja fel az Úrnak. Mária a jövendölések fátyolán át sejti, hogy Jézus a világ Üdvözítője, a fájdalom misztériuma keretében teljesíti majd küldetését, s mint anyjának részt kell majd vállalnia: „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2, 35). Mária ért a szóból, és szíve rejtekében megismétli a názáreti legyen-t. Fiával együtt önmagát is fölajánlja; anyai szenvedését ettől kezdve mindennap Fia szenvedéséhez kapcsolja.

Az Anya és Fia mélyen alázatosak: Jézusnak nem volt szüksége kiváltásra, Máriának nem volt szüksége tisztulásra, mégis mindketten alávetik magukat a törvénynek.Máriának a Krisztus bemutatásával összekapcsolt tisztulása azt a tisztulást jelképezi, amelyre az embernek mindig szüksége van, s amit csak Krisztus érdemeire való tekintettel nyerhet el, ugyanis az Atya előtt „ő vezekelte le népe bűneit” (Zsid 2, 17).

Mária Fia után minden egyes hívőt is bemutat Istennek, anyai segítségével felkészíti őket a szükséges tisztulásra.

Ajánld fel Fiadat, ó, Szent Szűz, mutasd be az Úrnak méhed áldott gyümölcsét. Ajánld fel az Istennek tetsző szent áldozatot mindnyájunk kiengeszteléséért. Az Atyaisten minden kétséget kizáróan elfogadja az új és drága áldozatot, amelyről ő maga mondta: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik...”

Uram, én is önként felajánlom neked áldozatomat, nem mintha neked szükséged volna rá, hanem üdvösségemért... Csak két szegényes dologgal rendelkezem: testemmel és lelkemmel. Hadd ajánljam fel neked mindkettőt méltó dicséretként! Ó, sokkal, sokkal jobb nekem, hogy felajánljam magam neked, mint hogy magamra maradjak. Mert ha magamra maradok, lelkem nyugtalankodik, de mihelyt teljesen felajánlom magam neked, lelkem ujjong benned... Te, Uram, nem akarod halálomat, s én nem szívesen ajánlanám fel neked életemet? Hadd legyen egész életem áldozat, ami lecsendesíti haragodat, áldozat, amiben tetszésedet leled, élő, elégő áldozat.

Szent Bernát, In Purificatione B. M. V. 3, 2-3

A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával

2012-02-01T07:15:00.000+02:00

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből” (Lk 10,27).

Ez látszólag nagyon egyszerű parancsolat, mégis a szavak mögött sokkal több rejlik, mintsem első pillanatban gondolnánk. Mindannyian tudjuk, mit jelent teljes szívünkből szeretni valakit; ismerjük az örömet, érezzük a vigasztaló meleget, amelyet nemcsak a találkozás nyújt, hanem az is, ha csupán a szeretett személyre gondolunk.

Istent is meg kell próbálnunk így szeretni, hogy Nevének puszta hallatára végtelen melegséggel teljen meg a szívünk és a lelkünk. Istennek mindenkor az értelmünkben kellene lennie, mi azonban valójában csak időnként gondolunk rá.

Istent csak úgy szerethetjük teljes erőnkből, ha elvetünk mindent, ami nem az övé bennünk; ha arra törekszünk, hogy egész lényünket állandóan Isten felé fordítsuk, akár imában, ami könnyebb, mert az imában már eleve az Istenre összpontosítunk, akár cselekedetben, ami gyakorlást igényel, mivel cselekedeteinkkel valamiféle anyagi természetű eredményt akarunk elérni, és külön erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy ezt Istennek tudjuk ajánlani.

A napkeleti bölcsek hosszú utat tettek meg, és ki tudja, hányféle nehézséget kellett leküzdeniük. Mindannyian úton vagyunk, éppúgy, mint ők. A bölcsek ajándékkal megrakottan érkeztek: aranyat vittek a királynak, tömjént az Istennek, mirhát az embernek, akinek majd el kell szenvednie a halált.

Honnan vegyünk aranyat, tömjént és mirhát mi, akik mindenért adósai vagyunk az Istennek? Tudjuk, hogy mindenünk, amink van, Istentől származik, de még akkor sem a miénk örökre és végérvényesen.

A szeretet kivételével mindent el lehet tőlünk venni, és ez az, ami a szeretetet páratlanná teszi, olyan valamivé, amit mi adhatunk.

Minden egyebet: tagjainkat, szellemi képességeinket, tulajdonunkat erővel el lehet venni tőlünk, de nincs olyan eszköz, amellyel ki lehetne belőlünk csikarni a szeretetet, ha mi magunk nem adjuk oda. Ebben az értelemben a szeretet tekintetében szabadok vagyunk, úgy, ahogyan semmilyen más lelki vagy testi tevékenységünkben sem.

Bár lényegében a szeretet is az Isten ajándéka, hiszen magunktól nem tudjuk életre hívni, mégis ha egyszer szeretet van bennünk, ez az egyetlen dolog, amelyet megtagadhatunk vagy odaadhatunk.

Bernanos[1] írja A falusi plébános naplójában, hogy még gőgünket is fölajánlhatjuk Istennek: „Adja oda a gőgjét a többivel, adjon oda mindent.” Az ilyen módon felajánlott gőg a szeretet ajándékává válik, és mindaz, ami a szeretet ajándéka, kedves Istennek.

„Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5,44).

Ezt a parancsolatot talán többé-kevésbé könnyen teljesíteni tudjuk. Egészen más viszont a helyzet, ha annak kell megbocsátanunk, aki egy általunk szeretett lénynek szenvedést okozott; ilyenkor úgy érezzük, méltán illetnek bennünket a hűtlenség vádjával. Mégis, minél nagyobb a szenvedő iránt érzett szeretetünk, annál könnyebben tudunk szenvedésében osztozni és a szenvedést okozónak megbocsátani, s ebben az értelemben akkor jutunk el a szeretet legmagasabb fokára, amikor Yehiel Michael rabbival[2] együtt ki tudjuk mondani: „Az vagyok, akit szeretek.” Mindaddig, amíg még ezt mondjuk: „ő” és „én”, még nem osztozunk a szenvedésben, és nem is tudjuk elfogadni.

Isten Anyja a kereszt lábánál nem úszott könnyekben, mint ahogy oly gyakran ábrázolják a nyugati festményeken. Ő olyan tökéletes közösségben volt a fiával, hogy nem volt semmi, ami ellen tiltakozott volna. Krisztussal együtt átélte a keresztre feszítést; önnön halálát élte át. Az anya ekkor teljessé tette azt, amit azon a napon kezdett el, amikor Krisztust bemutatta a templomban, akkor, amikor fiát odaadta. Izráel összes gyermeke közül egyedül őt fogadta el Isten véres áldozatként. Mária, aki azon a bizonyos napon fiát a templomba hozta, most elfogadta rituális fölajánlásának következményét, amely valóságosan beteljesedett. Ahogyan Krisztus közösségben volt vele azon a napon, ugyanúgy ő is teljes közösséget vállalt most fiával, és nem volt semmi, ami ellen tiltakozott volna.

A szeretet egyesít bennünket szeretetünk tárgyával, és lehetővé teszi, hogy maradéktalanul osztozzunk nemcsak a szenvedésben, de a szenvedőnek a szenvedéshez és annak okozójához fűződő magatartásában is.

Lehetetlen elképzelni, hogy Isten Anyja vagy János, a tanítvány tiltakoztak volna az ellen, ami a keresztre feszített Isten Fiának kifejezett akarata volt. „Senki sem veszi el az életemet éntőlem, magamtól adom azt oda” (Jn 10,17-18). Önszántából, saját akaratából halt meg a világ megváltásáért; az ő halála jelentette ezt a megváltást, s ezért mindazok, akik hittek benne, és egyek akartak lenni vele, képesek voltak osztozni kínhalálában, vele együtt végig tudták járni a kereszt útját. Ámde nem utasíthatták vissza, nem fordulhattak szembe a Krisztust keresztre feszítő tömeggel, mert a kereszthalál Krisztus akarata volt.

Tiltakozhatunk egy embertársunk szenvedése vagy halála ellen, ha ő maga is - helyesen vagy helytelenül - fellázad ellene, vagy pedig ha egyszerűen nem osztozunk a szenvedéssel és a halállal kapcsolatos szándékában és magatartásában; de akkor iránta érzett szeretetünk tökéletlen marad és elválaszt tőle. Hasonló lesz Péter szeretetéhez, aki a Jeruzsálem felé vezető úton, amikor Krisztus megjövendölte közelgő halálát tanítványainak, „magához vonva őt meg akarta dorgálni”. Krisztus azonban így válaszolt: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mk 8,32-33).
El tudjuk képzelni, hogy a Krisztus bal oldalán felfeszített lator felesége éppúgy tiltakozott férje halála ellen, mint ő maga; ebben az értelemben teljes közösségben voltak egymással, viszont helytelen magatartásban osztoztak.

____________________________
[1] Georges Bernanos (1888-1948): francia katolikusíró. Első nagy sikerét A sátán árnyékában című művével aratta. Az idézettmondat Just Béla fordítása (Szent István Társulat, Budapest 1985,130. o.).

[2] Yehiel Michael („Michal”) Pines (1843-1913):Fehéroroszországban született zsidó író és gondolkodó. A bibliai héber nyelv ésstílus jeles tudósa, amelyre különböző tudományos műveket is lefordított.
____________________________

Előző rész: Az élő ima: kaland az Úrral

Folyt. köv.

*********

Forrás:

Az élő ima: kaland az Úrral

2012-01-31T00:14:00.001+02:00

Előszó
Az imádság számomra kapcsolatot jelent. Korábban nem voltam hívő, majd egy nap fölfedeztem Istent, s ő azonnal, mint az élet legmagasabb rendű értéke és teljes értelme jelent meg számomra, de egyúttal úgy is, mint személy.

Azt hiszem, az imádság semmit sem jelenthet olyan valaki számára, akinél nincs az imádságnak tárgya. Nem taníthatjuk imádságra azt, akiben nincs meg az élő Isten iránti fogékonyság. Megtaníthatjuk úgy cselekedni, mintha hinne, de ez nem lesz az a természetes hozzáállás, amely a valódi imádság sajátja. Ezért ennek az imáról szóló könyvnek az előszavában bizonyosságomat szeretném kifejezni az Isten személyes valóságáról, bizonyosságomat egy olyan istenről, akivel kapcsolatot lehet teremteni.

Azután arra szeretném megkérni az olvasót, tekintse úgy Istent, mint társát, mint valakit, és ugyanúgy értékelje ezt az ismeretséget, ahogy egy testvérrel vagy baráttal való kapcsolatot. Véleményem szerint ez alapvető dolog.

Az egyik ok, amiért a közös imádság vagy az egyéni ima annyira halottnak, annyira szokványosnak tűnik, az, hogy túlságosan gyakran hiányzik az Istennel közösségre jutó szívben végbemenő imádság belső cselekedete. Minden egyes szóban vagy tettben történő megnyilatkozás segítségünkre lehet, de mégis mindegyik csupán az egyedüli lényegnek, nevezetesen az összetartozás mélységes csendjének a kifejeződése.

Emberi kapcsolatainkból mindannyian tudjuk, hogy a szeretet vagy a barátság akkor mély, ha egymás társaságában csendben tudunk maradni. Amíg szavakra van szükségünk ahhoz, hogy kapcsolatban legyünk egymással, szomorúan, de biztosan tudomásul kell vennünk, hogy kapcsolatunk még felszínes.

Ezért ha Istent akarjuk imádni, először meg kell tanulnunk örömet találni a vele együtt eltöltött idő csendességében.

      Ez könnyebb, mintsem az első pillanatban gondolnánk; egy kis idő és bizalom kell hozzá, no meg bátorság, hogy elkezdjük.Egyszer egy XIX. századi francia szent, az „arsi plébános” megkérdezett egy idős parasztot, mit csinál, amikor órákon át a templomban üldögél, és látszólag nem is imádkozik. A paraszt így felelt: „Én nézem őt, ő meg néz engem, és boldogok vagyunk így együtt.” Ez az ember megtanult Istennel beszélni anélkül, hogy szavakkal megtörte volna a bensőséges csöndet. Ha ezt megtanultuk, akkor az ima bármely formáját gyakorolhatjuk. Ha az általunk használt szavakból próbáljuk magát az imádságot megformálni, reménytelenül bele fogunk fáradni ezekbe a szavakba, mert ha nélkülözik a csend mélységét, sekélyessé és fárasztóvá válnak.Ám milyen lelkesítők lehetnek a szavak, ha a csendből születnek és megfelelő lelkülettel telnek meg:
      „Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám” (Zsolt 51,17).

I.Az ima lényege
      Szent Máté evangéliuma szinte az első szavaitól kezdve szembesít bennünket az ima valódi lényegével. A napkeleti bölcsek meglátták a régóta várt csillagot; késedelem nélkül elindultak a király felkutatására; megérkeztek a jászolhoz, térdre borultak, imádták Istent, és átadták ajándékaikat: ezzel az imát a maga tökéletességében juttatták kifejezésre, amely nem más, mint szemlélődés és imádat.Az imáról szóló többé-kevésbé népszerű irodalomban gyakran olvashatjuk, hogy az ima - igézetes kaland. Szinte közhelynek tűnik, amikor ezt halljuk: „Gyere, tanulj meg imádkozni: imádkozni érdekes, izgalmas, egy új világot fogsz felfedezni, az Istennel fogsz találkozni, meg fogod találni a spirituális élethez vezető utat.”
      Ez bizonyos értelemben természetesen igaz, de akik ilyen kijelentéseket tesznek, megfeledkeznek valami sokkal nagyobb horderejű dologról: arról, hogy az ima veszélyes vállalkozás, és nem kezdhetünk hozzá kockázat nélkül. Ahogyan Szent Pál írja: „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni” (Zsid 10,31).
      Így hát félelmetes vállalkozás szántszándékkal elindulni, hogy szembenézzünk az élő Istennel, hiszen az Istennel történő minden egyes találkozás bizonyos fokig utolsó ítélet.
      Valahányszor Isten színe elé járulunk, akár a szentségekben, akár az imában, igen veszélyes dolgot cselekszünk, mivel az Írás szavai szerint az Isten - tűz. Ha nem tudjuk maradéktalanul alávetni magunkat az isteni tűznek, ha nem vagyunk képesek a puszta égő csipkebokrává lenni, amely lángolt, de el nem égett, akkor megperzselődünk, mert az ima tapasztalatát csak belülről lehet megszerezni, és nem lehet vele játszani.

Amikor Istenhez közelítünk, ez mindig kettős felismeréssel jár: egyrészt az Isten szépségét mérhetjük fel, másrészt a távolságot, amely elválaszt bennünket tőle. A „távolság” nem a legmegfelelőbb szó, mivel jelentése itt nem korlátozódhat arra, hogy Isten szent, mi viszont bűnösök vagyunk. A távolságot a bűnösnek az Istenhez fűződő magatartása határozza meg.

      Csak azzal a tudattal közelíthetünk Istenhez, hogy ítélethez járulunk. Ha magunkat elítélve fordulunk hozzá, ha azért tesszük ezt, mert hűtlenségünk ellenére szeretjük őt, ha azért fordulunk hozzá, mert jobban szeretjük őt, mint az Isten nélküli biztonságot, akkor megnyíltunk felé, és ő is megnyílt felénk, a távolság nem létezik többé; az Úr együtt érző szeretetével a közvetlen közelünkben van. Ha azonban büszkeségünkbe, magabiztosságunkba burkolózva állunk Isten elé, mintha jogunk lenne ott állni, ha odaállunk és kérdéseket teszünk fel neki, akkor a Teremtőt a teremtménytől elválasztó távolság végtelenné nő.
      C. S. Lewis a Csűrcsavar levelei egyik részletében (19. levél) kifejti, hogy az ilyen értelemben vett „távolság” relatív. Amikor a nagy arkangyal Isten elé járult, hogy kérdéseket tegyen fel neki, mihelyt kérdésében nem az alázatos megérteni akarás, hanem a kihívó számonkérés jelent meg, végtelen messzire került Istentől. Anélkül, hogy az Isten vagy a Sátán helyet változtatott volna, mégis mindenfajta helyváltoztatás nélkül határtalan szakadék támadt közöttük.
      Valahányszor Istenhez közelítünk, félelmetesen világossá lesz az ellentét aközött, ami ő, és aközött, amik mi vagyunk. Tudatlanságban lehetünk efelől egészen addig, amíg, úgymond, távol élünk tőle, mindaddig, amíg gondolatainkban és érzékelésünkben jelenléte vagy képe elmosódott; ámde minél közelebb kerülünk hozzá, annál élesebben jelenik meg az ellentét.

A szentek nem azért ébrednek saját bűnös voltuk tudatára, mert állandóan a bűneikre gondolnak, hanem azért, mert meglátják az Isten szentségét.

Ha nem az Isten jó illatú jelenlétének hátterében vizsgáljuk meg magunkat, a bűnök és az erények apró és valamiképpen jelentéktelen dolgokká válnak; csak az isteni jelenlét hátteréből emelkednek ki a maguk teljes mélységében és drámájában. Istennel történő találkozásunkkor minden alkalommal élettel vagy halállal nézünk szembe.

Élettel, ha megfelelő lelkülettel közeledünk hozzá, és megújulunk általa.
Halállal, ha nincs bennünk imádságos lelkület és töredelmes szív; halállal, ha gőgöt vagy önteltséget hordozunk magunkban.

Ezért mielőtt az imádság, úgymond, izgalmas kalandjára vállalkoznánk, nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy nem történhet jelentőségteljesebb és döbbenetesebb dolog, mint találkozni azzal az Istennel, akinek a megtalálására elindultunk. Nagyon fontos megértenünk, hogy ebben a folyamatban életünket fogjuk veszíteni: a régi Ádámnak, aki vagyunk, meg kell halnia. Erősen kötődünk az óemberhez, féltjük, és nemcsak kezdetben, hanem még évek múltán is nagyon nehéz vállalnunk, hogy teljesen Krisztus oldalán állunk a régi Ádámmal szemben.

Az ima olyan kaland, amely nem izgalmakat, hanem új felelősségeket hoz magával: amíg tudatlanok vagyunk, semmit sem lehet tőlünk számon kémi, mihelyt azonban megtudtunk valamit, felelősek vagyunk azért, hogyan hasznosítjuk új tudásunkat.

Lehet, hogy ajándékba kaptuk, mégis az igazság bármely megismert kis részletéért felelősek vagyunk; a magunkévá tett tudás nem maradhat tétlen, hanem be kell építenünk magatartásunkba, és ebben az értelemben minden egyes felismert igazságról számot kell adnunk.Az ima kalandjába csak a félelem, az imádat és a legmesszebbmenő hódolat érzésével vághatunk bele, s külső életvitelünknek is a lehető legteljesebben, legpontosabban ezt kell tükröznie.

Nem elég egy karosszékben elnyújtózva ezt mondani: most hódolattal Isten jelenlétébe helyezem magam.

Meg kell értenünk, hogy ha maga Krisztus állna előttünk, másképpen viselkednénk; meg kell tehát tanulnunk úgy viselkedni az Úr láthatatlan jelenlétében, ahogyan akkor viselkednénk, ha ez a jelenlét láthatóvá válna számunkra.Ez elsősorban értelmi magatartást jelent, majd ennek megnyilvánulását a testben. Ha Krisztus ott volna előttünk, s értelmünkben és testünkben is teljesen áttetszően állnánk tekintete előtt, tiszteletet, istenfélelmet, imádatot vagy esetleg rettegést éreznénk, de semmi esetre sem viselkednénk olyan fesztelenül, mint egyébként.

A modern világ jórészt elveszítette az ima iránti érzékét, és a fizikai hozzáállást az ember másodlagosnak tekinti, holott egyáltalán nem az. Elfeledkezünk arról, hogy nem testben lakozó lélek, hanem testből és lélekből álló emberek vagyunk, illetve Szent Pál szavai szerint arra kaptunk elhívást, hogy lelkünkben és testünkben is dicsőítsük az Istent; testünk éppúgy, mint lelkünk, az Isten országának dicsőségére hivatott (1Kor 6,20).

Túlságosan is gyakori, hogy az imának nincs akkora jelentősége életünkben, hogy minden egyebet a háttérbe szorítson. Az ima csak ráadás számtalan más dolog mellett; nem azért óhajtjuk az Isten jelenlétét, mert nélküle nincs élet, nem azért, mert ő a legfőbb érték, hanem azért, mert milyen szép is volna, ha az Isten összes nagy ajándéka mellett még a jelenlétével is rendelkeznénk. Több más dolog mellett ráadásként van szükségünk rá, és amikor ezzel a lelkülettel keressük, nem találkozunk vele.
Mégis, az elmondottak ellenére, bármilyen veszélyesnek tűnjék is, az ima a legbiztosabb út hivatásunk teljesítéséhez, a teljes emberré váláshoz, ami teljes közösséget jelent Istennel, hogy végül, Péter apostol szavai szerint, az isteni természet részesei legyünk.

A szeretet és a barátság nem tud növekedni, ha nem állunk készen arra, hogy sok mindent feláldozzunk érte.
Ugyanígy készen kell állnunk arra, hogy Istennek adjuk az első helyet, és sok minden mást félretegyünk.

Folyt. köv.

*********

Forrás:

A Lisieux-i Kármel archívuma a neten

2012-01-27T09:15:00.003+02:00

Hivatalosan is megnyitották a Lisieux-i Kármel archívumát, és folyamatosan felkerül a netre. Eddig még soha nem látott dokumentumok kerülnek a nyilvánosság elé: Kis Szent Teréz és családjának műalkotásai, kedvenc szentképeik, korabeli fotók, stb.

Egyelőre francia nyelven van, de párhuzamosan már készül az angol változata is, megéri vissza-visszanézni:-)

Az archívum honlapja,

a képre kattintva:

Férfi szív - női szív

2012-01-26T09:25:00.001+02:00

Szent Benedeknek (*Nursia, 480 körül † Monte Cassino, 547. március 21.), Európa védőszentjének az életrajzát Nagy Szent Gergely pápa örökítette meg, ennek szenteli a Dialógusainak második könyvét; nem ismerte személyesen, négy tanítványa elbeszélései után írta meg.

A regulától eltekintve ez az egyetlen életrajzi forrás. Szent Benedek évente egyszer meg szokta látogatni nővérét, Szent Skolasztikát, aki Monte Cassino mellett élt. Utolsó találkozásukat jó humorral Gergely pápa így írja le, ekkor már Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk:

„Ezért el kell mondanom néked a tiszteletreméltó Benedek atyáról, hogy igenis, volt valami, amit akart, de mégsem tudott elérni. Testvére, akit Skolasztikának hívtak, s gyermekkora óta Istennek volt szentelve, évenként egyszer el szokott hozzá jönni, mikor is Isten embere nem messze a kaputól a monostor egyik birtokára ment eléje. Egyik nap is szokása szerint megérkezett oda és tiszteletreméltó testvére szintén lement hozzá tanítványaival együtt. Az egész napot Isten dicséretében és szent társalgásban töltötték. Mikor pedig már az éjszaka sötétje közeledett, együtt is étkeztek. Még az asztalnál ültek - a szent társalgásban későre járt már az idő - midőn az Istennek szentelt szűz, a testvére, ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Kérlek, ne hagyj el ezen az éjszakán, hogy egészen reggelig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről.” Ezt felelte: „Hogy mondhatod ezt, nővérem? A monostoron kívül semmiképp sem maradhatok.” A mennybolt akkor olyan derült volt, hogy egyetlen felhő sem volt látható az égen. Az Istennek szentelt szűz pedig, amint testvére tagadó válaszát hallotta, kezét összekulcsolva az asztalra fektette, ráhajtotta a fejét, és a mindenható Úrhoz kezdett könyörögni. Ahogy aztán a fejét felemelte, oly erős villámlás, mennydörgés és akkora záporeső kerekedett, hogy sem a tiszteletreméltó Benedek, sem a vele ott tartózkodó testvérek nem tudták átlépni annak a helyiségnek a küszöbét, ahol beszélgettek. Az Istennek szentelt szűz fejét lehajtva könnyeivel árasztotta el az asztalt, és ezzel az ég derültségét záporrá változtatta. A felhőszakadás nem egy kis idő elteltével tört ki az imádság után, hanem oly tökéletes volt az ima és a zápor időpontjának egybeesése, hogy fejét az asztalról már az égzengéssel egyidejűleg emelte fel. Valóban, egy és ugyanazon pillanat műve volt fejének felemelése és a zápor megindulása. Isten embere erre átlátta, hogy a villámlás, mennydörgés és a hatalmas felhőszakadás közepette nem térhet vissza a monostorba. Szomorúan kezdett ezért panaszkodni: „Legyen irgalmas hozzád, nővérem, a mindenható Isten - mondta. - Mit is cselekedtél?” Azt felelte: „Íme kértelek, és te nem akartál meghallgatni. Az én Uramhoz fordultam, és ő meghallgatott. Most indulj csak el, ha tudsz; bocsáss csak el engem, és térj vissza a monostorba.” Ő azonban nem tudott a házból kimenni. Ahol tehát önként megmaradni nem akart, ott akarata ellenére kényszerült maradni. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és a lelki életről beszélgetve kölcsönösen istenfélő társalgásban üdítették egymást. Ezért mondtam, hogy Benedek akart valamit, amit azonban nem tudott elérni. Mert ha a tiszteletreméltó férfiú szándékát tekintjük, nincs kétség afelől, hogy ő azt óhajtotta: maradjon a derült idő, amely megérkezésekor volt. Viszont olyan csodával találta magát szemben, Isten akaratából, mely egy szűz szándéka szerint valósult meg. De nincs csodálkoznivaló azon, hogy a szűz, aki testvérét oly régóta óhajtotta már látni, ekkor erősebbnek bizonyult, hiszen János szava szerint: „Szeretet az Isten” (Jn 4,16). Nagyon is igazságos tehát, hogy ő többre volt képes, mert jobban szeretett.”

A szeretet fölébe kerekedik a rendszabályoknak, a szeretet törvényt bont. Skolasztika kiegészíti Benedeket: a nővér a fivért, az asszony a férfit, a szív a szellemet. Csodálatos ajándék Szent Benedek regulája, az általa megfogalmazott keresztény életre vonatkozó rendszabályok összessége, de végülis csak a szeretet örök, nem az elvrendszerek. Nem elég csak az Istent szeretni, az előttünk álló felebarátot is szeretni kell. Szent Skolasztika szerette fivérét.
Nagyon rideg lenne az Egyház, ha csak a férfiak alkotnák, talán eddig már nem is létezne. Isten is Egyszülött Fiát egy asszonyra bízta, Máriára*. A teremtésben is a kettő együtt képez egészet.

Szent Benedek és Szent Skolasztika ikrek voltak.

_________________
* Szent Erzsébet mondja a Szűzanyának: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45). Hinni - ez egy ige, héberül egy összetett szó, amelynek szószerinti fordítása így hangzik: „IGEN-t mondani Istennek”. Mária IGEN-t mondott Istennek, ezzel kezdődött a megváltásunk. Majd Isten gondoskodott Szent József meggyőzéséről, ő is IGEN-t mondott, mert szerette Máriát.

Kis Szent Teréz felajánlása az Irgalmas Szeretetnek

2012-01-24T07:07:00.000+02:00

Felajánlás az Irgalmas Szeretetnek

J. M. J. T.

Magam felajánlása

Egészen Elégő Áldozatnak

a Jó Isten Irgalmas Szeretete számára

      Ó, én Istenem! Boldog Szentháromság, vágyom arra, hogy téged Szeresselek és Szerettesselek, hogy az Anyaszentegyház megdicsőítésén dolgozzam azzal, hogy megmentem azokat a lelkeket, akik a földön vannak és kiszabadítom azokat, akik a tisztítótűzben szenvednek. Vágyom arra, hogy tökéletesen teljesítsem akaratodat, s hogy elérkezzem a dicsőségnek arra a fokára, melyet országodban készítettél nekem, egyszóval, vágyom arra, hogy Szent legyek, de érzem tehetetlenségemet, és azt kérem tőled, ó, én Istenem! hogy te magad légy az én Életszentségem.
      Miután úgy szerettél, hogy nekem adtad Fiadat, hogy Megváltóm és Jegyesem legyen, enyémek az Ő érdemeinek végtelen kincsei, melyeket boldogan ajánlok fel neked, könyörögve, hogy csak Jézus Arcán át és csak az ő Szeretettől égő Szívében tekints reám.
      Felajánlom még neked (az Égben és a földön lévő) Szentek minden érdemét, az ő Szeretetüket és a Szent Angyalokét; s végül, ó, Boldog Szentháromság! felajánlom neked a Szent Szűznek, az én drága Anyámnak a Szeretetét és az érdemeit, reá bízom azt, amit felajánlok, kérve, hogy mutassa be neked. Az ő Isteni Fia, az én Szerelmem és Jegyesem, halandó élete napjaiban ezt mondta: „Mindazt, amit az én nevemben kértek az Atyától, megadja nektek!” Tehát bizonyos vagyok abban, hogy teljesíted a vágyaimat: tudom, ó Istenem! hogy minél többet akarsz adni, annál több vágyat keltesz. Hatalmas vágyakat érzek a szívemben és bizalommal kérlek, jöjj és vedd birtokodba lelkemet. Ó, nem tudom az Oltáriszentséget oly gyakran magamhoz venni, mint szeretném, de Uram, nem vagy-e Mindenható?...
      Maradj énbennem, mint tabernákulumban, ne távolodj el soha a te kis ostyádtól...Szeretném, ha vigaszt nyújthatnék neked, amiért hálátlanok a bűnösök és könyörgöm, vedd el azt a szabadságomat, hogy megbánthassalak s ha gyöngeségből néha elesem, tisztítsa meg mindjárt a lelkemet a te Isteni Tekinteted s égesse fel minden hibámat, úgy mint a tűz, amely mindent önmagává alakít...
      Köszönöm, ó én Istenem! minden kegyelmedet, különösen azt, hogy átbocsátottál a szenvedés tűzpróbáján. Kezemben a Kereszt jogarával örömmel emelem rád tekintetemet az utolsó napon; mivel oly kegyes voltál, hogy ezt a drága Keresztet adtad osztályrészemül, remélem, hogy hasonlítani fogok hozzád és megdicsőült testemen ott ragyognak majd Szenvedésed szent sebhelyei...
      Remélem, a földi száműzetés után a Hazában örvendezni fogok Neked, de nem akarok érdemeket gyűjteni a Mennyországra, egyedül Szeretetedért akarok dolgozni, azzal az egyetlen céllal, hogy neked örömet szerezzek, hogy vigasztaljam Szent Szívedet és lelkeket mentsek, akik majd mindörökre szeretnek téged.
      Életem alkonyán üres kezekkel jelenek meg színed előtt, mert nem kérem tőled Uram, hogy számba vedd a műveimet. A mi igazvoltunk csupa folt Teelőtted. Én tehát a te Igazvoltodba akarok felöltözni és Szeretetedtől akarom megkapni azt, hogy mindörökre bírjalak Téged. Más Trón és más Korona, mint Te, nem kell nekem, ó én Édesem!...
      A te szemedben semmi az idő, egy nap ugyanannyi, mint ezer év, tehát egy szempillantás alatt olyanná tudsz tenni engem, hogy megjelenhessek a színed előtt...
      S hogy benne élhessek a tökéletes Szeretetben, FELAJÁNLOM MAGAMAT MINT A TE IRGALMAS SZERETETED EGÉSZEN ELÉGŐ áldozatát, könyörögve, hogy égess engem szüntelenül, hogy lepjék el lelkemet a benned felgyülemlett végtelen gyöngédség hullámai s hogy én így Szereteted Vértanúja legyek, ó, én Istenem!...
      S ha már felkészített ez a Vértanúság arra, hogy megjelenhessek előtted, hadd haljak meg tőle, hogy azonnal belevethesse magát a lelkem a Te Irgalmas Szereteted örök ölelésébe...
      Ó, én Édesem, minden szívdobbanásommal és számtalanszor meg akarom újítani ezt a felajánlásomat, mindaddig, amíg el nem tűnnek az árnyak s én Színed Örökkévaló Látásában mondhatom mindig újra és újra, hogy Szeretlek!...

A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz,

Franciska Mária rel. carm. ind.

A Szentháromság ünnepén.

A kegyelem évében, 1895-ben, június 9-én.

A „kis út” : az Egyház szívében élni

2012-01-23T14:05:00.003+02:00

Az előző bejegyzésekben olvasható, hogyan lehet lassanként az evangéliumi gyermekség útját járni a mindennapi helyzeteken keresztül.

A kis utat járva Teréz teljes mértékben átadja magát Istennek, és egyre inkább tökéletesedik a Szeretetben. Az Úr meghívása minden egyes emberhez szól: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48).

Az Egyház azért küzd, hogy kijelölje a szabadság útját, mely újra összeköti az anyagot és a szellemet, a szeretett teremtményt és a teremtő Szeretetet. Az Egyház tagjaiként azon munkálkodunk, hogy Istent kiárasszuk a világba, a világot pedig Istenhez vezessük. Csak úgy végezhető el ez a feladat, ha életünket a közvetítő Krisztusra tesszük fel.

Számtalan cél és vágy hajt minket, melyek könnyen szétdarabolhatják életünket. Teréz éppen ezért minden hajtóerőnket egy irányba fogja össze. Ezzel új utat nyit meg számunkra: szívünk legyen teologális szív, az Evangéliumot pedig éljük meg az Egyház szívében.

I. A teologális szív

A teologális szív az Istenre való ráhagyatkozás első gyümölcse. Azt jelenti, hogy elsajátítjuk a szemlélet, az akarat és a cselekvés isteni módját: „Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ővele” (1Kor 6,17).Attól függően, hogy a lélek mennyire befogadó, az Atya felszabadítja benne jóságát, mivel „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5). Ugyanis amit mi sötétségnek tapasztalunk, az valójában belőlünk származik, Őrá csupán kivetítjük azt.

Kizárólag Istenre támaszkodni egyedül a hit által lehetséges, a hit bibliai értelmében, és így Jézus segítségével megvalósul a titok: Isten elfoglalja emberi szívünket, és lassanként kitágítja azt. Szívünket ily módon „istenivé” teszi.

Ha váratlanul szenvedni kényszerülünk, a titokzatos isteni tanítás révén megszilárdul bennünk a bizonyosság: földi világunkon túl, melyben tanúságot teszünk, Jézus vár minket egy másik életben. Így szól majd hozzánk: „Most rajtam a sor.” „Igen, az Úr csodákat tesz számunkra, amelyek végtelenül fölülmúlják hatalmas vágyainkat.” „Mindig is felkeltette szívemben a vágyat az iránt, amit adni akart nekem.”

Krisztus megmondta: az atyai szívet mindig megindítja, ha azt látja, hogy gyermeke bízik benne.

A világ legnagyobb bűne az, hogy fél Istentől. Ha azonban valóban hinnénk az Atya szeretetében, hatalmának nagysága kevésbé lepne meg. Akkor lehetünk igazán boldogok, ha mind önmagunkkal, mind pedig az Egyházzal kapcsolatban csakis Isten válik reménységünk forrásává. Az ember önös szükségletei rabja: mindent saját mércénkkel akarunk mérni, különösen Isten ajándékait. Istent azonban egészen Más...

A tökéletesség alapja és feltétele a szeretet, de igen gyakran elfeledjük, hogy a szeretet eszköze is a tökéletességnek. Teréz hősiessége erre figyelmeztet. Életünk végén a szeretet alapján ítéltetünk majd meg. Ugyanakkor Jézus már most a barátai közé sorol minket, ha cselekedeinket szeretetből tesszük: „Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek... Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást...” (Jn 15,14-17).

A semleges jóindulat nem elegendő Isten adománya előtt: „...aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23). Ha szeretjük Istent, haladnunk is kell az Ő jelenlétében.

„Csak a szeretet számít.” Ezzel Teréz valójában mindent elmond. Az élet kovásza csakis a szeretet, de kitartóan és hűségben, mint Isten Anyja és Teréz. A megtestesült Igének is a célja az volt, hogy az Atyát szeresse: „mindenkor azt teszem, ami kedves neki” (Jn 8,29.

A szeretet szükségszerűen azt is jelenti, hogy az Övéi közül a legkisebb teremtményt is szeretnünk kell, méghozzá eleve, a priori kell szeretnünk, közösségben a teremtő Szeretettel. Hiszünk, várakozunk, szeretünk - most már létünk legbensőbb mélysége felé tartunk, ez a teologális szív.

Itt mélyben a Szentlélek mintegy hatalmába keríti és újrarendezi képességeinket. Természetesen az Istenre való ráhagyatkozás ettől még kemény küzdelem marad. Azzal, hogy megtaláltuk Istent, nem kapunk felmentést: magunknak is dolgoznunk kell azon, hogy megváltozzunk. A szentséget ugyanis csak akkor érhetjük el, ha egyre szigorúbb követelményeket támasztunk magunkkal szemben.

Ha a szeretet keresztre feszítette az Urat, miért lepődünk meg rajta, hogy minket meg felnégyel? Nem a dolgok változnak meg, hanem mi: elkezdjük belülről a hitben, Isten tekintetével és az Ő akaratába simulva szemlélni azokat.

A ráhagyatkozás azért jár annyi szenvedéssel, mert bele kell egyeznünk abba, amit Istentől kapunk. A legnagyobb öröm, amelyet az Úrnak szerezhetünk, ha mi magunk nyújtjuk a kezünket bármilyen Tőle származó ajándékért.Ha eddig úgy éreztük, adtunk valamit, most már a teologális szívünk tudja, valójában kaptuk azt. „Isten előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Legnemesebb szándékunk sem más, mint válasz. Ez a lelki szegények boldogságának gyökere.

Az Úr a mi lépteinkkel halad, de mindig Ő kezdeményez.

Kis Szent Teréz festménye Celine-nek, 1892.

      A valóban teologális létezés mindig alázatra vágyik – ez csak az isteni transzcendencia fényében érthető meg. „A Szeretet sajátossága valóban az, hogy leereszkedjék...” és engedelmeskedik, még a halál pillanatában is.
      Teréz kicsinynek vallja magát, de nem azért, hogy a gyermek szerepében tetszelegjen. Tudja: ha az Úr a minden, ő maga semmi sem lehet nélküle, ugyanakkor az Ő kegyelmével semmi sem lehetetlen számára. A teologális út az az út, amelyen Teréz felfedezte: Isten iránta támasztott követelményeinek van egy olyan arca is, mely irgalmas szeretetet sugároz.
      A teologális szív legelőször is a szabadság forrása bennünk: „...az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32). Megszabadít minket negatív érzéseinktől, legyen az kétely, keserűség vagy elkeseredettség, melyek életünket megmérgezik. Megszabadít a félelemtől, mely legnemesebb törekvéseinket is derékba töri, és lelki békénket felborítja. Tudjuk: „Nincs tehát már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. (Róm 8,1)
      „A tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (1Jn 4,18); Teréz üzenete a Tanítvány szavainak logikus kommentárja. „...nem értem meg a lelkeket, akik félnek ettől az ennyire gyöngéd Baráttól.” „Ó, oly jó hozzám az Úr, hogy tőle félnem lehetetlen.” A szeretet megszabadít minket korlátainktól és szűkmarkúságunktól.
      A gyermek semmit sem birtokol, vajmi keveset törődik azzal, hogy jogait megvédje, és folyamatosan szeretetért kuncsorog. Ugyanígy a teologális szív sem fukarkodik: teljes mértékben megelégszik azzal, hogy bízik Istenben, állandóan készen áll, hogy „színtiszta szeretetből” szolgáljon.
      Az Istennel való bensőséges együttlét talaján meglepő módon kezdenek fejlődni természetes adottságaink - mivel Jézus Lelke birtokolja szívünket, napról-napra megtapasztaljuk képességeink kibontakozását, és a létezés teljességét.Amikor így átalakulunk, szívünk leggyakrabban nem is sejti, micsoda változás megy végbe benne Isten érintése folytán. Önmagáról teljesen megfeledkezve él tovább, és általában csak mások élvezik emberi és természetfeletti kiteljesedését. Szívünk csupán egyet tud: Istenben él, és teljesen Tőle függ. Az Úr rejtett jelenléte megtisztít minket, és gyümölcsöző önismerettel ajándékoz meg. Felfedezzük az élet és a halál húsvéti titkának gazdagságát, mellyel az Úr elhalmozott minket, és megértjük az ember történetének mélyebb értelmét. Bensőnkben Isten a támpontunk, és Krisztus maga gondoskodik róla, hogy létezésünk, bár talán kiábrándító, értelmet kapjon: életünk mennyei kincsek tárházává válik.
      A teologális szívben csodálatos egység lakozik: Jézus közvetítésével Isten egyszerűségében veszünk részt. Semmi sem egyszerűbb, mint Isten, az Abszolútum. Az Úr parancsa így hangzik: „Maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9). Végtelen gyöngédséggel szólít minket, és olyan bensőséges kapcsolatot ajánl fel, melyet eddig még sosem tapasztaltunk.

Egyetlen eszközünk van csupán: Jézus. Egyedül csak Jézus, aki személy, és nem módszer. Az Istenre való ráhagyatkozás sem valamiféle keresztény technika. Mi egyet tehetünk: a kitárt karok közé vetjük magunkat. Oly hatalmas, oly titokzatos dolog ez!

Minden ember képes csatlakozni az örökkévaló jelenhez, ebben a jelenben Isten látja, szereti és várja őt. Ehhez csupán arra van szükség, hogy lélekbe bevésődjék a szeretet reflexe: Terézt követve ráhagyatkozni Istenre, bármilyen helyzetben ugyanúgy. „Látom már, amit hittem; birtoklom már, amit reméltem; egyesültem Ővele, akit teljes erőmből szerettem.” (LT 245, 1897. jún.)
Miután ráhagyatkozunk Istenre, lelkünk megkönnyebbül, és szegénységben kezdünk élni. Ekkor eláraszt minket a kegyelem, és hatékonyan működésbe lép bennünk.

II. Az evangéliumi szív

      Teréz ráhagyatkozását főként az evangélium táplálja: szavaiból annak a bizalomnak és alázatnak a légköre árad felénk, amelyben a tanítványok az Úr akarata szerint felnőttek, kibontakoztak. Ha nincs meg ez a légkör, a lelki gyermekség sem valósulhat meg.
      Teréz nagy fontosságot tulajdonít a Szentírásnak és azon belül is főként az Evangéliumnak. Céline tanúvallomása szerint – „a Jó Isten karakterét” akarta megismerni közvetlenül úgy, ahogyan a Szentlélek Isten azt „a mi emberi nyelvünkön volt kegyes kifejezni”.„A Szeretet tudománya, ó igen! ez a szó édesen muzsikál a lelkemben, egyesegyedül erre a tudományra vágyom”. Teréz szeretni vágyik, mert - ahogyan írja - „annyira megértem, hogy csakis a szeretet tehet minket kedvessé a Jó Isten előtt, hogy ez a szeretet az egyetlen jó, amire törekszem.” De ugyanakkor tudja azt is, hogy ezt a tudományt nem lehet „megszerezni”: a lélek kicsiségét csak remélheti és kérheti az Attól, aki önmagát nevezi Szeretetnek (vö. 1Jn 4,16): „mivel kicsi és gyenge voltam, lehajolt hozzám és titkon megtanított arra, hogy mi az ő szeretete”.

      Krisztus maga kötelezte tanítványait a lelki gyermekségre, mintegy pellengérre állítja büszkeségüket: „Bizony mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3).Amikor tanítványaival Galileában járt téríteni, másodszor is megjövendölte szenvedését. A tanítványok elszomorodtak, „nem értették ezt a beszédet, de nem merték őt megkérdezni” (Mk 9,32). A tragikus jövendölést hallva pedig úgy terelték el figyelmüket, hogy apró-cseprő gondjaikat tárgyalták meg. „Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: »Miről beszélgettetek az úton?« Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük” (Mk 9,33-34). Ez volt „szívük gondolata” (Lk 9,47): ambiciózus álmokat kergettek ahelyett, hogy szembesültek volna a Kereszt valóságával. Voltaképpen a haldokló előtt vitatták meg, kié legyen az örökség!
      Jézus csöndben leül, hívja a tizenkettőt, és magához von egy gyermeket. A kisded minden bizonnyal igencsak meg van szeppenve ennyi felnőtt között, ahhoz pedig túlságosan meg lehet lepve, hogy büszkén kihúzza magát. Jézus megöleli őt... ki hát a legnagyobb? Aki a legkisebb mind közül. És ki az első? Aki a legutolsó mind közül. Jézus egy kézmozdulattal félresöpri arcunkról a nagyképűség álarcát, és egy jelentéktelen kisgyermeket állít elénk példaképül. Isten azt választja, aki nincs, méghozzá azért, hogy zavarba ejtse azt, aki van.
      Jézus a gyermek tulajdonságai közül csupán egyet vesz figyelembe, és ez az alázat. „Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,4). A gyermek alázata abban áll, hogy helyzetét, valamint másoktól való állandó és teljes függőségét gondolkodás nélkül, spontán módon elfogadja. Az Úr igen jól tudja, hogy az emberrel dolga van. Változást kér: „Ha meg nem tértek...” (Mt 18,3). Napról napra olyanná kell válnunk, mint egy kisgyermek, miközben saját magunkat elveszítjük.
      Az anyák tudták, hogy az Úr megkülönböztetett szeretettel viseltetik a kisdedek iránt, Ő pedig készséggel tett eleget kéréseiknek: „Odavitték hozzá a kisgyermekeket is, hogy érintse meg őket” (Lk 18,15), „hogy tegye rájuk a kezét, és imát mondjon” (Mt 19,13). Az apostolok azonban, miután Jézus egy gyermek előtt feddte meg őket, a gyermekek kísérői ellen fordultak. Mintha bizony ezzel ki lehetne bújni Krisztus tanítása alól. De hiszen épp e gyermekekkel példálózik az Úr! „Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: »Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.«” (Mk 10,14) Majd befejezi tanítását: „Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda” (Mk 10,15).
      Ebben áll tehát a gyermek alázata: elfogadja, hogy mindent másoktól kap.Zavarba ejtő tanítás - minden bizonnyal a tanítványok is így érezték. Hiszen mindarra, ami magabiztosságunkat megrengeti, azt mondjuk: esztelenség...

Teréz 3 évesen.

      Gyermeknek lenni a Lélekben azt jelenti, hogy végtelenül meghosszabbítjuk azt az egyszeri cselekedetet, amellyel az Atya Jézusban az életét adta nekünk. Azt jelenti, hogy keresztségünk forrásánál maradva élettel töltekezünk. Innen fakad a fiúi voltunkból adódó nagyság és teljes függőség; innen ered a lehetőség arra, hogy szárnyaljunk és megalázkodjunk.
      Mindannyiszor, amikor a keresztségben Istennek gyermeke születik, újabb lelki gyermekkor veszi kezdetét.
      A lelki gyermekségben arra kapunk meghívást, hogy az Úrra bízzuk, milyen próbatételekben kíván megedzeni bennünket, miközben lelkünket mindörökre a tehetetlenség és az Istenre való várakozás tölti be. Szent Péter szavaival élve „Sicut modo geniti infantes” - „mint a most született kisdedek, hamisítatlan szellemi tej után vágyakozzatok, hogy általa növekedjetek az üdvösségre, miután megízleltétek, milyen édes az Úr” (1Pét 2,2).
      Teréz rátalál saját evangéliumi útjára, és hosszasan elmélkedik az Úr szenvedéséről. Így aztán sosem feledi, hogy az Isten felé vezető úton konkrét lépéseket kell megtennünk.
      Igaz ugyan, hogy Isten gyermekei vagyunk, de hálátlan gyermekei: az első ember vétke óta nyomorúságos koldusként élünk. Örököltük Ádám sebzett természetét és rosszra való hajlamát, ráadásul saját bűneink folytán vétkében is részesülünk. Ádám eltávolodott az Atyától, Teréz azonban közeledni szeretne Hozzá. Ezért homlokegyenest ellentétes irányt vesz - pontosabban a Lélek fényénél folytatja az utat, amelyen Ádám visszafordult, hogy elmeneküljön a Szeretet elől. Az önállóság szelleme helyett Teréz az alávetettséget választja. Távol áll tőle, hogy fel akarjon szabadulni Isten gyámsága alól, sőt, magára veszi az Isten jármát, és könnyűnek találja azt.Teréz így gyökerestül kiirtja lelkéből a gőgöt. Ádám elvesztette Isten barátságát, amiért megtagadta teremtményi mivoltának korlátait. Teréz igen hamar megérti saját erejének paradox voltát: „Visszautasítja a gőgöt, és szívesebben fogja meg egy gyönge gyermek karját.”
Az Úr ismeri nyomorúságunkat, és szeretne ismét barátaivá fogadni minket. Nem is vár mást, mint hogy beismerjük vétkünket, és keserűség nélkül elfogadjuk gyöngeségeinket. A legfontosabb, amit vár, hogy megtisztult szívvel fogadjuk gazdagságát. Az alázat teremt ugyanis helyet a Szeretet számára. Teréz hiszi, hogy „csak a Szeretet számít”, így semmiféle önösség nem találhat rajta fogást: kezdettől fogva csak Isten örömét keresi.
      Az Evangélium szerint Jézus is „növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt”. (Lk 2,52) Sőt, növekedését az Írás úgy mutatja be, mint az Isten Fiának legfontosabb feladatát: „A gyermek pedig növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta” (Lk 2,40).
      A természet és a kegyelem törvénye egyaránt az, hogy ki kell nőnünk a gyermekkorból. El kell hagynunk a pólyát és a gügyögő beszédet, ahogyan Szent Pál is mondja: „Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók” (1Kor 13,11).
      Teréz tudja, miről van szó. Így ír: „1886. december 25-én kaptam azt a kegyelmet, hogy kilépjek gyermekkoromból, egy szóban kifejezve, teljes megtérésem kegyelmét.”
      Feladatunk, hogy „mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test (...), minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben” (Ef 3,15). „Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon” (Jn 15,16). A keresztény ember ekkor valóban éretté válik, ez pedig Istennek csakis dicsőségére válhat.
      A teremtésnek mind forrása, mind pedig célja a szeretet.Nem arról van szó, hogy mesterségesen elfojtsunk magunkban minden emberi fellángolást, minden lelkesedést. Ha félénk természetűek vagyunk, tényleges kísértést jelenthet a lelki gyermekség álarca mögé rejtőzni, miközben egyszerűen csak nem merünk élni, vagy tudat alatt kibúvót keresünk a felelősségvállalás alól. Nem nehéz az életen gondtalanul átrobogni, akár egy gimnazista. Ha azonban ily módon levágjuk az utat, nem kerülünk közelebb az üdvösséghez, és az emberi lét gazdagságából is vajmi kevés részünk lesz. Isten rendelése az, hogy felnőjünk.
      Ugyanakkor a megváltás paradox módon működik: nincs rá biztosíték, hogy felnövünk Krisztushoz.
      A kis út ábécéskönyvében az is szerepel, hogy folyamatos megfosztottságban kell élnünk, egyedül így válhatunk Krisztushoz hasonlatossá. Isten szemében életünk nem más, mint egy nap a gyermek életében: hol kacagunk, hol meg keservesen sírunk, míg a szeretet türelmesen munkálkodik, hogy életünkből kiszabja az örökkévalóság ránk jellemző mintázatát.Isten tehát azt kívánja tőlünk, hogy miközben emberileg növekedünk, maradjunk meg gyermeknek. A két kívánság azonban nem mond ellent egymásnak. Valójában akkor növekszünk, ha megmaradunk Istenben. Ebben áll a kereszténység csodája: az elevenség és frissesség, Szent Teréz hervadhatatlan fiatalsága, amely az élő vizek forrásából merít.

„Maradjatok meg szeretetemben....”, márpedig a szeretet szüntelen kivonulás.

      Jézus tudta, mekkora gőg kell ahhoz, hogy keresztre feszítsük Őt, és látta, hogy mindez a büszkeség valóban bennünk rejlik. Azzal is tisztában volt azonban, hogy az evangélium sodrása magával ragadja a bűnt, így a bűnös kapaszkodó nélkül marad és összezavarodik. És az Úr nem elégedett meg azzal, hogy egy gyermeket állított elénk példaképül, hanem saját életével meg is élte ezt a példát.Mindaz, amit Teréz gyermeki útja magába foglal, közvetlenül vagy közvetve az Atyától származik. Jézus ugyanis az Út és az egyedüli Gyermek: egyedül a Fiú Atyja iránti szeretete, Őhozzá fűződő viszonya lehet valós alapja és mintája a Lélekben való gyermekségnek.„Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent...” (Jn 17,3) „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem” (Jn 14,11).
      Jézus azt kívánja tőlünk, hogy úgy éljünk, akár a gyermekek - ez a nyolc boldogság állapota, innen indul Teréz kis útja per vias rectas - egyenesen az ég felé.
      Mit szűrt le Teréz az evangéliumból? Azt, hogy noha számos megpróbáltatáson kell keresztülmennünk úgy, hogy közben még bűneink terhét is cipeljük, mégis rá kell hagyatkoznunk Istenre. Halála előtt néhány órával Jézus, a Mester, az Úr, még egyszer, utoljára mindenki szolgájaként térdre ereszkedett, hogy megmossa a büszkék lábát. „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek” (Jn 13,15-17). Ez az utolsó boldogság: a szolga, az alázatos ember, vagyis a gyermek boldogsága.
      Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, Testét és Vérét adta nekünk táplálékul. Ekkor végre elmondhatta tanítványainak azt, ami már oly régóta kikívánkozott belőle: „Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. (...) Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást...” (Jn 13,33).

      Amíg Jézus köztünk volt, megosztotta velünk összes titkát, amit Fiúként birtokolt. A halál küszöbéhez érve nem volt tehát már mit adnia. Mégis átad még valamit: Édesanyja titkát. Ez pedig a szeretet és a transzparencia. Édesanyját adja nekünk ajándékul, de nem azért, hogy vigyázzunk rá. Sokkal inkább azért, hogy legyen kire tekintenünk, legyen kit követnünk. Így tudhatjuk meg ugyanis, hogyan látta Mária Istent, és most már csak ez a fontos. Isten az alázat példaképét ajándékozza nekünk Szolgálóján keresztül: a Szent Szűz a ráhagyatkozás modelljét nyújtja számunkra. Mária vezette be ugyanis a világba az Istent, de ő kapta azt a küldetést is, hogy minket Isten világába bevezessen. Ő nyújt példát számunkra, hogyan kell gyermekként élni, hiszen ő maga is gyermekként hordozta a Gyermeket. Jézus vonásait a legjobban annak az asszonynak a tekintete tükrözi, aki fiának hívta Őt, számos fiú közül az elsőszülöttet...

III. Az Egyház szíve

„Az én Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet...” Teréz ebbe a mondatba sűríti szellemi hagyatékát. Életprogramja békét hozhat számunkra, hiszen ő is békét merített belőle. „Mindig vágytam arra, hogy szent legyek, de jaj, mikor a szentekkel összehasonlítottam magam, mindig megállapítottam, köztük és köztem ugyanaz a különbség, mint az égbevesző hegycsúcs és a hitvány homokszem között, amelyen a járókelők lába tapos” - állapítja meg Teréz, amikor a valóságot legmélyebb vágyaival szembesíti. „Ezt mondtam magamnak: a Jó Isten nem sugallhat megvalósíthatatlan vágyakat. (...) Meg akarom keresni a módját, hogy az Égbe jussak, épedig egy kicsi, nagyon egyenes, nagyon rövid, egy egészen új kis úton keresztül. (...) Útbaigazítást kerestem tehát a szent könyvekben a felvonóra, vágyaim tárgyára vonatkozóan...”
Teréz igen nagyravágyó elképzeléseket dédelget arról, hogy milyen szerepet tölt majd be az Egyházban, milyen apostoli küldetése lesz. Azok példája vonzza, akik távoli földeken hirdetik az Igét, térítenek, és vérüket adják az Úrért. Isten akarata és szeretete ehelyett a Kármel falai közé zárja a fiatal lányt. Ennyire kifürkészhetetlen volna Isten? Elpazarolná a tehetséget? Júdás minden bizonnyal ilyesféle kérdéseket tenne fel.

S. Maria della Bruna

      Teréz azonban nem így gondolkodik: a szeretet rabja, de szeretetből lesz azzá, és sosem érzi, hogy végtelen vágyait a magány elnyomná vagy megnyomorítaná. Épp ellenkezőleg: a sivatag elhagyatottságában egybeforr Istennel, a csendben megtapasztalja Isten egyszerűségét, és benne maradva szinte észrevétlenül növekszik. Közben tekintetét egyre magasabbra emeli, és fokozatosan feltárul előtte a világ úgy, ahogyan azt az Úr látja. Cselekedeteinek hatóköre egyre jobban kitágul, hatékonysága pedig immáron túlmutat az anyagi világon. Tehetetlensége ugyanis Jézus munkálkodásának eszközévé válik, Őbenne találja meg Teréz helyét az Egyházban.
      Teréz úgy tekint az Egyházra, mint édesanyjára. Az anyai szív állandó rezdülésekkel jelez vissza gyermekének. Mielőtt a gyermek beszélni kezdene, az anya kitalálja gondolatait, már a könnyek kibuggyanása előtt megérzi fájdalmát, kétségbeesését pedig egy félrevont tekintetből is megsejti. Nem hőköl hátra, ha a gyermek elbukik, és nem taszítja semmilyen seb vagy sérülés. Hiszen minden vércsepp egy kicsit az ő vére is, és minden gyöngeség előcsalogatja a szívében szunnyadó szeretetet. Az anyák voltaképpen egész életükön át életet adnak. Az együttérzés és a befogadás ereje rejlik bennük, ezért tudják összetartani a családot. Gyermekeket adnak a világnak, akiknek sorsa azután őbennük fonódik egybe és hangolódik össze. Belőlük sarjad az élet, de csemetéik nem mérik fel, mennyivel is tartoznak nekik ezért. Egy gyermek éveken át haladhat útján anélkül, hogy akár egyszer is visszapillantana, mégis végig aggódó gondoskodás követi, tartja meg és bátorítja - az anyai szív, mely örömeit és reményeit visszhangozza.
      Ugyanígy az Egyház szerepe is kettős: meleg, anyai légkört biztosít, ahol a legkisebbeket szeretik a legjobban, ugyanakkor a növekedés fészke is. Aki részesül a keresztség szentségében, életet, világosságot és táplálékot meríthet belőle az idők végezetéig. Az emberi élet minden büszkesége és vihara, a történelem összes fordulata visszhangot ver benne, mely Jézus eljöveteléig hallatja hangját. Az Egyház mégis képes mindezt befogadni és megtartani, mert a Jegyes szívének nincs más korlátja, csak a Bárány hatalmas szeretete. Ma is, mint minden nap titokzatos módon munkálkodik a mennyek országán.
      Az Egyház szívében élni azt jelenti, hogy a megváltás tervének részévé válunk, megtapasztalva annak kiterjedését és gazdagságát. Szívünk együtt dobban az Egyház szívével, felhevül és szárnyra kap, átveszi annak befogadó melegét és térítő buzgalmát. E szív dobbanásaiban valósul meg Isten szeretete a térben és az időben, ebből fakad az Egyház üdvözítő ereje. Ezt az erőt kívánta Teréz megragadni és magáévá tenni, méghozzá annak születése pillanatában: amikor Jézus Szívéből kiárad.
      A keresztségben mi is részesévé válunk a Misztikus Testnek, s rajta keresztül ennek a dinamikus valóságnak is, mely állandó mozgásával minden pillanatban az Atyához emel minket. Teréz azonban ennél többet tesz. Egyrészt mindezt teljesen tudatosan éli meg, másrészt pedig felfedezi: az Egyház szívében mindenki találkozhat a gondviseléssel, tekintet nélkül nyomorultságára vagy elhagyatottságára. Ez a felfedezés pedig egyértelműen a spirituális zsenialitás jele. Hagyja, hogy korlátai feloldódjanak az Egyház szívében, így emberi szívének szűkössége megnyílik a megváltás előtt, és képes lesz befogadni annak mindent átható, univerzális valóságát. A teljes megfosztottságot választja: a szereteten kívül nincs más fegyvere, és lemond arról is, hogy nagy tetteket vigyen véghez. A puszta hit talajáról elrugaszkodva belemerül az Atya sokarcú bölcsességébe, és biztos benne, hogy azonnal részesül hatalmában.
      Teréz mindezt véghezvitte, ez számunkra is meghívás az kis útra. Gyermekké válni és gyermekként élni a mindennapokban - ebben áll a világ üdvössége, és ebben a miénk is. Nem kell erősnek, sem tehetségesnek lennünk ahhoz, hogy az Egyházban és az Egyházért éljünk, a világ világossága és az élet sója legyünk. Nem a hatalmasok Egyháza vagyunk, hanem a bűnösöké és a gyöngéké. Jézus ugyanis azért jött, hogy megmentse azokat, akik elvesztek.
      Lehetünk sánták, bénák, vakok - bárhonnan is hívott minket Atyjának asztalához, hogy enni adjon nekünk, az Isten Országa csupán egyetlen fizetőeszközt ismer, és ez a szeretet. Isten szemében minden csak annyit ér, amennyi szeretetet magában hordoz, ahogyan a mátkapárt is megszépíti a szerelem, és az esküvői dísz elrejti minden hibájukat. Ugyanígy a mennyben „nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve” (Zsid 4,15)
      Isten különféle életkörülményekkel ajándékozott meg bennünket, és abban is jelentősen különbözünk, hogy milyen cselekedeteket vagyunk képesek véghezvinni. Az azonban, hogy mennyire ragyog belőlünk az apostoli lelkület, végső soron javarészt a bennünk lévő hit és bizalom függvénye. A hit és a bizalom határozza meg ugyanis, hogyan tudunk Isten szeretetére felelni a jelen pillanatban. Mivel a megváltás eszköze a szeretet, mi is csak a szeretet által menthetünk meg másokat. A kereszténység tanítását Teréz ezzel az új, friss nézőponttal gazdagította, így ötvözve a lelkiséget a rá oly jellemző realizmussal. Ő maga mindezt oly nagy buzgalommal és eltökéltséggel élte meg, amire csak a szentek képesek. Mivel az Úr igen korán kivette őt a világból, kevés kapcsolata volt az emberekkel, és hamarabb juthatott el odáig, hogy életét kizárólag a szeretetnek szentelje.
      Tudnunk kell azonban: ha részesültünk a keresztség szentségében, és át tudjuk magunkat engedni a minket megerősítő Lélek sodrásának, Krisztus Szíve pontosan ugyanúgy nyitva áll előttünk, ahogyan őelőtte nyitva állt. Nem egymagunkban kell küzdenünk: az Egyház Szívében minden küldetés összeér, és kiegészíti egymást.
      A kegyelemben megmaradva sokkal kevésbé az számít, hogy dolgozunk-e vagy szemlélődünk, véghezviszünk-e egy-egy konkrét cselekedetet vagy sem, hanem az számít, hogy Isten munkálkodik bennünk.
      Teréz szerepe, feladatvállalása az Egyházban elsősorban a szeretettel kapcsolatos. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mással nem is foglalkozott volna. Épp ellenkezőleg: minden más tevékenységének feltétele a szeretet. Aki ugyanis apostoli tevékenységet folytat, tanúságot tesz, vagy vállalja a mártíromságot, nem nélkülözheti a Misztikus Testet. Muszáj erőt merítenie Belőle, hogy reménye ki ne fogyjon, és kitartson egészen a végsőkig.
      Minél jobban megismerjük és igyekszünk megélni Teréz tanítását a ráhagyatkozásról, annál inkább lelünk benne ellenszert korunk problémáira. Úgy tűnik, a kármelita szent mintha homályosan megérezte volna, miféle szorongásokkal küzd majd vajúdó világunk, és mire lesz leginkább szüksége. Mintha rövid életébe mindezt bele akarta volna foglalni, körül akarta volna ölelni. Elfogadja az ember korlátait, otthont teremt számukra, és szabadon igent mond az emberi sorsra - ezáltal vissza is szerzi a modern gondolkodás egészségét. Realizmusa, gyakorlatias hozzáállása hangsúlyozza a megváltottak szabadságát és a jelen pillanatban megvalósuló szeretetet, így gazdagítva az eszkatológiát.

A misztika már elindult Teréz nyomdokain, szilárdan tartva örökségének evangéliumi irányát.

Bizonyosságot nyújt azoknak, akiket betegségük tehetetlenségre ítélt, de azoknak is, akiket az üldöztetés megfosztott emberi méltóságuktól: természetfeletti mércével mérve ők lesznek a legelsők az Isten Országában. Lehet, hogy összeroppanunk a munka terhétől, megtör minket a bizonytalanság, vagy gyötrő szenvedés árán tudunk csak tanúságot tenni, Teréz mégis arra hív, hogy a körülményektől függetlenül lépjünk bizalmas kapcsolatba Istennel.
Bár a tökéletesség útja töretlen kitartást követel, mégis megdöbbentően egyszerű rajta járni. Elegendő Isten mellett döntenünk - és e döntést tulajdonképpen Isten kezdeményezi, hiszen már előbb kiválasztott minket.

Nem a szerencsén múlik, hogy szentté válunk-e, hanem saját választásunkon.

      Türelmes és kitartó imádsággal kell ostromolnunk Isten szívét azoknak a nevében és azok helyett, akik elutasítják Őt. A körülményektől függetlenül a Jóisten transzformátoraként kell működnünk, vagyis amennyire csak lehetséges, szüntelenül ajánljuk fel testvéreinket Istennek. Erre mindig képesek vagyunk: nincs más feladatunk, mint hogy embertársainkat a Megváltó irgalmas tekintete elé vigyük. Így tudja őket ugyanis az Úr üdvözíteni és örökkévaló nevet adni nekik.
      Így tett Mária is: Názárettől a Kálvárián át egészen mennybevételéig kész volt rá, hogy szívét megnyitva újabb és újabb dimenzióit tapasztalja meg az anyaságnak. Az üdvösség elnyerése ugyanis sosem egészében csak az egyéni fejlődés eredménye: mindig az Egyház műve is. Csak a Test buzgó szolgálata által lehet a Fejhez eljutni.
      Teréz pedig úgy döntött, hogy édesanyjának, az Egyháznak a Szívébe vési hivatását, így a maga örökkévaló sorsát Máriáéval kötötte össze. Mária ugyanis Krisztussal való láthatatlan kommuniója révén megvalósítja az Egyház ősmintáját, elővetíti a mennyben a megelőlegezett tökéletességét. Az a szerep, amelyet Teréz az Egyházban meglelt, nem más, mint máriás életének megkoronázása. Miután csatlakozott Édesanyjához a dicsőségben, a Miasszonyunknak minden bizonnyal úgy tetszett, hogy megajándékozza őt anyai szeretetének visszfényével, és szerte a világon fellelkesítette az embereket, hogy életüket a szeretet felszabadításának szenteljék.Az Úrnak valójában egyetlen dologra van szüksége ahhoz, hogy a világot megválthassa: „igazi imádók”-ra „lélekben és igazságban” (Jn 4,23-24), olyan lelkekre, akikben szabadon élhet és cselekedhet, és így tud bennünk az Ő titka teljességgel megújulni.

_______________________
     Az idézetek forrása:
      Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
      SKN 2010

Fehér csend

2012-01-21T08:22:00.004+02:00

... és fehér a Szent Ostya.

A Szeretet piros.

"Miért különb kedvesed a többi szerelmesnél, asszonyoknak gyöngye? Miért különb kedvesed a többi szerelmesnél, hogy úgy kérlelsz minket?

Az én szerelmem fehér is, piros is, kitetszik ő akár tízezer közül is."

(Én 5,9-10)

Ma reggelre lehavazott, végre:-)

A „kis út” : ráhagyatkozás Istenre

2012-01-20T09:40:00.001+02:00

1. gyakoroljuk a lemondást, áldozat nélkül nem tudunk rálépni a „kis út”-ra

2. hiszünk a Szeretetben

3. felajánljuk magunkat a Szeretetnek, és elköteleződünk.

A következő lépés a lelki gyermekség útján:

Bátor ráhagyatkozás Istenre

Teréznek nincsenek téves elképzelései sem az ember természetéről, sem pedig megtérésének, illetve hősiességének valós lehetőségeiről - személyes tapasztalata minden ezzel kapcsolatos illúzióját eloszlatta. Törékenynek és eszköztelennek érzi magát, erőtlennek és kiszolgáltatottnak, mint a bizonytalanul lépegető gyermek, aki minduntalan elbotlik. Lelkületének gyökere pedig Jézus, aki mindnyájunkat megszólít bárhol, bárhogyan éljünk is: „Bizony mondom nektek: ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3).

Teréz által festett kétoldalú kép

Ráhagyatkozni Istenre... megtévesztő lehet ez a kifejezés. Ha ugyanis a közömbösség vagy a lelki nemtörődömség árnyaltabb változatait értjük alatta, jobb, ha mégsem használjuk ezt a szót. Mind az Evangéliumot, mind pedig Teréz tanítását meghazudtolja ugyanis, ha a keresztény ember feladatától és felelősségétől ily módon igyekszünk megszabadulni. Ugyanez a szó azonban más jelentésárnyalatot is hordoz: utalhat a teljes szeretetben megélhető bizalomra és megnyugvásra is, és ebben az értelemben teljes mértékben fedi azt a tapasztalatot, amelyet Teréz megélt és leírt.

Mit tesz az akadály előtt álló gyermek? Egy pillanatra meglepődik vagy dühös lesz, utána azonban nem próbálkozik tovább, hanem segítséget hív. Teréz elsősorban ezt az automatikus segítségkérést szeretné eltanulni a gyermekektől. Teréz a gyermek könnyedségét áhítja, mellyel segítséget és védelmet vár azoktól, akiknek életét is köszönheti. Lehetne irigyelni a gyermekeket, mert nyíltszívűek és szókimondók, Teréz azonban úgy véli: mivel nem tudatos hozzáállásról van szó, ezek a tulajdonságok valójában nem erények. Sokkal inkább tekinti példaértékűnek a kitartó, mindenféle aggodalmaskodástól mentes gyermeki bizalmat. A gyermekek ugyanis megérzik vagy megértik, hogy teljes mértékben függenek szüleik szeretetétől, hatalmas erejük azonban abban rejlik, hogy mindezt természetesnek veszik.

Teréz azt tapasztalja, hogy minduntalan visszaesik a lelki fejlődésben. Nap mint nap ugyanazt a terhet kell felvennie: fáradtságát és nyomorúságát. Mégsem háborodik föl, sőt, meg sem lepődik. Ahelyett, hogy fennakadna egy-egy bénító benyomáson vagy kísértésen, és saját maga akarná legyőzni őket, azon nyomban az Atyához fordul, és rábízza magát, felajánlja a nehézséget, odaajándékozza Neki. Nem azért, hogy megkerülje a feladatot, hanem hogy együtt vállalja fel Ővele.

Teréz spontán módon indul Isten felé, s tapasztalatai alapján arra jut, hogy a gyermeki ráhagyatkozás nem vezet egy csapásra tökéletességhez. Sokkal inkább olyasvalami ez, amit gyakorolnunk kell. Saját útján végigtekintve az ifjú novíciamesternőnek be kell ismernie, hogy Krisztus őt is lépésről lépésre tanítgatta, és szembesülnie kellett azzal, hogy elképzelései és a valóság nem mindig fedi egymást.

Teréz elmesél magáról egy történetet, mely önmagában jelentéktelennek tűnhet. Mégis pont azokról a nyomorúságokról szól, amelyeket mi is megélünk rnindennapjainkban:

„Egyik este, kompletórium után, hiába kerestem kis lámpásunkat a polcán; nagy szilencium volt, lehetetlenség volt visszakérnem... Megértettem, hogy egy nővér, abban a hitben, hogy saját lámpását viszi, vette el a miénket, melyre igen nagy szükségem volt; ahelyett, hogy bántott volna, hogy hiányzik, igen boldog voltam, átérezve, hogy a szegénység abban áll, hogy nemcsak kellemes, hanem ezen túl, nélkülözhetetlen dolgoktól is meg legyünk fosztva, így a külső sötétség közepette megvilágosodott a belsőm...”

Ez a kis történet rámutat, milyen lelkület határozza meg Teréz érzelmeit és gondolkodását. Nemcsak megbocsát a szerzetesnőnek, aki hibát követett el, hanem azon nyomban igyekszik kézbe venni a lelkében feltámadó haragot. Mivel a matutinumig egy órát kell eltöltenie tétlenül a sötétben, egyáltalán nem elhanyagolható, hogyan kezeli indulatait. A lelkében feltoluló düh ugyanis félő, hogy még a zsolozsma alatt is fortyogni fog. Teréz azonban újraéleszti magában Krisztusnak tett ígéretét, hogy szegénységben fog Érte élni, és hagyja, hogy Isten cselekedjék benne. Türelme segítségével lelkébe engedi a fényt, mely elrendezi indulatait.

1890-re úgy tűnik, Teréz teljesen megérik arra, hogy képes legyen gyermeki módon Istenre hagyatkozni. A noviciátus vége felé közeledve megtudja, hogy egyelőre nem engedik fogadalmat tenni:

„Még 8 hónapot kellett várnom... Az első pillanatban igen nehezemre esett a magamévá tennem ezt a nagy áldozatot, de hamarosan kigyúlt a fény a lelkemben. (...) Egyszer, ima alatt, megértettem, hogy az én fogadalomtétel utáni vágyamba nagy önszeretet vegyül; miután Jézusnak adtam magam, hogy neki örömet szerezzek, hogy vigasztaljam, nem kívánhatom tőle, hogy az én akaratomat tegye az övé helyett. (...) Ekkor ezt mondtam Jézusnak: »Ó, én Istenem! Nem kérem Tőled, hogy szent fogadalmamat letehessem, addig fogok várni, amíg csak akarod, csak azt nem akarom, hogy az én hibám késleltesse a Veled való egyesülésemet.. .«”

Itt már egyértelműen tetten érhető, hogy Teréz Istenre hagyatkozik: nehézséggel szembesül, de tudatosan áll elébe. Szenved, de az imádságban Istennel találkozik. Így szenvedése Isten színe előtt zajlik, lelkében pedig fény gyúl. A novícia ahelyett, hogy fellázadna, szenvedésének valódi oka után kezd kutatni. Meg is leli: saját büszkesége az.

Teréz saját módszerével három lényeges mérföldkövét különbözteti meg a ráhagyatkozásnak: először a valóságot Isten fényénél felismerjük, ezt követően fel is vállaljuk azt Istenért, végül pedig mindenestül felajánljuk Istennek.

Az egyik este például lámpást kellett előkészítenie kint a késve érkező vendégeknek. Így mesél erről:

„Lelkemben vihar dúlt. Zúgolódtam az emberek és a világ ellen; nehezteltem a kapus nővérekre, hogy így dolgoztatnak... De egyszerre megvilágosodott a lelkem: azt képzeltem, hogy a Szent Családot szolgálom... és akkor annyi szeretetet vittem munkámba, hogy könnyű léptekkel kezdtem járni, szívem pedig csordultig megtelt gyöngédséggel. Ettől fogva mindig ezt a módszert alkalmaztam.”

Krisztus tekintete előtt szembenéz a helyzettel, elfogadja a benne rejlő kellemetlenséget, mindent felajánl Istennek, majd fokozott igyekezettel lát munkához. Akárcsak valamiféle teologális reflex, úgy van jelen mindennapjaiban ez a lelkület, és vezeti el hol az Atyához, hol pedig Krisztushoz, akinek életét odaadta. Teréz pedig alázattal, örömmel és bátran megy.Ez a reflex segíti Terézt hozzá, hogy élete végén, amikor hite igen kemény próbákat kell, hogy kiálljon, mégis képes legyen meglelni a lelki békét.

„Minden új küzdelem alkalmával, mikor azért jön az én ellenségem, hogy kihívjon engem, bátran viselkedem: tudva, hogy gyávaság párbajt vívni, hátat fordítok ellenfelemnek, nem méltatva arra, hogy szembenézzek vele; Jézus felé futok, megmondom neki, hogy kész vagyok arra, hogy az utolsó cseppig kiontsam a vérem, s így valljam meg: van Mennyország. Megmondom Neki: boldog vagyok, hogy nem örülhetek itt a földön ennek a szép Mennyországnak, azért, hogy Ő egy örökkévalóságra megnyissa azt a szegény hitetlenek számára.”

Teréz itt is elárulja győzelmei titkát: nem kerül szembe ellenfelével, mert ehhez arra lenne szüksége, hogy saját erejéből is képes legyen elbánni vele. Ehelyett a győzedelmes Krisztus mellett húzódik meg. Amint azt Szent Pál is mondja: „De mindezeken győzedelmeskedünk az által, aki szeret minket” (Róm 8,37). És noha óvakodik attól, hogy egymaga mérkőzzék meg az ellenféllel, paradox módon mégis nagy bátorságról tesz tanúságot: saját törékenységében Krisztus erejét hagyja kibontakozni.

A ráhagyatkozás mérföldkövei

A ráhagyatkozás útján járva felszabadultan, nagy lendülettel haladhatunk Isten felé. A tanulási folyamatból és a körülményekből szükségszerűen adódik, hogy Teréz hol az egyik, hol a másik mérföldkőre helyezi a hangsúlyt, miközben egyre világosabbá válik számára, milyen erők határozzák meg a haladás sebességét és irányát.

Első mérföldkő: vessünk objektív pillantást a helyzetre Isten fényénél!

Bármilyen nehézséggel is szembesülünk, mindig lehetőségünk van rá, hogy azonnal Istenhez forduljunk. Isten mellett helyet foglalva objektív pillantást vethetünk helyzetünkre, nem tagadva, de még csak ki sem színezve azt. Egy novícia egyszer azon bosszankodik, hogy elöljárója kivételez egy másik szerzetesnővel. Teréz ekkor arra inti: ne hivatkozzék arra, hogy elöljárója elutasítja szeretetét: „Ön nem anyánkat szereti, hanem saját magát!”

A lelkünkben dúló zűrzavarért nem vagyunk mindig közvetlenül felelősek: „Nagy próbatétel, amikor mindent sötéten látunk. Ugyanakkor nem teljes mértékben tőlünk függ, hogy hogyan látjuk a dolgokat.” Teréz mégis úgy véli: ha érzelmi életünk következményeivel szembesülve vagy gyöngeségeink láttán elkeseredünk, és ilyenkor mindig mentegetőzünk, ezzel a könnyebbik utat választjuk: „Amikor bűnt követünk el, sosem szabad külső oknak tulajdonítani azt, például betegségünkre vagy az időjárásra fogni. Be kell ismernünk, hogy bukásunk oka tökéletlenségünk, de sosem szabad elcsüggednünk emiatt”

Teréz felismeri, milyen hatással lehetnek ránk a lelki kínok. Ugyanakkor nem akarja, hogy túlságosan laza legyen lelkiismeretünk, és így megúszhassunk minden krízishelyzetet: ha igazán szeretjük Krisztust, akkor készséggel el kell fogadnunk Isten velünk szemben támasztott elvárásait.

Második mérföldkő: ismerjük el és vállaljuk fel a helyzetet!

Most már tisztán látjuk hibáinkat. Mégsem kell, hogy frissen felismert tehetetlenségünk és sebezhetőségünk megbénítson minket. Sőt: azzal, hogy mindezt haladéktalanul elismerjük és elfogadjuk Isten előtt, megtesszük az első lépést az úton, mely benső szabadságunkhoz vezet.

Mit nyerhetünk azzal, ha helyzetünkön tovább rontva még tetszelgünk is a fájdalomban? Elegendő türelemmel elviselni magunkat, hiszen biztosak lehetünk az Atya szeretetében. Ő ugyanis olyannak fogadja el gyermekeit, amilyenek, és kedve szerint formálja át őket.

Teréz élete vége felé érzékeny hangvételű levélben bocsánatot kér, amiért kedvetlennek mutatkozott Ágnes anya előtt.

„Nem aggódom amiatt, hogy maga vagyok a megtestesült gyöngeség. Éppen ellenkezőleg: gyöngeségemre büszke vagyok, és minden nap arra várok, hogy újabb és újabb tökéletlenségeket fedezzek fel magamban. Bevallom, minden pillanat, ami szembesít semmiségemmel, jobbat tesz nekem, mint a hittel kapcsolatos megvilágosodásaim.”

Teréz számára szívének fájdalma örömforrássá válik. Ahelyett, hogy bosszankodna és magába zárkózna, boldogság tölti el: hogyan is ne enyhítené Isten a fájdalmát, hiszen Teréz maga oly gyönge! Ha ínségében elé áll, Isten bizonyára megsajnálja:

„Nagy öröm tölt el, nem csak azért, mert tökéletlennek ítéltettem, hanem legfőképpen azért, mert érzem is, hogy az vagyok.”

Miért is szomorkodna, hogy mások rossz véleménnyel vannak róla, ha egyszer ő sem tartja sokra saját magát? A többieknek igazuk van! Mire jó a hideget vacogással tetézni, ha tudjuk, hogy Isten nemsokára segítségünkre siet?

A lelki szegénység ily módon visszanyeri uralmát a hitben, és táplálja, építi a reményt. Igen gyakran azonban félünk a megfosztottságtól. Az efféle hozzáállás nem kevés gyötrelmet okoz Teréznek:

„Kevesen vannak azok, akik elfogadják, hogy gyöngék, és sokszor elbuknak; akik megelégednek azzal, hogy a földön élnek, és a többiek bizony rajta-rajtakapják őket.”

Tanítását azzal a hasonlattal foglalja össze, amelyet a Szent Szívről nevezett Mária nővérnek írt levelében is használ: „Csupán türelemmel el kell viselnünk a záport, nem baj, ha megázunk egy kicsit.”Gyöngeségünket felvállalni jellegzetesen terézi gondolatnak tűnhet, de valójában Krisztustól származik. Teréz az Úr meghívását ismétli meg: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mt 9,12). Teréz ereje abban rejlik, hogy életében valóra váltja ezt a bizonyosságot.

Harmadik mérföldkő: ajánljuk fel magunkat!

Nem elegendő elfogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk: fel is kell magunkat ajánlani. Istenre hagyatkozni ugyanis - legalábbis ahogyan azt Teréz megéli és tanítja - nem azt jelenti, hogy a szenvedést megédesítő ködös áhítattal vagy fatalista belenyugvással rábólintunk mindarra, ami velünk történik. Sokkal inkább arról van szó, hogy nagy lendületet veszünk, és reménnyel telve Isten felé indulunk. Jézus ugyanis így tanított: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terheket hordoztok, és én felüdítelek titeket” (Mt 11,28).

Novíciamesternőként Teréz igen nagy hangsúlyt helyez a lendületes indulásra. Saját maga is megtapasztalta azt, és nélkülözhetetlennek tartja a lelki úton. Igyekszik elérni, hogy minden tanítványánál spirituális reflexszé váljék ez a lelkület: ajánljanak fel mindent Istennek, és reméljenek is mindent Tőle.

Az önvizsgálat, a lélekben való vájkálás vagy a szenvedésbe való belemerülés ugyanis azzal a veszéllyel jár, hogy bizonytalan időre késleltetjük az áldozat meghozatalát, melyre Isten vár, vagy hagyjuk, hogy erőt vegyen rajtunk a csüggedés.

„Igen gyakran nem hozzuk meg az áldozatot, csak miután már fellélegeztünk. Habozunk feláldozni pillanatnyi spirituális érdekeinket. Ez nem szeretet. A szeretet vak.”

Amikor Teréz Genovéva nővérének azt javasolja, hogy ismét tekintsenek vissza gyermekkorukra úgy, hogy „átbújnak a ló alatt”, így magyarázza a kifejezést, amit használt:

„A dolgok alatt átbújni azt jelenti, hogy nem vizsgáljuk őket túl közelről, nem igyekszünk megmagyarázni őket.”

Ne hagyjuk, hogy a felmerülő nehézségek megbabonázzanak minket. Az sem helyes, ha legyőzve, tehetetlenül vergődünk a rossz hangulatunk és negatív érzelmeink keltette csatatéren. Ha pedig lelki viharaink közepette feltárjuk valaki előtt a bensőnkben dúló káoszt, azzal csak még inkább elveszünk benne: ha a novícia meg akarja osztani valakivel bajait, inkább akkor tegye, amikor már nincs benne „szikrája sem a szenvedélynek” Először mindent Isten kezébe kell tennünk, ekkor leszünk ugyanis képesek higgadtan átgondolni a helyzetet. Így teszünk szert teljesebb önismeretre, és szívünkben megújulva tudunk változtatni viselkedésünkön.

Amint kiárad ránk a kegyelem, gyorsan ráébredünk: cselekedeteink legtöbbje mögött kettős motiváció áll. Ha valóban találkozunk Istennel, a találkozások nyomán mintegy ellenpontként felismerjük határainkat és törékenységünket. Ilyenkor a kísértés éppen az lehet, hogy állandóan górcső alá vegyük, vallassuk, és különféle mércékkel méregessük magunkat. Ezzel pedig csupán azt érjük el, hogy késlekedünk az úton, és szem elől tévesztjük, mi is a célja velünk Istennek.

Akármennyire is a jó szándék vezérel minket, mégis csak Isten tudja lelkünket teljes egészében felszabadítani.

Teréznek felebarátjaival való kapcsolatában tükröződik ébersége és igyekezete, hogy mindenre Isten fényében tekintsen. Amikor az Atyához megy, mindig magával viszi emberi kapcsolatait is. Ugyanakkor nővéreire is igyekszik Isten tekintetével nézni. Ezért tud ilyen hiteles tanácsokat adni a szeretettel kapcsolatban. Minden benső és külső mozdulat, amellyel Isten felé fordul, helyreállítja és erősíti kapcsolatait. Teréz jól ismeri a szeretet logikáját, még akkor is, ha néha tréfálkozva beszél róla:

„Néha olyan rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, hogy gyorsan ki kell mozdulnunk onnét... ilyen esetben nem látok más megoldást, mint hogy valóban elmenjünk otthonról, és látogassuk meg Jézust és Máriát, siessünk a szeretet művéhez.”

Tanítása szerint legjelentéktelenebb cselekedeteink és a mindennapok apróságai is alkalmat nyújthatnak arra, hogy Istenhez forduljunk. Nem csupán a nehéz pillanatok, hanem a szokványos vagy a kifejezetten kellemes élmények, az élet apró örömei is lehetőséget biztosítanak az Istennel való találkozásra:

„Nem tudom, hogy meg kell-e mondanom Youf úrnak (a gyóntatójának), hogy gondolatban torkos voltam. Olyan dolgokra gondoltam, amit szeretek, de felajánlottam őket a Jóistennek.”

És amikor Terézt elsodorják érzelmei, gyöngeségét is ugródeszkaként használja ahhoz, hogy Istenben való bizalmáról tegyen tanúságot:

„Annak ellenére, amit az első pillanatban éreztem, ismételgettem a Jóistennek, hogy még jobban szeretem Őt és a szenteket.”

Minden elbukása a megváltó Krisztushoz vezeti, és legnagyobb győzelme az, hogy képes felajánlani múló hűtlenségét:

„Sietek azt mondani a Jóistennek: Istenem, tudom, hogy a szomorúság érzését megérdemeltem, de engedd, hogy felajánljam neked éppen úgy, mint egy olyan megpróbáltatást, amelyet Te küldesz nekem szeretetből. Sajnálom bűnöm, de örülök a szenvedésnek, amit felajánlhatok Neked.”

Bárhol is tartunk az evangéliumi úton - lehetünk frissen megtértek vagy már régóta hűségben élő keresztények -, mindig olyan állapotban kell magunkat felajánlani Istennek, amilyenben éppen vagyunk. Sosem adhatunk ugyanis magunkból eleget oda, és ahogy egyre szabadabban hagyatkozunk Istenre, egyre nagyobb örömet is lelünk a ráhagyatkozásban. Az ily módon megélt türelmes lemondás pedig hozzásegíthet minket, hogy elsajátítsuk Isten igaz gyermekeinek lelkületét. Ők azok ugyanis, „akiket Isten Lelke vezérel” (Róm 8,14).

Egységben Istennel

„Ha azokra a kínokra és szenvedésekre gondolok, amelyek várnak rám, még nagyobb örömmel és bátorsággal kelek fel, mert mindebben alkalmakat látok, hogy tanúskodjak Jézus iránti szeretetemről, és gyermekeim számára életet nyerjek.”

Celine festménye: Teréz és Jeanne d'Arc.

A három mérföldkő itt egy tömbben, egységet képezve van jelen: tudatosítani, vonakodás nélkül elfogadni, végül pedig felajánlani... mindezt pedig Teréz apostoli szándékkal teszi, amely kitágítja a látóhatárt, és kiűzi a lélekből az önzést. Teréz, akárcsak Jeanne d'Arc, mindent szívből szeretne cselekedni, napról napra felvállalt életfeladata pedig egy szóban foglalható össze: szeretni.

Egy alkalommal Teréz konfliktusba keveredik a közösségben. Így vall erről Genovéva nővérnek:

„Jobb szeretem, ha igazságtalanul megvádolnak. Ilyenkor nem tehetek magamnak szemrehányást, és örömmel ajánlom fel a történteket a Jóistennek; utána megalázkodom, mert eszembe jut, hogy bizonyára képes lennék megtenni azt, amivel vádolnak.”

Teréz első gondolata reflexszerűen jön: fel kell ajánlani a történteket! Isten felé nyújtja karjait - talán hitének önkéntelen gesztusa ez, de lehet, hogy saját erejében nem bízik. Csak ezután tér vissza önmagához: nem azért, hogy panaszkodjék, vagy hogy védekezzék, hanem azért, hogy az eseményt, melynek áldozatává lett, visszahelyezze saját nyomorúságának színfalai közé. Ugyanebben az értelemben javasolja társnőinek:

„Örvendjenek tehát, hogy a jóságos Jézus gyöngeségüket érezteti Önökkel, és így alkalmat nyújt arra, hogy számára még több lelket megmenthessenek.”

Az egyik nővért például néha magára hagyja. Azt szeretné ugyanis, hogy megszokja: ne őhozzá, hanem az Istenhez forduljon. Így tanulhatja meg ugyanis a leány, hogy „az emberek részéről semmit se várjon, csak a Jóistenhez forduljon, hogy lássa hibáit és megalázkodjon” Egyetlen vigaszt nyújt csupán a nővérnek: emlékezteti, hogy vonja el figyelmét saját magáról, és fordítsa Isten felé a tekintetét.

Amikor Genovéva nővért kihozza a sodrából a beteg, akit ápol, és novíciamesternőjéhez fordul, az Krisztus üzenetére hivatkozva így biztatja:

„Megértem, hogy nehezére esik mindez... Ó, igen, én örülnék, ha ilyesmit kértek volna tőlem! A természetemnek talán nehezére esne, de azt hiszem, nagy szeretettel cselekedtem volna, mert a mi Urunk szavai jártak volna az eszemben: beteg voltam, és enyhülést adtatok.”

      Teréz legerőteljesebb és leginkább megindító sorait a ráhagyatkozással kapcsolatban egy levélben olvashatjuk. Gonzagáról nevezett Mária anyához szól, és 1896. június 29-én kelt. Az anyát néhány hónappal a levél kelte előtt perjelnővé választják. A levél bepillantást nyújt a kis út elméletébe és gyakorlatába is.Csupán hetedjére sikerül érvényes szavazási eredményre jutni, így könnyen elképzelhetjük, micsoda vihar dúlhat a perjelnő szívében. Azt tapasztalja, hogy a közösség tele van feszültséggel, és ettől összezavarodik.
      Teréz három hónapig vár míg levelét megírja. Mivel a perjelnő megosztja vele benső vívódásait, Teréz tudhatja a legjobban, mit él át az anya. Hogy segítse, imádkozik, és úgy dönt: hadd örüljenek mások, ha esetleg sikerülne megoldást találniuk. Az idő telik-múlik, a helyzet azonban mit sem változik. Teréz ekkor úgy érzi, szólnia kell. De hogyan békítse ki lelkében elöljárója iránt érzett rokonszenvét és tiszteletét a határozott igazságérzettel? Teréz végül a humor és a tapintat ötvözésével magát Krisztust hívja segítségül: Ő lép közbe, Ő biztatja, és Ő feddi meg a perjelnőt. Allegória formájában három személyt szólaltat meg: a Jó Pásztort, egy pásztorlánykát, aki azt hiszi, megtagadta a nyája - ez a perjelnő -, és egy bárányt (Teréz), akinek a Pásztor elmagyarázza, mi az értelme a próbatételnek, melyen a pásztorleány keresztülmegy.
      A cél az, hogy Gonzagáról nevezett Mária anya Krisztus szemével legyen képes a helyzetre tekinteni. Bár elevenére tapintottak, el kell jutnia odáig, hogy nem rejtegeti maga elől az igazságot, felvállalja a helyzetből természetszerűleg adódó frusztrációt anélkül, hogy másra hárítaná a felelősséget. Teréz saját érvelését adja a Pásztor szájába: „Értem, értem... de vigasztalja a te pásztorlánykádat, hogy én engedtem meg, sőt, nem is megengedtem, hanem kifejezetten akartam ezt a megpróbáltatást, mely annyi szenvedést okoz neki... Hogy miért? Mert szeretem a te pásztorlánykádat! Már eddig is igen sokat szenvedett értem (...), ugyanakkor még nem állta ki a választás próbáját, mely elé az imént állítottam.”
      Teréz attól tart, az anya a nővéreket fogja hibáztatni azért, hogy olyan nehezen választották meg őt újrá? Elöljárója esetleg a nővérek „világias szellemében” illetve „kicsinyes gondolkodásában” látja hűtlenségük gyökerét. Ezért így ír: „Én mondom neked, aki mindent látok: a nyáj csupán eszközként szolgál arra, hogy az üdvösség művét elvégezzem.”
A Pásztor nem beszél a pásztorleányhoz, de hallgatásával is csupán azt kívánja elérni, hogy a leány hamarabb térjen meg: „Ha beszélnék hozzá, hová lenne a próbatétel? Nem akarom megfosztani a próbatételtől, csupán azt szeretném, ha megértené az igazságot, és beismerné, hogy keresztje az Égből való, nem pedig a földről.”
      Az anya megdöbbenéssel tapasztalja, hogy épp azok a nővérek okozzák szenvedését, akiket a legjobban szeret. A Pásztor emlékezetébe idézi saját szenvedését: „Ezeket a sebhelyeket azok házában szereztem, akik szerettek engem”. (Zak 13,6)
      Teréz gyógymódja, hogy feltárja a sebet, a nála negyven évvel idősebb apáca végül felvállalja a próbatételt. A megváltás koordináta-rendszerében értelmet nyer a lelki válság, melyen keresztülmegy. Az érzelmi vesztegzár pedig feloldódik, és olyan szenvedéssé változik, amelyet az anya „szeret és hálával fogad”, akárcsak Krisztus saját áldozati felajánlását az Atyához. A lemondás az anya esetében nem elegendő: félő lenne, hogy magába zárkózik, és még inkább belemerül a sopánkodásba. Meg kell értenie, hogy Krisztus „elvette tőle a földi támaszt, hogy egyedül ő töltse meg olyannyira szerető szívét”. Magánya gyümölcsöző lehet, hiszen azon keresztül Krisztus hívja őt, hogy „csak őhozzá ragaszkodjék”. Minden reményét Istenbe kell, hogy vesse: „Boldog az az ember, akit te segítesz, akinek szíve zarándokútra készül” (Zsolt 84,6).
      Teréz a levél kezdetétől fogva biztos spirituális intuícióval vezeti elöljáróját, hogy az végül megpillanthassa az Evangélium fényét. A pásztor-allegóriával Teréz hatalmas eredményt ér el: a szerzetesnőt egy mozdulattal küldi tovább, és vezeti el Krisztushoz. Krisztus pedig a Jó Pásztor, akinek tekintetétől övezve járja majd végig az anya a bizalom útját, melyet Teréz jelölt ki számára. A megkeseredett szerzetesnő Teréz hatására Istenre hagyatkozik, és olyan kármelita lesz belőle, aki teljes egészében a Mennyei Királyság rendelkezésére áll.
      Teréz óvatosságának és éleselméjűségének titkát csakis abban kereshetjük, hogy hűségesen, nem egyszer hősiesen hagyatkozik rá Istenre. Idézzük fel ezzel kapcsolatban mára már széles körben ismertté vált mondatát:

„A szentség nem egyik vagy másik gyakorlatban rejlik, hanem abban a lelkületben, melynek folytán alázatosak és kicsinyek vagyunk az Isten karjaiban, tudatában vagyunk gyöngeségünknek, és vakmerőn bizakodunk Atyánk jóságában.”

Az Istenre való ráhagyatkozás spirituális hitelessége

Teréz ráhagyatkozik Istenre, és így szüntelenül a „Boldogságok” levegőjét szívhatja. Egyszerű és egészséges megérzése sugallja, hogy Istenre hagyatkozzék, és mivel mindezt igen gyakorlatiasan éli meg a mindennapokban, a ráhagyatkozás semmiféle gyanús értelmezésének nem enged teret. Teréz erős akarattal és igen eredményesen járja útját. Lelki fejlődése azonban nem csupán pszichológiai folyamat, melynek során belső konfliktusai enyhülnek.

Az Istenre való teljes ráhagyatkozás nem azt jelenti, hogy titokban megadjuk magunkat, és lemondóan legyintünk: az élet nehéz. Ha valóban Istenre hagyatkozunk, nem futamodunk meg a mindennapok konkrét kihívásai elől, hanem tudatosítjuk az akadályokat, és bár gyakran sok viszontagság árán, de mégis úgy döntünk: szembeszállunk velük, és a küzdelemben gyermeki módon Istenre bízzuk magunkat. Ez a feltétele annak, hogy átalakuljunk, és keresztény módon legyünk képesek cselekedni, úgy, ahogyan azt Teréz is akarja:

„Micsoda édes érzés volt akaratomat átadni neki! Igen, azt szeretném, hogy képességeimet birtokba vegye úgy, hogy többé ne emberi és személyes cselekedeteket hajtsak végre, hanem teljes mértékben isteni cselekedeteket, melyeket a szeretet Lelke sugall és vezényel.”

      Igaz, hogy a próbatételek, melyeket ki kell állnunk, átalakulnak az út során. A ráhagyatkozás mégsem jelenti azt, hogy engedékenyek lehetünk önmagunkkal. Csak akkor tudjuk valóban átadni magunkat Istennek, ha megszabadulunk minden önös célunktól.
      A spirituális gyermekség útján nem az a cél, hogy szenvedéseink enyhüljenek, hanem hogy azokat építő, üdvözítő módon tudjuk megélni. Teréznek egész életében sikerül a szenvedés pozitív oldalát nézni, és ezt nemcsak szavakban, hanem tetteivel is bizonyította. Mégpedig egyszerűen azért, hogy „a Jóistennek örömet okozzon”.
      Az Istenre való gyermeki ráhagyatkozás olyannyira buzgón táplálta lelkében az áldozatkészséget, hogy úgy gondolta, valójában nem is lehet szenvedés nélkül a mennybe jutni. Teréz tehát kitűzi a célt: folyamatosan és vakon kell gyakorolnunk a lemondást, és legtöbbször olyasmiről van szó, amihez a leginkább ragaszkodunk.

Hatalmába kerített az aggodalmaskodás vagy a lázas igyekezet? Le kell mondanunk a keresés hevéről, és cselekedetekbe kell fordítanunk energiánkat. Haszontalan gondolatok gyötörnek? Jobb, ha csendesen imádkozni kezdünk. Vágyaink kontrollálhatatlan cselekedetekben keresnek kielégülést? Igent kell mondanunk Istennek, és ez az elhatározás minden renyheség fölött győzelmet arat. Ha hibáink vagy bűnös voltunk miatt nekikeseredünk, igyekezzünk megnyugodni, és mindent Isten irgalmától várni. A leghelyesebb, ha alázattal fejet hajtunk korlátaink és tehetetlenségünk előtt, és elfogadjuk, hogy képtelenség egyik napról a másikra megváltozni. Adjuk át magunkat a Szeretetnek, hogy az eméssze fel lelkünk.

      A puszta jóakarat ugyanis nem elegendő, hogy egész napra képesek legyünk kioldani magunkban ezt a felszabadító elengedettséget-elengedést: nélkülözhetetlen, hogy Krisztus segítségét kérve bátor hősiességgel fegyverkezzünk fel. Sokszor odáig jutunk, hogy büszkeségünket megtiporva mi magunk hagyunk fel a küzdelemmel, melyről idejekorán felismerjük, hogy eleve egyenlőtlen. Ez is igen nagy lelkierőt igénylő feladat.
      Az Istenre való ráhagyatkozás nem szolgálhat ürügyül arra, hogy magunkba zárkózzunk, és hagyjuk, hogy a minket ért számos csalódás és be nem vallott indulataink felhalmozódjanak bennünk, és erjedni kezdjenek. Előbb vagy utóbb szembesülünk érzéseinkkel, mely megkövesedett rögként állja el utunkat.
      Teréz attól is óva inti nővéreit, hogy kihagyjanak egy-egy lépést: türelmesen, egyesével kell a nehézségekkel szembeszállni, nehogy összeadódjanak. Az Istenre való ráhagyatkozás terézi gyakorlata nem csupán megóv minket attól, hogy a kísértésnek engedve elmeneküljünk a valóság elől, hanem vissza is vezet minket Istenhez, méghozzá akkor, amikor legszívesebben elmenekülnénk Előle.
      A mindennapokban igen gyakran erőt vesz rajtunk a csüggedés. Lelkünk elnehezül: nincs bennünk elegendő lelkierő, hogy Istenhez forduljunk az imádságban, sem ahhoz, hogy hagyjuk Őt felénk fordulni. Ha csendes várakozásban egy percre meg tudnánk állni Előtte, felszínre kerülhetne, ami lelkünk mélyén lakozik, és Isten fénye beragyogná azt. Azonban sokszor nyomasztóbb volna elviselni magunkon Isten tekintetét, mint elhordozni nyomorultságunk súlyát. Túlságosan gyávák vagyunk ahhoz, hogy teljes mértékben átadjuk magunkat az Atyának, és túl büszkék, hogy hűséggel elébe menjünk e zavarba ejtő találkozásnak. Ezért inkább szellemi vagy más egyéb tennivalóinkba merülünk, akár fontos dologról, akár jelentéktelen apróságról van szó. Így tereljük el benső tekintetünket Istenről, és mossuk kezeinket: hiszen mi épp az Ő dicsősége érdekében munkálkodunk.

„Száműzetésbe kell vonulniuk... személyes tennivalóiktól. Végezzék őket lelkiismeretesen, szánják rájuk az előirt időt, szívükben azonban engedjék el azt a munkát. Valamikor olvastam, hogy az izraeliták úgy építették Jeruzsálem falait, hogy egyik kezükkel rakták a falat, a másikban pedig lándzsájukat tartották. Ez jól érzékelteti, hogyan is kell cselekednünk.”

Egyébiránt az Istenre való ráhagyatkozás - legalábbis ha valóban sarkalatos erényként gyakoroljuk - sosem az önmegvalósításról szól. Nem ráhagyatkozás az, amikor finom csúsztatással Istennek tulajdonítjuk alapjában véve önös vágyainkat, tennivalóinkat, elhívásainkat.
Teréz nem egyszer leplezi le tanító célzattal novíciái önközpontúságát, és igyekszik őket ráébreszteni: a tetszetős célok mögött valójában nárcizmus rejlik. Leszámol az illúziókkal: a szentség a valóságban egészen más, mint amiről álmodoznak:

„Nem vetem meg a mély gondolatokat, amelyek táplálják a lelket és egyesítik Istennel, de már régen megértettem, hogy nem kell reájuk támaszkodni, s úgy tenni, mintha a tökéletesség abban állna, hogy sok ismeretet fogadjunk magunkba. A legszebb gondolatok sem érnek semmit tettek nélkül...”

      A novíciamesternő addig-addig maratja a festékrétegeket novíciái lelkéről, míg meg nem mutatkozik a nyers fa - létük valódi, evangéliumi magva.
      Amikor többé-kevésbé tudatosan lelki pótlékokat keresünk, amikor nyíltan vagy rejtve önmagunkkal vagyunk elfoglalva, amikor hanyagságból tétlenül nézzük, hogy helyzetünk nem javul; amikor ezernyi fortéllyal elérjük, hogy panaszkodhassunk vagy sajnáltassuk magunkat - ilyenkor nem a lelki gyermekség útján járunk.
      Nem az a cél, hogy leküzdjük a nehézségeket, hanem hogy szeretetben felvállaljuk őket.

      Teréz hamar megérzi, hogy üzenete „számos kicsiny lélek” számára igen hasznos lehet. Vagyis sok jóakaratú keresztény meríthet belőle, akiket más út talán elbátortalanítana. Mivel tanácsai a mindennapok világában gyökereznek, könnyűszerrel alkalmazhatók bármely helyzetre.
      A novíciamesternő határozott, mégis szívvel-lélekkel adott tanácsait hallgatva ne feledjük, mennyire fiatal volt, és milyen súlyos betegségben szenvedett. Gondoljunk arra is, hogy a kolostorban, ahol élt, igen szigorú aszkézist követeltek meg, a XIX. század végi szerzetesnők életét pedig a kicsinyesség és az alávetettség légköre uralta. A szürke hétköznapok megpróbáltatásai újabb és újabb meghívást jelentenek számára, hogy növekedjék a szeretetben. Nap mint nap elakad és kudarcot vall, de mindez nem tántorítja el eredeti céljától. Sőt, elbukásaiban inkább lehetőséget lát arra, hogy Isten felé induljon.
       Teréz hétköznapi öltözetben éli meg a szentséget.
     Ráhagyatkozik Istenre, Gyermekké válik: lelki szegénységben, megfosztottságban, sebezhetőségben él, mégis teljesen bizonyos benne, hogy Atyja szereti. Ez az egyetlen cél, amelyet Teréz szem előtt tart, megvalósítja ezt az evangéliumi célt. Isten hívja őt, és maga akar Teréz számára az igazság, a gazdagság és az öröm forrásává válni. Így Teréz megérti, hogy sokkal inkább befogadnia kell, mint adnia, sokkal inkább azon kell igyekeznie, hogy átadja magát a Léleknek, aki minden új dolgot véghezvisz, semmint hogy maga vesződjék az úton.Teréz készséggel veti alá magát e lelki szegénységnek, és így képessé válik arra, hogy felszabadítsa magában a szeretet óriási energiáját.
      Hogyan lehetséges, hogy még betegágyán is mosolyogva, szívélyesen fordul nővéreihez? Úgy, hogy „a szeretet Istentől van” (1Jn 4,7), és Teréz Istenre hagyatkozva szüntelenül az élő vizek forrásából merít, hogy nővéreit szolgálja. És minél jobban megérti az Atya szeretetét, benső tekintete előtt annál inkább megnyílik a Megváltás mindent átfogó látóhatára. A közösség, amelyben él, az Egyház.
      Amikor felajánlja magát, és nővérei közt, a monostorban elveti az öröm magját, sok minden forog a fejében: az üdvösséget váró lelkek sokasága, a távoli tájak misszionáriusai, akik temérdek szenvedésen mennek keresztül, és az a rengeteg feladat, amit az Egyháznak véghez kellene vinnie. A hit megsúgja neki, hogy már azzal is sokat tesz, ha képes igazán szeretni. Derűsen néz a halál elébe, mert nem érzi, hogy a dicsőség Isten mellett tétlenségre kényszerítené. Sőt, meg van győződve róla, hogy soha ilyen szoros egységben nem munkálkodott még Krisztussal annak érdekében, hogy Országa eljöjjön.
      A nap mint nap végzett felajánlás a keresztény élet teljes egészét, annak minden egyes pillanatát áthatja. Nem kaphatunk olyan feladatot, nem támadhat olyan késztetésünk, melyet ne ajánlhatnánk fel Istennek. Nem létezik olyan öröm, szenvedés vagy lelkiállapot, melyet a hívő lélek ne tudna felvállalni, ha azt az Atyára bízza. Még a legsúlyosabb és leginkább nyomasztó terheink is átfordíthatók szeretetbe, ha Isten tekintete elé visszük őket. „Mert ha szívünk vádol is minket, legyünk nyugodtak, Isten nagyobb a szívünknél, és tud mindent” (IJn 3,20)
_______________________
     Az idézetek forrása:
      Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
      SKN 2010

A „kis út” : felajánlás és elköteleződés

2012-01-17T09:33:00.001+02:00

Láthattuk, hogy lemondás nélkül és eleven hit nélkül nincs semmilyen lelkiélet, nincs szeretet, folytassuk a gyermeki út megalapozását Teréz, a novíciamesternő tanítása alapján.

Ha nincs bennünk őszinte, természetfölötti vágy arra, hogy szeressük az Istent, hiába szeretnénk átadni magunkat Neki, hívása tárgyát veszti, és a bennünk lévő vágy renyheségre vezet. Hiábavaló minden elhívás, ha nem tudunk egész lényünkkel hinni a szeretetben. A lelki élet kezdetén azonban az ember igenis képes lehet ekkora vágyra és hitre: például azok, akik súlyos bűnök elkövetése után térnek meg, vagy akik tele vannak jellemhibákkal, bűnös késztetésekkel, és esetleg többször is komolyan elbuktak már.

Az irgalmas szeretet

Teréz mindenestül felajánlja magát áldozatul az Irgalmas Szeretetnek. Az emberek szerinte félreismerik a Szeretetet, ő azonban ég a vágytól, hogy „számos kicsiny lélek” kövesse a felajánlásban. Ahhoz ugyanis, hogy odaszánjuk magunkat, nem szükséges a szentség magas fokán állnunk.

Az elköteleződés önmagában nevelő értékkel bír: egyedül Krisztus kell, hogy vezéreljen minket, és Teréz azt szeretné, ha minél hamarabb vennénk a bátorságot, hogy megnyíljunk Neki. Amint fejében megfogan a felajánlás gondolata, és Ágnes anyától megszerzi hozzá az engedélyt, meg is osztja titkát Céline-nel, sőt, arra buzdítja, hogy kövesse őt. 1895. június 11-én teszi meg felajánlását saját nevében és Genovéva nővér (Céline) nevében, aki alig tíz hónapja lépett a Kármelbe. Nem sokkal ezután szénakaszálás közben nővérét, a Szent Szívről nevezett Mária nővért is rábeszéli, hogy csatlakozzék hozzá.

A Szentháromságról nevezett Mária nővért több elővigyázatossággal környékezi meg: eltelik hat hónap, s csupán ekkor számol be neki felajánlásáról. A novícia hősiesen „kifejezi vágyát arra, hogy kövesse Terézt, és elhatározza, hogy már másnap megteszi felajánlását”. Jól ismerjük ezt a fiatal novíciát a Tanácsok és emlékekből, valamint a Nekrológok könyvéből. Élénk, gyermeki lelkületű teremtés. Könnyen fellelkesül, de hamar elcsügged, ráadásul a végletekig érzékeny, és gyakran búnak ereszti a fejét. Sóvárog a szeretet és a dicséret iránt, és ha nehézségekkel találkozik, keseregni kezd. Isten ítéletétől retteg, Terézben azonban vakon bízik. Nem éppen egy kiforrott kármelitáról van tehát szó. Milyen jó tulajdonságokkal rendelkezik egyáltalán a Szentháromságról nevezett Mária nővér ekkoriban? Egyrészt őszintén vágyik rá, hogy Jézust szeresse, másrészt pedig mélyen meg van győződve saját alkalmatlanságáról. Teréz úgy gondolja, hogy elegendő csupán említést tennie felajánlásáról, és a leány máris követi majd példáját.

A novícia azonban elvonul, és elgondolkodik méltatlanságáról. Arra jut, hogy hosszabb előkészületre van szüksége, mielőtt ekkora horderejű lépésre szánná el magát. Visszatér tehát a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővérhez, és elmagyarázza, miért változtatta meg döntését. Teréz így felel neki:„Igen, el sem tudjuk képzelni, annyira fontos lépésről van szó. De tudja, mi az egyetlen előkészület, amire Isten kér minket? Bizony az, hogy alázatosan beismerjük méltatlanságunkat. Ő, magának megadta ezt a kegyelmet! Nem kell tehát félnie, adja át magát Neki bátran! Holnap reggel a hálaadás után maga mellett maradok a kápolnában, ahol ki lesz téve az Oltáriszentség, és amíg megteszi a felajánlást, Jézusnak ajánlom fel magát, hiszen maga egy kicsiny áldozat, akit én készítettem számára.”

Teréz a Szeretet karjaiba bocsátja novíciáit. A lányok Isten iránti vágya megtisztul és megerősödik, ugyanakkor jobban megismerik saját nyomorúságukat is. Sietnének az Úr felé, de az önismeret, amelyre szert tesznek, némelykor megálljt parancsol. Teréz pedig azt állítja, hogy éppen ez a megtorpanás a feltétele annak, hogy felajánlják magukat az Irgalmas Szeretetnek. Erről szól a Szent Szívről nevezett Mária nővérnek írt levelében is:„Értse meg: annál alkalmasabbak vagyunk rá, hogy szeressük Jézust, szeretetből áldozatává legyünk, és a mindent átalakító és elemésztő Szeretet munkálkodhasson bennünk, minél gyöngébbek vagyunk, minél inkább híján vagyunk vágyaknak és erényeknek. (Olyasfajta vágyakról beszélek, mint mártírrá lenni vagy nagy dolgokat véghezvinni.) Elegendő hozzá kizárólag a vágy, hogy áldozattá legyünk, de el kell fogadnunk, hogy mindig szegények és erőtlenek maradunk. És épp ez a nehézség: mert hol is találni olyat, aki lélekben valóban szegény? Meglehetősen messzire kell menni érte, ahogyan a zsoltáros mondja.”

Milyen is az Irgalmas Szeretet, ha efféle előkészületet kíván meg?Teréz különös ismertetőjele az a finom érzékenység, amellyel az isteni irgalmasságot felismeri. „Számomra végtelen irgalmát adta, s én ezen keresztül szemlélem és imádom a többi isteni tulajdonságot! ... S így mindegyikből a szeretet sugárzik...”Isten irántunk való irgalmas szeretete azt jelenti, hogy nyomorúságunk és számtalan hibánk ellenére szeret minket; ismeri erőforrásainkat, és elvárásait ehhez igazítja: „számon tartja gyöngeségeinket”, „tökéletesen ismeri természetünk törékenységét”.

Teréz még ennél is tovább megy. Isten nemcsak nyomorúságaink ellenére, hanem éppen azok miatt szeret minket. Akár a gyöngéd apa, tisztában van vele, hogy minél gyöngébbek vagyunk, annál inkább szükségünk van szeretetére. Isten „mégis szépnek találja nyomorúságos hibáinkat és legjelentéktelenebb cselekedeteinket is”.

Teréz számára az irgalom nem csupán abban nyilvánul meg, hogy Isten számtalanszor megbocsát, hanem atyai gondoskodásában is, mellyel életünkben mindent elrendez. A Szent sosem követett el halálos bűnt. Mégis úgy érzi: az isteni irgalmasság mozdított el útjából minden akadályt, és még egy megtért bűnösnél is több könyörületben van része. A Szeretet tehát mindig ugyanúgy működik: „aki Rá bízza magát annak már előre vagy azon nyomban mindent megbocsát.”

Teréz megérti, hogy Isten és ember kapcsolatában Isten mindig irgalmas. Ez magától értetődően következik az isteni és az emberi természet különböző voltából. A bűnösökhöz lehajló Háromszor Szent Szeretet csak irgalmas lehet. Isten irgalmas velünk, mert szeretete így tud megvalósulni a gyakorlatban. A Megváltás nem más, mint a Szeretet kiáradása az ember felé, vagy ha úgy tetszik, maga a kegyelem, amely a bűnösöket összekapcsolja Krisztussal. Így menekülünk meg, életünk pedig immáron az isteni létből táplálkozik („per viscera misericordiae Dei nostri”: Lk 1,78).

Láthatjuk, hogy Teréz igen gazdag és mély értelmet tulajdonít a Megváltásnak. Szellemisége pontosan egybevág Szent Páléval, ahogyan azt az Apostol a Rómaiakhoz írt levelében megfogalmazza. Szent Pál a törvény céljához ragaszkodik, mert az megvilágítja, felfedi bűneinket. Így eléri, hogy végül Isten karjaiba vessük magunkat. Az Apostol bemutatja, micsoda pusztítást végzett a bűn a történelem során csakúgy, mint megosztott szívünk legmélyén. Mindezt azonban csak azért teszi, hogy a Megváltást dicsőítse - hiszen minél több a bűn, annál bőségesebben árad a kegyelem is. „Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk” (Róm 5,8-9).

Teréz átveszi ezt a csodálatos tanítást, és ebből merít, hogy novíciáinak utat mutasson.Mi értelme lenne arra várni, hogy a nővérek megszabaduljanak hibáiktól, és csak akkor bocsátani őket az irgalmas Szeretet karjaiba? Teréz épp az ellenkezőjét teszi: pontosan azért ajánlja fel novíciáit a Szeretetnek, mert tele vannak nyomorúsággal, és képtelenek azokon saját maguk túllépni. De figyelmezteti őket, hogy a Szeretet csupán egyetlen feltétellel fog munkálkodni bennük: ha beleegyeznek, hogy mindig „szegények és gyöngék maradnak”, szeretik saját tehetetlenségüket, és azt szüntelenül a Megváltónak ajánlják fel. Ez a hatékony áldozat feltétele, és valójában Isten rendelése szerint is ettől függ a Megváltás sikere.

A felajánlás feltétele a valódi alázat, amely önismeretben, hitben, reményben és szeretetben születik meg.

Felajánlás a Szeretetnek

De mit is jelent valójában átadni magunkat a Szeretetnek? Egy novícia arra kíváncsi, hogy vajon elegendő-e megtenni az áldozati felajánlást, amelyet mesternője számukra megírt. Teréz így válaszol: „Ó, nem, nem elég csupán elmondani a szöveget. Hogy valójában a szeretet áldozatává válhassunk, teljesen ki kell szolgáltatnunk magunkat. Csak akkor emészthet el minket a szeretet, ha átadjuk magunkat Neki.”

Nem lehet tehát egyetlen mozdulattal végére járni mindennek. Sőt, hiába a szép szavak, cselekedetek nélkül mit sem érnek. Míg azonban az isteni Lét itt és most teljes készültségben várja, hogy odaajándékozhassa magát nekünk, mi sokszor visszautasítjuk a kegyelmet. Ennek az az oka, hogy érzékeny lelkünket rengeteg csalódás érte már. Bukott voltunk megtapasztalása nem éppen felemelő dolog. Az ember érzékelő lény, ezért hajlamos mindent féltékeny módon önmagára vonatkoztatni, és makacsul hajszolni a függetlenséget. Így két élet fut bennünk párhuzamosan. E két élet merőben más, sőt, sokszor ellent is mond egymásnak. Ha pedig e kettősség kompromisszumokra késztet bennünket, elvesztjük az örök életet.

Teréz a teljességre szomjazva ösztönösen szembenéz e kettősséggel. Azt a benső megosztottságot is jól ismeri, amelyet Szent Pál oly mélyrehatóan elemzett: „Nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat” (Róm 7,19). Ugyanakkor pontosan tudja, hogy Isten végtelenül irgalmas teremtményeihez, és ha szabad utat engedünk Neki, minden cselekedetünkről gondoskodni fog.

Teréz szentté akar válni, és az őrületig kíván szeretni, így nem kell mást tennie, mint átadnia élete kormányrúdját Istennek.„...vágyom arra, hogy szent legyek, de érzem tehetetlenségemet, és azt kérem tőled, Ó, én Istenem, hogy te magad légy az én Életszentségem. (...) Hatalmas vágyakat érzek a szívemben, és bizalommal kérlek, jöjj és vedd birtokodba lelkemet”.

Mit kell tehát tennünk, ha valóban át akarjuk magunkat adni a Szeretetnek? Szívünket állandóan egyfajta kiüresített állapotban kell tartanunk, hogy szomjazhassa és befogadhassa Isten túláradó teljességét, mellyel nekünk ajándékozza magát. Ez a benső cselekedet lelkünk mélyéből fakad, és folyamatosan áramlik. Hozzásegít minket, hogy egy idő után teljes függőségben élhessünk, és egész valónkat a Szeretetnek rendelhessük alá. Ha átadjuk magunkat a Szeretetnek, valójában lelkünk kormányrúdját adjuk át Neki, hiszen az Irgalom maga a cselekvő Szeretet. Ezzel a lépéssel átadjuk Istennek a kezdeményezést. Ahol korábban „én” volt, ott most már véglegesen Isten lesz - Ő lesz minden tevékenységünk forrása és alapja.

Teréz a probléma lényegét ragadja meg. A kérdés nem az, hogy megmarad-e életünknek az a szála, melyet természetes késztetéseink táplálnak. Tapasztalatból tudjuk, hogy ezek a késztetések és az abból fakadó cselekedetek mindig is teret kapnak életünkben. A kereszténység tanítása szerint egyébként sem attól válunk szentté, ha elnyomjuk őket. A kérdés az, hogy honnan fakad életünknek a másik, létfontosságú szála. Teréz sietve válaszol: csakis Istentől, mindig Istentől. Tudja: saját erejéből képtelen felfakasztani ezt a forrást, Isten azonban képes rá, sőt, épp erre vágyik. Teréz ezért meghívja lelkébe Istent, kiszolgáltatja magát Neki, és teljesen rábízza magát: „Micsoda édes érzés volt átadni Neki akaratomat! Igen, azt akarom, hogy birtokba vegye képességeimet úgy, hogy többé ne emberi és személyes módon cselekedjek, hanem isteni módon, a Szeretet Lelke ihlesse és vezesse tetteim.”.Máshol pedig Szent Pált értelmezve így ír: „Semmit sem tudunk úgy kérni, amint kell, de a Lélek közbenjár értünk szavakba nem önthető sóhajtásokkal. Nem tehetünk tehát mást, mint hogy átadjuk a lelkünk, rábízzuk nagy Istenünkre.”

Celine festménye Terézről

Azon kell tehát munkálkodnunk, hogy mihelyt megérezzük természetes késztetéseink rezdüléseit, elfogadjuk azokat. Amint úgy érezzük, hogy - akár tudattalanul, mintegy ösztönösen – túlzott mértékben szabadjára engedtük magunkban a természet erejét, finoman meg kell fékeznünk azt. Ha sikerült megtörnünk ezt az erőt, máris a Kegyelem hatalma alatt állunk, és minden emberi tevékenységünk irányítása Nála lesz. Ezt tehetjük úgy, hogy egyszerűen Istenre vagy a Szent Szűzre tekintünk (Teréz mindkettőt egyformán ajánlja), vagy az imádságban akár csak egyetlen pillanatra is, de ismét a Kegyelem hatalmába kerülünk, esetleg megtisztítjuk akaratunkat.Ez a gyakorlat a legteljesebb benső lemondáshoz is elvezet minket.

Énünket más gyakorlatokhoz képest sokkal gyorsabban tudjuk majd áthangolni, hiszen nem akkor intézünk támadást ellene, amikor a felszínen megnyilvánul, hanem gyökerestül döntjük ki a fát. Ha azt tapasztaljuk, hogy kezdetben inkább konkrét dolgokról mondtunk le, most pedig egyre teljesebb formát ölt életünkben az önmegtartóztatás, annak oka valójában az, hogy korábban kevésbé voltunk igényesek e téren. Inkább cselekedetekben nyilvánult meg életünkben a lemondás, most azonban állapottá válik bennünk. Ez az állapot pedig csöndes és egyszerű, de minden pillanatban jelen van. Nem azt éljük meg, hogy egyes konkrét cselekedetekkel szemben ellenállás támad bennünk, inkább afféle benső irányultságról van szó: lelkünk lassan megtér a szeretetbe. Táplálja bennünk Isten ajándékát, a szeretet és az élet áramlását, anélkül, hogy megtörné vagy elterelné azt.

Az új élet

Teréz megígéri novíciáinak, hogy kielégíti hatalmas vágyukat, mellyel az Urat szeretni kívánják. Mindezt oly módon teszi, hogy nyomorúságuk közepette átadja őket a Szeretetnek. Kifejezetten ezzel a szándékkal készül a Felajánlás is: „hogy benne élhessek a tökéletes Szeretetben...” Teréz célja tehát nem csupán az, hogy növekedjék a szeretetben, hanem az, hogy tökéletes szeretetben éljen.

Ha lelkünk megnyugszik, lemondunk önmagunkról, és az Úr kezébe bocsátjuk életünket, Isten szüntelenül munkálkodik majd bennünk. Még akkor is, ha emberi gyöngeségünk folytán figyelmünket nem tudjuk minden pillanatban Őrá irányítani. Az egyetlen feltétel, hogy hűségben ajánljuk fel magunkat - vagyis alakítsunk ki bensőnkben állandó függőséget, amelyben Isten kedvére tevékenykedhet. Ha a Szeretetre hagyatkozva élünk, Isten lesz a mozgatórugónk, akár tudtunkon kívül is. Ilyenkor már nem saját szeretetünkkel szeretjük Istent, hanem a mennyei Szív dobbanásai által.

Ezzel a szeretettel akar szeretni Teréz, és ezt kívánja nővérei és minden „kicsiny lélek” számára.„A Szeretet vonzza a szeretetet, az enyém is szárnyal feléd, én Jézusom, szeretné betölteni az őt vonzó mélységet, de jaj! Még akkora sincs, mint a harmatcsepp, amely belevész a tenger vizébe... Hogy úgy szeresselek, mint ahogyan te szeretsz engem, ahhoz a te szeretetedet kell kölcsönvennem, csak így találok nyugalmat.”„Ó, szeretet ragyogó Phárosa, tudom már, hogyan jutok el hozzád, megleltem annak a titkát: hogyan tegyem a lángodat a magamévá.”

Korábban a Szeretetben hittünk, de most már abban hiszünk, hogy a Szeretet sosem szűnik meg cselekedni. Amikor Isten birtokba veszi szívünket, felemészti és átformálja azt. Így viszi véghez titokban művét.

Nem lehet elégszer elismételni: Teréz általában nem érezte, hogy szívében Isten cselekszik, de megingathatatlanul hitt benne. A legtökéletesebb, leginkább áhítandó állapotnak tartotta, ha Isten birtokol minket, de mi nem érzünk belőle semmit sem. Szerinte „ez az életszentség a legigazibb, legszentebb.”

Az ember tehát továbbra is tehetetlen marad. A novíciák nem válnak hirtelen tökéletessé: a felajánlás után is ugyanolyan gyöngének tapasztalják magukat, mint annak előtte. Cselekedeteik továbbra is végtelenül kicsinyek maradnak.

Ki kell tartaniuk, sőt, egyre növekvő hűséggel kell megtenniük minden tőlük telhetőt. De végtelen kicsinységük hatalmas értékek forrásává válik. Hiszen semmi más nem áll rendelkezésükre, amivel igyekezhetnének bizonyítani szeretetüket: „Nem tudom másként bebizonyítani az én szeretetemet Neked, minthogy virágot hintek: vagyis nem engedek ki a kezemből egyetlen kis áldozatot sem... egy sem kerül majd az utamba olyan, amelynek szirmait ne szórnám elébed... azután virághintés közben énekelni fogok... még akkor is, ha tövisek között kell szednem a virágaimat...”.

Semmi másra nincs gondjuk, semmi mással nem foglalatoskodnak, hiszen nem a maguk urai többé. És pont ezek az önmagukban értéktelen apróságok hívják elő lelkükben az irgalmas Szeretetet. Hűségesek maradnak a jelentéktelen, apró dolgokban, és így folyamatosan felszabadítják magukban Isten erejének áramlását, melyben azután igyekeznek szabadon mozogni.

Szívünket odaajándékozva képessé válhatunk arra, hogy minden pillanatban a dolgok lényegéig hatoljunk. Bármit is teszünk, a Szentlélek vezetését követjük, és tetteinkbe beleadjuk szeretetünk minden erejét.

Állapotbeli kötelességeinket bármely pillanatban kifogástalanul teljesítjük, miközben oly szorosan vágyunk egyesülni Istennel, amennyire csak lehetséges. Isten pedig kedve szerint más-más színben tünteti föl számunkra kötelességeinket, akár tennivalókról, akár benső küzdelemről legyen szó: hol komolynak, hol jelentéktelennek érezzük őket; egyszer kedvünket leljük bennük, másszor pedig terhes számunkra a feladat.Talán a leghatékonyabb és a leginkább realista hozzáállás ez. Így tudjuk ugyanis Isten adományait a lehető legteljesebb mértékben kihasználni és gyümölcsözővé tenni. Egyetlen percünk sem vész kárba, egyetlen kegyelem sem marad terméketlen, és nincs olyan cselekedetünk, melyet semlegesen, közönyösen tennénk. Történjék a felszínen bármi: akár érzelmi viharok dúlnak bennünk, akár mély lelki békét élünk meg, a mélyben lassan fejlődik életünk, bensőnkben pedig Jézus Krisztus tökéletességéig növünk fel.

Az efféle hűségre azonban lehetetlen azonnal szert tenni. Teréz szerint ez nem is baj: ezen az úton ugyanis természetes, hogy elbukunk. „A kisgyermek sem bántja meg szüleit azzal, ha elbotlik, és saját magában sem tesz túl sok kárt.”

Elegendő alázatosan belátnunk tökéletlenségünket, hogy Isten kegyelme máris teljes erővel kiáradjon: „De a szeretet felindítása - még ha nem is érezzük - mindent helyrehoz...”

Ha a felszínen nem is érünk el sikereket - nem tudjuk gyakorolni a kitűzött erényt, vagy nem vagyunk képesek meghozni valamilyen áldozatot -, ez nem jelenti azt, hogy a lényeget tekintve, a mélyben ne érnénk célt. Ha alázattal elfogadjuk a kudarcot, és ezáltal képesek vagyunk a Szeretetre tekinteni, már meg is indul az irgalmas Szeretet áramlása, mely szüntelenül a gyöngeség felé tart. Céline-nek így vall: „Örömmel tölt el, hogy tökéletlen voltam - ma a Jóisten nagy kegyelmekben részesített. Jó napom van!”

Nem kell a tökéletességnek még csak „az első lépcsőfokát” sem megmásznunk. Csupán annyit kell tennünk, hogy „kicsiny lábunkat mindig megemeljük”. Ez az, ami megérinti Istent, és arra ösztönzi, hogy gyöngéden karjába vegye gyermekét, majd egy mozdulattal felemelje magához. A Szeretet mindent azonnal megsemmisít, ami tisztátalan, hiszen mindenben meglátja a jót, és elemészti mindazt, ami nem tetszik neki. „Ó, ez óta a boldog nap óta úgy érzem, hogy a Szeretet belém hatol és körülkerít, hogy ez az Irgalmas Szeretet pillanatról pillanatra megújít, megtisztítja a lelkemet, a bűnnek nyomát sem hagyja meg benne...”

Teréz azt tapasztalja, hogy novíciái hajlamosak görcsösen rágódni hibáikon. Mivel sokkal inkább hiúságból akarnak megszabadulni tőlük, mintsem hogy a Jóisten kedvére tegyenek, nem is tudják orvosolni őket. Most, hogy Teréz a Szeretetnek adta át nővérei irányítását, gyöngéden és bölcsen arra kezdi tanítani őket, hogy rossz hajlamaik miatt ne aggodalmaskodjanak. Ehelyett, amint észlelik jelenlétüket, egyszerű és szilárd lélekkel tartsanak ki, és békében hagyják, hogy beragyogja lelküket az irgalmas Szeretet.

Teréz feltétel nélküli hitet kér novíciáitól, hisz ez a valódi megtisztulás feltétele. Az erényeket valójában nem birtokolhatjuk. Saját erőnkből semmire sem tehetünk szert, és semmi sem maradhat tartósan a miénk. Erényeket gyakorolni, illetve erényesnek lenni ajándék, sőt, bizonyos értelemben kölcsön, melyet ingyen kapunk a Szeretettől. Az erények nem dicsőíthetnek meg minket, ezért nem szabad, hogy figyelmünket eltereljék Istenről. A Szeretet az erényeket ráadásként adja annak, aki csak Őrá tekint és csak Őérte él. Erényeket gyakorolni pedig csak oly módon lehet, hogy teljes valónkkal megmaradunk a Szeretetben, nem pedig úgy, hogy külön igyekezettel, „direkt” törekszünk erényesnek lenni. A tökéletesség keresése, az erényességre való törekvés ugyanis igen gyakran észrevétlen csapda, megtévesztő zsákutca!

Ezért azután Teréz meg is feddi nővéreit, ha azt látja, hogy azok igyekeznek „begyűjteni” az erényes cselekedeteket. A megfosztottság olyannyira alapvető tulajdonsága, hogy amikor egy napon türelmét dicsérik, így tiltakozik: „Egy percnyi türelmem sem volt még eddig. Ez nem az én türelmem... Mindig tévednek!” Teréz azonban nem téved.

Az ember minden pillanatban mindent az irgalmas Szeretettől kap. Ha rendelkezünk is javakkal, azokat az Úr adja nekünk, amikor úgy látja, hogy csak Vele foglalkozunk, és feladjuk önmagunkat. Ilyenkor ugyanis nem kell attól tartania, hogy ajándéka büszkévé tesz minket.

Íme, Teréz talán legmegdöbbentőbb gondolatai, melyeket Ágnes anyával oszt meg: „Ó, ha hűtlen lennék, ha a legkisebb hűtlenséget is elkövetném, érzem, hogy rettenetes nyugtalansággal fizetnék érte, és nem tudnám többé elfogadni a halált. Ezért nem szűnök meg mondani a Jóistennek: »Ó, Istenem, kérlek, őrizz meg attól a szerencsétlenségtől, hogy hűtlen legyek.«” Ágnes anya kérdésére, hogy miféle hűtlenségre céloz, így válaszol: „Szándékosan táplált gőgös gondolatra. Ha azt mondanám magamban például: megszereztem ezt az erényt, biztos vagyok benne, hogy gyakorolni is tudom. Mert akkor ez azt jelentené, hogy saját erőmre támaszkodom, és amikor valaki idejut, a mélységbe zuhanást kockáztatja.”

Ha azonban mindent egyedül csak Istentől várunk, hűségünk biztos alapot vet. Bizalom és alázat: ezek az alapvető tulajdonságok tehát.

Teréz útja igen egyszerű, és a novíciák szavaival élve kitágítja a szívet. Ugyanakkor lépten-nyomon aggódás, szenvedés és benső kísértések szegélyezik.

Teréz maga is így gondolja. Az egyik lustálkodó novíciát így próbálja megmenteni: „Felajánlani magunkat a Szeretet áldozatául azt jelenti, hogy fenntartások nélkül átadjuk magunkat az isteni élvezeteknek: igyekszünk Jézus megaláztatásaiban és keserű poharában osztozni.”De egy másik, félénkebb novíciát bátorít: „Miért fél attól, hogy áldozatul ajánlja fel magát az Irgalmas Szeretetnek? Ha az Isteni Igazságosságnak ajánlaná fel magát, valóban félhetne. De az Irgalmas Szeretet együtt érző lesz majd gyöngeségével; gyöngéden és irgalmasan fog Önnel bánni.”A Szent Szívről nevezett Mária nővér ugyanezen félelmekről számol be, Teréz biztosítja: „Nem fog többet szenvedni; csak azért szenved, hogy a Jóistent jobban szeresse, mégpedig azokért a lelkekért, akik nem akarják szeretni Őt.”Genovéva nővér szerint a Szent többször is bátorítja őket: „Nincs okunk félni, ha az Irgalmas Szeretetnek ajánljuk föl magunkat, mert ettől a szeretettől csakis irgalmat várhatunk.”

Ezek a gondolatok ugyanazt az üzenetet hordozzák: valójában mindenkinek vannak gondjai, mindenki szenved. Isten azonban azért küldi a gondokat és a szenvedést, mert az ember ereje voltaképpen Ő maga, és Őmiatta vagyunk képesek elősegíteni tettei megvalósulását.

Ezt hirdeti Teréz utolsó hónapjaiban is, amikor nagy testi szenvedésben van része, és hite is megpróbáltatik: „Ó, Anyám, soha ennyire nem éreztem, hogy milyen édes és irgalmas az Úr, csak akkor bocsátotta rám ezt a megpróbáltatást, mikor már megvolt rá az erőm, hogy elviseljem, korábban, úgy hiszem, elborított volna a csüggedés.”„A Jóisten nekem az erőt szenvedéseim arányában adja. Érzem, hogy a jelen pillanatban többet nem tudnék elviselni, de nem félek, mert ha növekednek szenvedéseim, ő majd növeli erőmet is.”

Korábban azért lépett épp a Kármelbe, hogy „még inkább szenvedjen.” Élete végén azonban higgadtabban nyilatkozik: „Nem vágyom már sem a szenvedést, sem a halált, ugyanakkor mindkettőt becsben tartom. Most egyedül a ráhagyatkozás az, ami vezérel.” Készen áll a lehető legnagyobb szenvedésre is, mert megtalálta a választ. A válasz pedig nem változott a kezdet óta: minden szeretet, jelen van a kegyelem.

Meghalni sem nehéz ilyen lelkülettel. A halál lesz utolsó hitbeli cselekedetünk: elrugaszkodunk, és irgalmas Szeretetben az öröklétbe emelkedünk. Nincs miért félnünk: „A Szeretet áldozatai felett szerintem nem mondanak ítéletet. A Jóisten sokkal inkább azon lesz, hogy örökkévaló élvezetekkel jutalmazza őket: saját Szeretetével, mely szívükben ég majd.”

Ha valóban sikerül átadni magunkat, gyorsan lehet haladni a kis úton. Nem várhatjuk, hogy azonnal elérjük a csúcsot - Teréz nem áltat minket ilyesmivel. Megszabadít azonban természetes késztetéseink szövevényétől, melyek egyébként meglassítanák vagy korlátoznák Isten munkáját. Így fel tudjuk venni Isten tempóját. Maguk a megpróbáltatások sem jelentenek többé valódi nehézséget; nincs már szükség különleges bölcsességre vagy új magyarázatokra. Amikor Isten gyermekei elbizonytalanodnak, jósága folytán az Úr maga biztosítja őket arról, hogy nem hiú ábrándban ringatják magukat: az Ő szeretete munkálkodik bennük, és végig fogja őket kísérni az úton.

Azok a novíciák, akiket Teréz gondjaiba vett, és hűséggel ki is tartottak mellette, azt veszik észre, hogy képességeik kibontakoznak, egész lényük kinyílik. Mivel kiszolgáltatták magukat a Szeretetnek, lelkükben meghal az önös természet, hogy Istenben újjászülessék. Folyamatosan felszabadulnak kötöttségeiktől, s mindattól, ami kicsinnyé teszi őket; képességeik kibontakoznak és megerősödnek, mert lelküket nem pusztán a természet ösztönzi már cselekvésre, hanem közbeékelődik a kegyelem hatóereje.

Nem számít, hogy a világban tevékenykedik az ember, vagy kizárólag az ima és a szeretet apostolaként munkálkodik, családos vagy független, ha Isten akaratát teljesíti!

„Ami nem adatott meg Archimedesnek, mivel kérésével, amely csupán anyagi természetű volt, nem Istenhez fordult – az a maga teljességében megadatott a Szenteknek. A Mindenható odaadta nekik szilárd pontnak: ÖNMAGÁT ÉS EGYEDÜL CSAK ŐT MAGÁT; emelőnek: a szeretet tüzétől lángoló Imát, s így van az, hogy ők kiforgatják a sarkaiból a világot; így van, hogy a még harcoló Szentek kiforgatják, s hogy az eljövendő Szentek is ki fogják forgatni a világ végezetéig.”

      Életünk forrása az Irgalom. Az Irgalom pedig, tudjuk, itt munkálkodik a világban, méghozzá micsoda mélységekben! Életünk valójában a Názáreti Mária életét követi, aki azzal, hogy IGEN-t mondott, elsőként adta át magát a Szeretetnek. Ezáltal valósulhatott meg ugyanis az irgalmas megváltás.
_______________________
     Az idézetek forrása:
      Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
      SKN 2010

________________________

Del Verbo Divino

2012-01-12T10:03:00.003+02:00

San Juan de la Cruz

(Keresztes Szent János)

Del Verbo divino

la Virgen preñada

viene de camino :

¡ si les dais posada !

Suma de la perfección

Olvido de lo criado,

memoria del Criador,

atención a lo interior

y estarse amando al Amado.

Jézusom...

2012-01-09T13:06:00.000+02:00

"Jöjjetek, imádjuk!"

A „kis út” : hit a Szeretetben

2012-01-08T18:41:00.002+02:00

Miután megértettük az előző bejegyzésben, hogy lemondás nélkül nincs lelkiélet, nincs szeretet, nézzük a gyermeki út megalapozását Teréz, a novíciamesternő tanítása alapján.

Teréz tehát fáradságot nem kímélve igyekszik novíciáit rávezetni arra, hogy a teremtés viszonylagos, az Isten pedig a teljesség. Így kelti fel bennük az őszinte vágyat, hogy szeressék Jézust, és egyedül Őérte éljenek. Meggyőződéssel vallja, hogy semmit sem tehetünk addig, amíg híján vagyunk a tiszta és szilárd elhatározásnak. Minden akkor veszi kezdetét, amikor vesszük a bátorságot, és elindulunk vakmerő célunk felé.

Eljön a pillanat, amikor szilárd támaszt kell adni a nővéreknek. Olyan táplálékot, amely minden pillanatban élteti szívük vágyát. Amint ugyanis az ember megteszi az első lépést a lemondás útján, Isten sem késlekedik az első próbatételekkel. Teréz látja, miféle nehézségekkel szembesülnek novíciái, és tudja: a szilárd és végleges szeretetegységig kell vezetnie őket ezeken a megpróbáltatásokon keresztül. Ettől fogva életüket már a Szeretetben való hit vezérli.

I. Milyen az a szeretet, amelyben Teréz hisz?

Lapozzuk fel leveleit és kéziratait, hogy megtudhassuk, milyen is a Szeretet, mely Terézt megérintette.

A Szeretet személyes

Először is a Szeretet személyre szól: egy személy szeret egy másik személyt. Az Isten önmagában valóságosabb és személyesebb, mint bárki a világon, akiről azt feltételezzük, hogy valóságos, élő személy. A teremtett világban ugyanis azért létezhet mindenki önálló, valóságos személyként, mert valamennyire hasonlít Teremtőjéhez.Istennek transzcendens személyisége van, ugyanakkor Ő maga a Szeretet is. Ezért bensőségesebb viszonyban van velünk, mint amilyenben mi vagyunk saját magunkkal.Teréz teljes szívével Istennek adja magát, és láthatjuk, hogy összeforrva él Vele. „Azt hiszem, hogy sosem telt el az életemben három perc úgy, hogy ne gondoltam volna a Jóistenre.” Tudja, hogy Isten lénye legmélyén lakozik; Ő a Teremtő és az Atya. Hatalma, bölcsessége és jósága végtelen, és minden hatalmát, bölcsességét és jóságát latba veti, hogy Teréz szerethesse Őt. „Bármi is történjék vele/ saját magáról beszél/ csak Jézusának gyöngéd kezeit keresi.”Ugyanis Teréz számára Isten Jézus, Jézus pedig a Minden. A lehető legmélyebb, legbensőségesebb kapcsolatban él Vele. Az ima rejtekében szívesebben szólítja tegező formában [1]. Összeforr gyermekkora misztériumaival, és még inkább szenvedésének titkával. Teréz életének forrása az, amit az Úr számára közvetít, s így csatlakozik a Szentháromság isteni közösségéhez. Írásaiból és a szemtanúk beszámolóiból kitűnik, hogy utolsó éveiben lelke kifejezetten a Szentháromság felé irányul. Felajánlását is a Szentháromság ünnepén teszi, és a Háromságos Istennek ajánlja. Érezhető, hogy a három Személy mindegyikéhez különböző és sajátos viszony fűzi. Hite tehát olyannyira élő, hogy lehetővé teszi számára a legmagasabb rendű egyesülést, amire idelenn egyáltalán vágyhat: „Nem látom, hogy mi többen lehetne részem halálom után, mint már ebben az életben. Igaz, látni fogom a Jóistent! De ami azt illeti, hogy vele leszek, nos, már egészen vele vagyok itt a földön is.”

Teréz úgy szereti Istent, mint egy élő embert, és mint közeli barátját. Biztosan tudja: az Úr is szereti őt, méghozzá egészen különleges módon: szíve személyesen őérte dobog. „.. .én nem úgy látom a Szent Szívet, mint mások. Azt hiszem, Jegyesem Szíve egyedül az enyém, amint az enyém egyedül az övé, és ebben az édes magányban beszélek hozzá, várva, hogy egyszer majd színről színre szemlélhetem!”
Jézus és Teréz viszonya élő, és tele van gyöngédséggel. Olyannyira, hogy úgy tűnik: más gondjuk sincs, mint hogy mindennél jobban szeressék egymást, és kölcsönösen elhalmozzák egymást jóságukkal. „Ó, én Jézusom, lehet, hogy ez csak illúzió, de az hiszem, nem is halmozhatsz el több szeretettel egy lelket, mint amennyivel az enyémet elhalmoztad; ezért merem kérni tőled, hogy úgy szeresd, akiket nekem adtál, mint ahogy engem szerettél. (Jn 17,23) Ha majd egyszer a Mennyben megtudom, hogy jobban szeretted őket, mint engem, örülni fogok neki, mert elismerem, hogy ezek a lelkek jobban megérdemlik a szeretetedet, mint az én lelkem, de itt lenn, én nem tudnék nagyobbat elképzelni annál a végtelen szeretetnél, amelyet - úgy tetszett neked - ingyen, minden érdemem nélkül (Jn 17,8) pazaroltál reám.”

A Szeretet végtelen

      Mivel Isten végtelen, szeretete is végtelen. Csupán ajándékai különböznek, de a szeretet, amellyel készíti őket, ugyanaz: „végtelen Szeretetének gyöngédsége”. És mi számít inkább: az, hogy hogyan adjuk át az ajándékot, vagy maga a tény, hogy ajándékozunk? Teréz meg van győződve arról, hogy Isten végtelen gyöngédséggel szeret mindenkit, legyünk akár gazdagok, akár szegények, akár felmagasztalnak, akár megaláznak minket az emberek. „Mint ahogyan a Nap is egyszerre és úgy világítja meg a cédrusokat és minden apró virágot, mintha az volna az egyetlen az egész földön, úgy Urunk is külön foglalatoskodik minden egyes lélekkel, mintha nem is volna más hozzá hasonló, és mint ahogy a természetben minden évszak úgy van elrendezve, hogy a legszerényebb százszorszépet is virágba boríthassa a maga napján, úgy szolgálja mindegyik lélek javát.”Teréz tehát teljes bizonyossággal mondhatja minden egyes nővérének: „A jó Jézus teljes szívéből szereti Önt.” „Ó! Igen, Jézus szereti Önt.” Vagy még nagyobb meggyőződéssel: „...a Jóisten nagyon szeret téged, és kivételes bánásmódban részesít (...). Céline, gondolod, hogy Szent Teréz több kegyelmet kapott, mint te?”

A Szeretet adomány
      Isten szeretete határtalan, és semmilyen módon nem lehet megszolgálni, hiszen azt „minden érdem nélkül pazarolja ránk”. Teréz elismeri, hogy „nincs benne semmi olyan, ami az isteni figyelmet magára vonhatta volna, s ami jó van benne, azt egyedül az ő irgalma tette...” Hogyan lehetséges, hogy Isten szeret minket? - kérdezi. Mit adhatunk mi egyáltalán Őneki, amit szerethet? „Titokzatos dolog ez... Mivel is indokolhatja ezt Jézus? Az indoka az, hogy nincs oka!” Jézust saját szabad akaratán kívül semmi más nem vihette rá, hogy a teremtményt szeresse, hiszen Isten nem emberi módon szeret. Az ember azt szereti a másikban, amit szeretetre méltónak talál benne, Isten azonban azt szereti, amit Ő maga helyez belé. És nekünk, teremtményeknek másunk sincs Isten előtt, mint az, hogy Ő szeret minket.
      De ha Isten középszerűségünk és hibáink ellenére is szeret minket, igazán megnyugodhatunk és bizakodhatunk. Titok, hogy mik vagyunk, de a szeretet titka. Nem nevetséges-e hát a mi emberi mércénkkel mérni az isteni szeretetet?
      Itt kell megjegyeznünk, hogy van valami, ami még ennél is erőteljesebben magával ragadja Terézt, és egész életét beragyogja. Ez pedig a szeretetnek az a jellegzetessége, hogy irgalmas. Ebben hisz Teréz, és efelé tereli tanítványait. Az irgalom felfedezése nagy mértékben meghatározó Teréz lelki életének kibontakozásában.

A Szeretet viszonzást vár
      „Szeressünk tehát, mert Isten előbb szeretett minket” (1Ján 4,19). Teréz ugyanarra a végkövetkeztetésre jut, mint Szent János. Isten szívét fürkészve Teréz felfedezi, hogy a Szeretet is szükséget szenved valamiben. Részesül abban a felbecsülhetetlen kegyelemben, hogy megérti, „Jézus mennyire vágyik a szeretetre”. Mivel hisz benne, hogy Isten irgalmas, bármi módon nyilvánul is meg könyörületessége, arról is meg van győződve, hogy Isten olthatatlanul szomjazik őrá és minden egyes emberre, akinek odaadja magát. „Jézust szomjassá tette” a szeretet. „...Ő kívánja, Ő koldulja szeretetünket... Mondhatni, kiszolgáltatja magát kényünknek-kedvünknek, semmit sem akar elvenni anélkül, hogy magunk ne adnánk oda, és a legapróbb dolog is értékes isteni szemében...” Teréz biztos benne: az, hogy szeretik, egyúttal azt is jelenti, hogy végtelenül vágynak rá. Tudja: Jézus azt akarja, hogy Teréz szeresse Őt, és hiszi, hogy az Úr Teréz egész szívére igényt tart.
      A szeretet okok és előzmények nélkül, határtalan erővel vonzza magához Terézt, és miközben egész életét beragyogja, leghatékonyabb nevelési módszerévé is válik. Teréz hisz a Szeretetben, és csakis a Szeretetben hisz. Mert a Szeretetből fakad az élet, a Szeretet a tökéletesedés egyetlen eszköze és vándorbotja, a Szeretet az egyetlen cél. Ez Teréz tanításának lényege. Halálos ágyán mondott utolsó szavai is erről tanúskodnak: „Mindent elmondtam... csak a Szeretet számít”. Teréz meggyőződéssel vallott hite pedig mindazok számára vonzóvá válhat, akik tesznek egy lépést felé.

II. Hit a szeretetben

      Teréz alapvető szerepet tulajdonít a lelki életben annak, hogy nővérei higgyenek a Szeretetben. E nélkül az Isten iránti vágy elsorvad, akárcsak a növény, amely alatt nem elég mély a talaj.
      Földi életünk egészében véve nem más, mint hitbeli cselekedet. A lelki életben elengedhetetlen, hogy higgyünk a Szeretetben, e hit pedig végtelenül gazdag gyümölcsöt hoz. Nem elegendő az eszünkkel elfogadni a kinyilatkoztatott igazságokat, hanem egész lényünkkel hinnünk kell Isten szeretetében, útjaiban és ígéreteiben. Ha közelebbről megvizsgáljuk, miféle benső állapotot követel meg Teréz nővéreitől, azt találjuk, hogy valójában nem egy-egy sarkalatos erény kifejezett gyakorlása a cél. Hit, remény és Szeretet Teréz felfogásában nem elszigetelten léteznek egymás mellett. Amit Teréz nővéreitől vár, az a szerelmes hit cselekedete - a szerelmes hité, amely szorosan Istenhez simul, és mindent Tőle vár, hiszen Ő maga a Szeretet. Ez a fajta hit a Szeretetben olyan benső állapot, amely lényegénél fogva a lelki gyermekség sajátja; evangéliumi erény, és valójában igen egyszerű benső mozgatórugónk. Egyszerűsége ellenére ugyanakkor - mint minden, amit Teréz célul tűz ki - maga az Abszolútum.
      A novíciamesternő tulajdonképpen nem másra kívánja alapozni a lelki életet, mint a lecsupaszított, totális élő hitre. Mert az Isten iránti vágyunkat egyedül az képes valósággal és tartósan megtartani, ha hitünk egyedül Istenre és az Ő megingathatatlan szeretetére támaszkodik. Hiszen ez a szeretet teszi a mi hitünket is megingathatatlanná.
      Teréz figyelmét nem kerüli el, hogy Isten nővéreit gyöngédséggel árasztotta el, és így ők már megízlelhették szeretettel teli jelenlétét. Jól tudja azonban: amikor Isten meg akarja erősíteni az embert, úgy tűnhet, hogy visszavonul - és ez szinte azon nyomban tapasztalható, amint valaki átlépi a kolostor küszöbét. Teréz saját tapasztalatából ismeri a Jóisten fortélyait, ezért a korábban megízlelt kegyelmeket tartja szem előtt. Ezek ugyanis mindig hagynak némi nyomot maguk után, még ha el is halványul édességük.
      „Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.” - mondja Szent János (1Jn 4,16). Akik Krisztus legbizalmasabb hívását kapták meg, hogy kövessék Őt, megtapasztalták szeretetét is. A vágy pedig, hogy válaszoljanak rá, a szerzetesi életre vezette őket. De a vágynak ki kell állnia a mindennapok próbáját, és ilyenkor gyakran tapasztalja a szerzetes, hogy alig érzi már magában az egykori buzgóságot.
      Teréz támogatni szeretné nővéreit, ahelyett, hogy megtörné őket. Ehhez arra van szükség, hogy lelküket és akaratukat mindenféle érzékelhető édességen és keserűségen túlra irányítsák: Isten szeretetére, mely soha el nem múlik. A novíciák hite korábban abból fakadt, amit az Isten szeretetéből megtapasztaltak. Mostantól azonban kizárólag arra kell alapozniuk hitüket, amit erről a szeretetről tudnak. Ez a fajta hit bizonyosságánál fogva képes lesz megtartani Isten művét lelkükben. A korábbi kegyelmek ugyan segíthetnek a novíciának abban, hogy bizalmát megőrizze, de a jelen lelki szárazságának nem szabad megrendítenie azt. Teréz szerint azért kell kiállni ezt a próbatételt, hogy olyan hitre tegyenek szert, amelynek nincs már szüksége érzésekre, hanem beéri az igazság tudásával. Ilyen hit az övé: „Ó, nem! Nem kívánom látni a Jóistent a földön. Pedig szeretem Őt! Nagyon szeretem a Szent Szüzet is és a szenteket is, és őket sem kívánom látni.” Határozottabb megfogalmazásban: „...a bennem élő vágy, hogy ne lássam a Jóistent és a szenteket, és a hit éjszakájában maradjak, erősebb, mint mások kívánsága, hogy lássanak és értsenek.”
   Teréz arról szeretné meggyőzni társnőit, hogy miután ennyi kegyelmet kaptak az Istentől, nagyobb bizonyossággal kell hinniük szeretetében, mintsem hogy érzékelhető bizonyítékokra legyen szükségük, vagy hogy vigasztalás után áhítozzanak a természetfölötti élet valósága helyett. „Olyannyira édes az éjszakában, a megpróbáltatások közepette szolgálni a Jóistent. Hiszen csak ez az egy életünk van, hogy a hitből éljünk!”
      Teréz eléri, hogy tanítványai felülemelkedjenek érzékeikkel szerzett benyomásaikon. Nem áll meg azonban itt: mivel eddig csupán elvett tőlük valamit, de nem adott kezükbe semmit, mostantól azon fáradozik, hogy lecsupaszított, megfosztott hitüket táplálja, élő hitet fakasszon belőle. Mivel nővérei azzal az őszinte vággyal léptek Isten útjára, hogy szeressék Őt, meg kell győzniük magukat, hogy minden, ami velük történik, a Szeretet műve. Bármennyire is felháborít minket egy-egy esemény, és legyen csalódásunk mégoly mély, semmi sem állhat a szeretet útjába. Mindent azért kapunk, hogy a Jóisten felé vezető úton segítségünkre legyen. „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek” (Róm 8,28). Ha a novíciák hite elég szilárd, egész lelki életüket biztonságban tudhatják. Enélkül azonban félő, hogy elvesznek a reménytelenség, a középszerűség vagy a hamis célok útvesztőjében.


Teréz festménye Celine-nek,	1892

      „Minden kegyelem.”[2]
      Ezért olyan fontos tehát, hogy milyen tanácsot adnak a lelki vezetők a fejlődés eme meghatározó pillanataiban.
      Ugyanakkor gondoljuk meg, micsoda nehéz feladat hűségre tanítani valakit, aki rendszerint érzékei alapján ítélkezik; aki könnyen szeret, és most egyszerre szembetalálja magát saját meztelen valójával. Hirtelen elvették tőle az érzékelhető szeretet örömét, és kénytelen az éjszaka sötétjében továbbhaladni! Teréz figyelme a lelki fejlődésnek erre a pontjára összpontosul, tehetségét ehelyütt kamatoztatja leginkább.
      Lelki életük hajnalán a nővérek megtapasztalták, milyen is az őket körülölelő Szeretet. Most azonban saját magukat kell megismerniük - meg kell tudniuk, milyenek is valójában. Ez minden szenvedés forrása. A Szeretet először beragyogta a novíciák életét, hogy megismerjék Őt. Most ugyanez a Szeretet világít rá saját nyomorúságukra is. Ha nem ismerték volna meg a Szeretetet, nem lennének képesek elviselni saját szerencsétlenségük tapasztalatát. A Szeretet látszólag kegyetlenül forgatja fel egoizmusok rejtett mélységeit, de mindezt csakis azért, hogy jobban felfedhesse magát előttük. Bár a nővérek egy időre szem elöl tévesztik a Szeretetet, és lelki életük minden mozzanata veszélyeztetettnek tűnik, tekintetüket továbbra is Rá szegezve nemsokára a maga teljességében látják majd a fényt. Ekkor derül ki, hogy a Szeretet valójában irgalmas. Ez Teréz számára a legfontosabb tanítás.

      Azon fáradozik, hogy bármi is foglalkoztassa nővéreit, mindig a szeretet legyen gondolataik középpontjában, önmagukról pedig igyekezzenek megfeledkezni. Azt tanítja, hogy higgyenek a szeretetben, és mindent, ami megzavarja őket, teherként nehezedik rájuk vagy szenvedést okoz, alakítsanak át szeretetté. Hiszen mindennek a gyökere Jézus irántunk való végtelen szeretete. Hinniük kell tehát abban is, hogy Jézus itt és most, a jelen megpróbáltatásai közepette, egy-egy konkrét kísértés vagy kétely kapcsán is szeretetükre vár. Bármit is engedjen meg, csakis azért teszi, hogy szeretetük újabb, nagyobb és tisztább bizonyítékát szerezze meg.
      Nehéz időszak ez a nővérek életében. Úgy érzik, képtelenek szeretni; kételkednek benne, hogy szeretetük gyönge lábakon álló, szegényes tárháza kedves lehet az Úr számára, pedig olyannyira igyekeznek. Teréz megpróbálja meggyőzni társnőit: Isten végtelenül értékeli azt, ha ebben a nehéz időszakban is készek a válaszra. Az éjszaka és a megpróbáltatások, melyek közepette megtapasztaljuk tehetetlenségünket, épp kedvező idő arra, hogy megragadjuk az alkalmat, és megpróbálkozzunk szeretni, akárcsak a „fösvények”.
      Amikor nővérei vagy novíciái arról panaszkodnak, hogy vétkeztek vagy tehetetlennek bizonyultak egy-egy helyzetben, arra biztatja őket, hogy erősödjenek meg a szeretetben. Más válasza nincs is.
      „Az egyik novícia gyávaságáról panaszkodott. Mesternője így feddte: »Olyasmiért sír, amiért épphogy örülnie kellene. Miféle érdem lenne csupán akkor harcolnunk, amikor érezzük is hozzá a bátorságot? Mit számít, hogy nincs bátorsága, ha úgy cselekszik, mint akinek van! Nagyobb érdem lehajolni egy cérnaszálért, ha túlságosan gyöngének érzi magát hozzá, de Jézus iránti szeretetből mégis megteszi, mint hirtelen felbuzdulásból valami nagyobb dolgot véghezvinni. Ahelyett, hogy szomorkodna, örüljön, hogy a jóságos Jézus érezteti magával gyöngeségét, és így lehetőséget biztosít Önnek arra, hogy számára még több lelket megmentsen”.

      Teréz továbbmegy: azt akarja, hogy kovácsoljunk szeretetet vétkeinkből, sőt, még hibáink miatt érzett elkeseredésünkből is. Ágnes anya egy alkalommal elmondja, hogy csüggedt gondolatok ébredtek benne. Teréz így válaszol: „Maga nem úgy tesz, mint én. Amikor hibát követek el, mely elszomorít, nagyon jól tudom, hogy ez a szomorúság hűtlenségem következménye. De azt hiszi, hogy ennyiben maradok? Ó nem! Nem vagyok olyan ostoba! Sietek azt mondani a Jóistennek: Istenem, tudom, hogy a szomorúság érzését megérdemeltem, de engedd, hogy felajánljam neked éppen úgy, mint egy olyan megpróbáltatást, amelyet Te küldesz nekem szeretetből. Sajnálom, hogy vétkeztem, de örülök a szenvedésnek, mit felajánlhatok Neked.”
      A belső megpróbáltatás, a kísértés Teréz számára kiváltképp „lehetőség arra, hogy tanúságot tegyünk Jézusnak az Ő szeretetéről”. Jól ismeri lelkünket: tudja, hogy amikor kételkedünk és elcsüggedünk, éppolyan nehezen tudjuk elhinni, hogy valóban szeretjük az Istent, mint azt, hogy az Isten szeret minket. A novíciák így keseregnek: „Tudom, hogy Isten szeret engem... csakhogy én nem szeretem őt!” A természetfölötti szeretet azonban nem nyilvánvaló. Gyökere az akarat, amelyet pedig a kegyelem táplál: minden alkalommal, amikor szeretni akarunk, valósággal is szeretünk. Szeretetünk, melyet épp nem érzünk, ugyanúgy tetszik az Istennek, és el is ér hozzá. Csöppet sem könnyebb azonban ezt elhinni, mint abban bízni, hogy Isten szeret minket.
      Teréz célja, hogy nővéreiben olyannyira megszilárduljon ez a bizonyosság, hogy képesek legyenek elnyomni magukban mindenféle érzéki benyomást. A novíciák szeretnének szeretni, de vágyuk veszélyben forog. Teréz pedig megmenti és megerősíti ezt a vágyat. Társait óva inti: sose aszerint ítéljék meg, mennyire vannak Istennel egyesülve, hogy épp buzgóságot vagy lelki szárazságot éreznek. Kizárólag az foglalkoztassa őket, hogy lelkükkel és akaratukkal a Szeretethez tapadjanak, bármilyen formában is mutatkozzék meg előttük az. „Jézus rejtőzködik, de sejtjük, hogy itt van.”

      Most már megértjük, hogy hitben kell szeretnünk, és vágyunk is arra, hogy szilárd egységben éljünk Istennel. Nagy lépést tettünk meg. Amikor Isten oda kívánja ajándékozni magát nekünk, tisztább hangon rezdül válaszra a lelkünk. Szeretni akarunk, de vágyunk immáron nem saját magunkért, hanem Krisztusért való.
      Úgy tűnik, Teréz a kegyelem szárnysegédjeként összes fegyverét bevetette, hogy szívünk terepét megtisztítsa. Most már másunk sincs, csak őszinte, tiszta vágyunk a szeretetre: oly sebesen száguldunk ugyanis felé, hogy útközben elhagytunk minden mást, ami fölöslegesnek bizonyult.
      Elsöprő vágyunkat innentől fogva semmi sem elégítheti ki.
      Teréz mindannyiunk nevében kijelentheti:

„Megértettük, hogy a szomjúság,

amely Téged elepeszt,

a szeretet iránti vágy.

Ezért szeretnénk birtokolni
a végtelen szeretetet,

hogy csillapítsuk szomjadat.” [3]

Teréz a Szeretet karjai közé bocsátja társnőit, és igyekszik őket rábírni az utolsó lépésre, amely megnyitja számukra a lehető legmélyebb és legszilárdabb lelki élet kapuját – ez pedig Felajánlás a Szeretetnek, a végleges elköteleződés.

      Az idézetek forrása:
      Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
      SKN 2010
______________________

[1]      A francia nyelvben Isten megszólítása hagyományosanmagázó formában történik (a ford.).
[2]     Sárga füzet: Utolsó beszélgetések Ágnes anyával.
[3]     A novíciátus számára írt ima.

:-)

2012-01-07T16:41:00.001+02:00

A „kis út” : lemondás

2012-01-05T09:38:00.001+02:00

Kis Jézus álma,
Teréz által festett kép,
1894

Isten utáni vágy és szabadság

A „kis út” az evangéliumi lelki gyermekség útja. Teréz szívét az Isten iránti buzgó vágy fűti, hogy szeretetben egyesüljön Istennel, ezért is lett kármelita nővér.

Van akit az apostoli hivatás vonz, mert szeretne Istennek szolgálni szeretetben. De akár szemlélődő hivatást ad Isten, akár apostolit, akár a kettőnek az ötvözete, az Isten iránti vágy nélkül az elhívás nem lehet hiteles. E vágy nélkül vakmerőség szerzetesnek, papnak menni.

Teréz elhívása a szemlélődő életre szólt, és lelkiségének alapja, hogy Istent mindig és mindebben az első helyre sorolja. A kármelita hivatás elengedhetetlen részét képezi, hogy az ember az Isten elsőbbségét saját tapasztalatából tanulja meg. Ehhez járul azután a teljesség érzete, valamint az egyszerűség utáni vágy, amely teljesség tudatából fakad. Terézt novíciamesternőnek nevezik ki, és fáradhatatlanul szembesíti novíciáit Isten és a teremtett világ valóságával. Azt kéri tőlük, hogy ne álljanak meg az úton, hanem válasszanak eltökélten a Minden és a semmi közt. „Csak Jézus van, minden más nincs” ismétli nem egyszer. Fáradhatatlanul és állhatatosan tisztogatja az utat, nehogy novíciáit bármi is megállásra késztesse. „Ez nem Isten!” – figyelmezteti egyiküket, amikor az aggodalmaskodik valamin. „Nem így kell a dologhoz hozzáfogni!” –int, ha úgy látja, valamelyiküket túlságosan heves vágy hajtja. És mindig hangsúlyozza: „Istenre kell tekinteni, Őrá kell vágyni, és hagyni kell, hogy Ő cselekedjék bennünk.”

Teréz nem bonyolítja túl az imaéletet sem. Számára az imádság „szolgálat a szeretetben”, „valami nagy, valami természetfeletti dolog, ami kitágítja a lelkemet és Jézussal egyesít!”. Mivel csupán a lényegi magvát tartja meg az imádságnak, valójában igen egyszerű cselekedetté válik – szeretet pedig bármiből származhat. Amikor az egyik novícia szórakozottságról panaszkodik, Teréz elmagyarázza neki, ő hogyan szokta a saját szórakozottságát jóra fordítani: imádkozik azokért, akik körül gondolatai forognak. Amikor egy másik nővért csapongó képzelete aggasztja, így válaszol: „Mindent elfogadok a Jóisten szeretetéért, még azt a sokféle furcsa gondolatot is, ami a lelkemben támad.” Ugyanilyen szabadon kezeli az imádságot Teréz akkor is, amikor valamilyen konkrét dologért fohászkodik: „Nem mondhatom: Istenem, ez az Egyházért van, Istenem, ez Franciaországért... stb. A Jóisten tudja, mit kell tennem. Mindent neki adtam, hogy örömet szerezzek Neki. És aztán nagyon kifárasztana, hogy azt mondjam neki: Ezt adja Péternek, azt adja Pálnak. Csak akkor teszem meg ezt gyorsan, amikor egy nővér kér erre, és azután nem gondolok többé rá”.

Teréz szabadságot ad az imában, de ugyanilyen szabadságot ad a tökéletesség keresésében is. Nem tartja helyesnek, ha a lelki gyakorlat „lelki gyakorlatozásba” megy át, vagyis ha egy konkrét gyakorlatot vagy erényt a szentség letéteményesének gondolunk. Hiszen ha így vélekedünk, akkor voltaképpen az egyes gyakorlatokhoz, illetve erényekhez kötődünk, nem pedig Istenhez, és anélkül, hogy észrevennénk, késlekedni fogunk az úton.

A szabadság, mit Teréz novíciáinak adni kíván, és amit saját magától is megkövetel, egyáltalán nem a helytelen cselekvés szabadsága. Nem abban ad szabad kezet az embernek, hogy két dolog közül a tökéletlenebbet vagy a kellemesebbet válassza. A lélek valódi szabadságáról van szó, a Lélek szerinti szabadságról. „Mert az Úr Lélek, s ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Teréz így határozta meg ezt a fogalmat: „Mivel mind a Szentlélek mozgását követte, és mert az Úr azt mondotta: Mondjátok meg az igaznak, hogy MINDEN jól van. Igen, minden jól van akkor, amikor csak Jézus akaratát keressük”. És mi lehetne Isten akarata, ha nem az, hogy közte és az ember közt folyamatos kapcsolat létesüljön, és valóban oda-vissza áramoljon a szeretet? Teréz célja tehát az, hogy az egyszerűség és a lemondás benső állapotába helyezze a novíciákat, és meg is tartsa őket ott, hogy legyenek hűségesek a kicsiny dolgokban. Így lesznek képesek engedni az Isten vonzásának, és megállás nélkül haladni céljuk felé.

Lemondás

Szívünket nem szabad bezárnunk, mert a bezárt szívben nincs hely az Úr számára. Ugyanilyen fontos azonban az is, hogy szívünk vágyát ne elégítsük ki minduntalan olyasmikkel, amit a világ és a természet számunkra felkínál – hagyjunk valamit a természetfölötti dimenzió számára is. Teréz ezért nemcsak a benső szabadságot követeli meg novíciáitól, hanem azt is elvárja, hogy éber figyelemmel újabb és újabb áldozatokat hozzanak. Így kerülhető el ugyanis, hogy a benső szabadság csapdává váljék.

Az ifjú mesternőnek nem célja, hogy megtörje nővéreit, és személyiségüket sem akarja szétrombolni. Csupán Isten számára óhajtja még inkább megnyitni szívüket, hogy a szeretet a végtelenségig növekedhessen bennük. Ezért buzdítja őket áldozatvállalásra. Teréz valóban szigorú követelményt állít ebben nővérei elé, kemény kézzel fogja őket: azt akarja, hogy haljanak meg minden olyan dolog számára, ami nem Isten. Minden mulasztásért, amit észrevesz, azon nyomban megfeddi őket. És bár szigorú büntetéseket mér ki, mindig a dolgok jó oldalát mutatja fel végül, ami nem más, mint a szeretet.

Az egyik novícia így mesél: „Az egyik ünnepnapon a refektóriumban elfelejtettek adni nekem az egyik kedvenc desszertemből, amiből mindenki kapott. A vacsora után meglátogattam a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővért. Épp nála volt az asztalszomszédom is.[1] Rejtett utalást tettem, hogy észrevegye, milyen figyelmetlen volt. Amikor Teréz nővér meghallotta, mit mondtam, megparancsolta, hogy menjek oda a konyhában szolgálatot teljesítő nővérhez, és kérjem el tőle az adagomat. Mivel könyörögtem neki, hogy ne kelljen ily módon megalázkodnom, szigorúan így szólt: Ez lesz a vezeklése. Ön nem méltó az áldozatokra, amelyekre a Jóisten kéri. Ő engedte meg, hogy nővére elfelejtse kiszolgálni magát, maga pedig csalódást okoz Neki követelőzésével.” A nővér úgy látja, egész életében gyümölcsöző maradt számára ez a lecke.

Teréz mellett unokatestvére, Marie ül a refektóriumban, akit igen sokszor kell figyelmeztetnie, hogy süsse le a szemét. „Sosem fogja tudni lesütni a szemét, ha nem jelöli meg jótett-füzérén[2] minden egyes mulasztáskor. Ez az egyetlen módja, hogy megtanulja... Az Isten szerelmére, nem akarja lesütni a szemét? Gondoljon arra, hogy minden alkalommal, amikor tekintetét nem emeli fel, a szeretet egy cselekedetét viszi véghez... hogy megment egy lelket.”

Ismeretes, mennyire hűséggel ragaszkodott Teréz a legapróbb dolgokhoz is. Nem kell tehát hosszan időznünk ennél a témánál. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy számára ez az éberség nem pusztán a külső cselekvésből fakad, hanem egyenesen a szívből kell sugároznia. Mit érne, ha csupán forma szerint tartanánk be a szabályokat? Semmit. Ellenben kapcsolatban lenni az Istennel maga a Minden. Teréz lemondást követel meg novíciáitól, és ez a lemondás voltaképpen nem más, mint az Istenre figyelő benső tekintet. Teréz szívében a szeretet lángja ég. Ezért annyira átható a tekintete, és ezért ragaszkodik oly hűséggel az apróságokhoz - anélkül, hogy bármiféle kényszeredettség érződne rajta. Mindez azonban nem kezdettől fogva van így.

      Teréz tapasztalatból tudja, hogy hosszú idő és kitartó gyakorlás során tehetjük magunkévá ezt a figyelmes könnyedséget. Bár nem várja el novíciáitól, hogy azonnal tökéletessé váljanak, szüntelenül rámutat arra a mély, benső hajtóerőre, ami miatt a tökéletességet egyáltalán számon kéri tőlük.
      Mivel „a legnagyobb súlyt fektette az Úristennel való egyesülésre, és ezt ajánlotta leginkább”, egyik novíciáját megfeddi, mert az szórakozottan dúdolgat egy dicsőítő éneket. Egy másikat pedig azért szid meg, mert az figyelmetlenségből fordítva ül le székére. Szomorúan jegyzi meg: „...Ó, milyen kevés a tökéletes szerzetesnő, aki semmit sem tesz csak úgy tessék-lássék és csak úgy körülbelül, mondván: erre utóvégre nem vagyok kötelezve... Nem olyan nagy baj itt beszélgetni; úgy tenni, ahogy nekem tetszik... Milyen kevesen vannak, akik mindent a lehető legjobban végeznek!”
      A nap egyetlen percében sem szabad elfeledkeznünk Istenről. Az Oltáriszentségről nevezett, bőbeszédű Mária nővért például arra inti, hogy a közösségi rekreáció idején feledkezzék meg önmagáról: „Miért megy hát a rekreációra? Hogy kielégülést leljen és szórakozzék? Úgy kell odamenni, mintha bármelyik más közösségi tevékenységre menne: hűséges szívvel, és nem elidőzve útközben. Amikor kijön az ebédlőből, menjen egyenesen a rekreációra, és ne húzza máshol az időt. Még beszélgetni se álljon meg társnőivel. (...) A rekreáción pedig gyakorolja az erényeket: legyen kedves mindenkihez, bárki mellett is foglal helyet. Erényességből legyen vidám, és ne csupán azért, mert épp úgy tartja kedve. Ha szomorú, feledkezzék el magáról, és mutatkozzék vidámnak. Talán azt gondolja, hogy csak szórakozni megyünk a rekreációra, így ott nem kell erényesnek lennünk, és a Jóistenre sem gondolnunk. A rekreáció azonban ugyanolyan közösségi tevékenység, mint bármelyik másik: lelje benne örömét, de főleg mások iránti szeretetből. Ne hagyja el magát, maradjon erényes még az élvezetek közepette is. Hozzon például áldozatot úgy, hogy nem azok mellé ül, akiket szeret.
      Igen, erről mindig le kellene mondania. Meg aztán, jó dolog vidámnak lenni a rekreáción, de van egyfajta vidámság, ami a szerzetesé: szórakoztatni másokat. Ön néha szertelenül vidám, és azt gondolja, hogy ez tetszik a nővéreknek. Való igaz: nevetnek, amikor maga bolondozik, de nem épülnek belőle... Legyen nemes lelkű, készséges... A rekreáción kötelezze le az idősebbeket: vigyen nekik széket, és minden alkalommal legyen szolgálatkész. Egy kis novícia sosem lehet eléggé szolgálatkész. Oly szép lenne, ha így tenne!”

Teréz szobra a Lisieux-i Kármelben

      Avilai Szent Terézre hivatkozva Teréz azt kéri novíciáitól, hogy szívvel-lélekkel tegyék a dolgukat, mert szeretet nélkül minden értéktelen. De leginkább ő maga fáradozik rajta, hogy a nővérek szíve felemelkedjék, bár nem nagyon figyelnek Teréznek erre a törekvésére. Nem a legkönnyebb módját választja tehát a lemondásnak, és fáradozása sokszor rejtve marad. Teréz finom lélektani érzékkel igyekszik nővérei lelkét a kolostori élet számtalan apró-cseprő történése közepette megtölteni élettel. A zárt, szigorú rend szerint élő közösségben ugyanis a legkisebb előre nem látott esemény képes jelentőssé válni: hamar keletkezik vihar egy pohár vízben, és a haszontalanságokkal való foglalatosság képes megfojtani az Isten iránti vágyat. Teréz szenvedélyesen küzd azért, hogy nővéreit „kiűzze” ügyes-bajos dolgaik szűkös köreiből. Igyekszik rábírni őket, hogy viseltessenek némi távolságtartással, ha valami túlzottan megérinti és magával ragadja őket. Mindez nem Isten, nem szabad hát, hogy figyelmük elterelődjék Őróla!
      „Túlságosan átadja magát a foglalatosságainak; túlságosan kifárasztja magát tevékenységeivel... gondol-e arra, hogy más Kármelekben éppen mi történik? Sietnek-e ott a nővérek? Az ő munkájuk megakadályozza-e magát abban, hogy imádkozzék és elmélkedjen? Nos, még a saját tennivalóihoz is így kellene hozzáállnia. Űzze ki magát foglalatosságaiból, végezze el lelkiismeretesen őket az előírt időn át, de úgy, hogy közben szívét szabaddá teszi.” „Csak egyik kezükkel szabad dolgozniuk, a másikkal védeni kell a lelküket a szórakozottság ellen, ami megakadályozza, hogy a Jóistennel egyesüljenek.”

      Teréz azonban még ennél is tovább megy, még mélyebb rétegeket kíván megérinteni. Nem elégszik meg azzal, hogy nővéreiben kialakította a helyes hozzáállást, vagy hogy külső teendőikben eligazította őket. Legfőképpen az a célja, hogy megvédje őket elégtelenül megtisztított, túlságosan is emberi érzelmeiktől és gondolataiktól. Jól tudja, hogy a feladat kényes, mégis létfontosságú. Amennyire csak lehetséges, meg kell tisztítani szívük mélyét, hogy legyen benne hely Isten számára. A mesternő semmi másban nem ennyire állhatatos, ugyanakkor ebben a témában mutatkozik meg leginkább gyöngédsége is. Állhatatos, hiszen sosem hagyja szó nélkül, ha valaki önmagával van elfoglalva, bármilyen rejtetten vagy finoman jelentkezik is az efféle eltévelyedés. Gyöngéd, mert sosem támad szemből, és sosem botránkozik meg: inkább magyarázattal és meggyőzéssel él, egyszerűen elmondja véleményét, közben pedig felébreszti a vágyat a szeretetre.
      Unokatestvére azzal szokott hozzá fordulni, hogy aggodalmait megossza vele. A lány túlzottan el van foglalva saját magával, Teréz pedig így dorgálja: „Kérem, foglalkozzék egy kicsit kevesebbet magával! Törődjék azzal, hogy a Jóistent szeresse, és hagyja békén saját magát! Minden gondja és fájdalma csak önmagával kapcsolatos, mindig ugyanazokat a köröket járja. Ó, kérem, feledkezzék meg már magáról, és törődjék inkább azzal, hogy lelkeket ment meg!”
Teréz bizonyos benne, hogy ha túlságosan sokat foglalkozunk önmagunkkal, és mindenben természetes hajlamaink szerint cselekszünk, képtelenek leszünk Istent keresni és belőle élni úgy, ahogyan azt Ő szeretné. Ezért azt kívánja, kérlelhetetlenül gyomláljuk ki szívünkből a ragaszkodást, az ítélkezést és a hiúságot. Novíciaként Teréz így szól Márta nővérhez: „Ha továbbra is így akar viselkedni, jobban tette volna, ha a világban marad.” A nővér ugyanis túlságosan is kötődik az elöljáró Anyához. Novíciamesternőként sem vélekedik másképp. Határozottan int: „Ha nem akarják gyakorolni az erényeket, menjenek vissza a világba!”
      Megmosolyogja húgai naiv elbizakodottságát, és képes egy szóval helyükre tenni a dolgokat: rámutat, mennyire függőségben is él a teremtmény, és milyen végtelen az Isten. Egy alkalommal az egyik nővér azzal dicsekszik, hogy sikerült keresztülvinnie az elképzelését. Teréz erre kifakad: „Ó! Ön tehát »érvényesülni« akar (...), én távol tartom magamat ettől a mesterségtől, inkább az Úr Jézussal mondom: »Nem keresem dicsőségemet: van, aki keresse és megítélje.«” Amikor azt látja, hogy nővérei azon aggodalmaskodnak vagy szomorkodnak, hogy mások miként ítélik meg őket, Teréz megértő, de kérlelhetetlen: „Mindig tökéletlennek tartják magukat? De hiszen épp erre van szükségük, csak előnyükre válik... ha mások úgy vélekednek, hogy nincs magukban egy csöpp erény sem, attól sem többek, sem kevesebbek nem lesznek. Csupán annak lesz kevesebb benső örömben része, aki mondja. Hiszen nincs is édesebb annál, mint jót gondolni társainkról.” „Amikor nem értenek meg, és kedvezőtlenül ítélnek meg bennünket, mire jó védekezni, magyarázkodni? Hadd mondják ki az ítéletet, ne mondjunk semmit. Oly jól esik semmit sem mondani, hagyni, hogy megítéljenek, nem számít, hogyan! Az Evangéliumban sem azt találjuk, hogy Mária magyarázkodott volna, amikor nővére azzal vádolta, hogy tétlenül ül Jézus lábánál.” „Felül kellene emelkedniük azon, amit a nővérek mondanak vagy tesznek... éljenek a kolostorban úgy, mintha csupán két napot kellene itt tölteniök.”
      Haszontalan foglalatosságok, hiábavaló törekvések: ez mind nem Isten. Pedig egyedül Isten számít! És Teréz valóban csakis Őfelé tereli novíciáit, megkerülve mindenféle külsőséget, látszatot. De éppúgy figyel arra is, hogy útmutatást adjon a kifejezetten lelki természetű problémákat illetően. E téren különösen is arra törekszik, hogy nővérei kizárólag Istenhez kötődjenek, így bontakoztathatja ugyanis ki a lemondást a megtisztult akarat. Az egyik novícia például örömmel meséli, hogy lelkigyakorlatra ment, és így egy kicsit ki tudta pihenni magát. Teréz így válaszol: „Ön tehát azért végzi a lelkigyakorlatokat, hogy nyugodjék? Részemről azért végzem, hogy többet adjak a Jóistennek... Emlékezzék meg Krisztus követésének e nagyigazságú szavára: Amint valaki magát keresi, kiesik a szeretetből.” Egy másik nővér a lelki vezetéssel kapcsolatban kér tanácsot tőle: „Azt hiszem, hogy nagyon kell ügyelnünk arra, hogy ne önmagunkat keressük, mert végül is megsebeznék szívünket, és valóban elmondhatnánk: »Az őrök elvették a köpenyem és megsebeztek... Csak miután kissé túlhaladtam rajtuk, akkor találtam meg Kedvesem.« Azt hiszem, hogy ha a lélek alázatosan megkérdezte volna az őröktől, hogy hol van Kedvese, megmutatták volna neki. De mert meg akarta magát csodáltatni, zavarba esett, elvesztette a szív egyszerűségét.”
      Teréz könnyűszerrel fosztja meg nővéreit a legmagasztosabbnak tűnő céloktól is, ha azokat hamisnak érzi. Az egyik novícia azt szeretné, ha képes lenne fejből idézni a Szentírásból. Teréz így válaszol: „Ő, Ön birtokolni szeretne, gazdag akar lenni! Ilyesmire támaszkodni olyan, mintha tüzes vasat fogna: rajta marad a kezén a nyoma! Szükséges, hogy semmire ne támaszkodjunk, még olyasmire sem, ami hozzásegít minket az áhítathoz. Az igazság: a semmi. Azt jelenti, hogy sem vágyunk, sem reményünk nincs az érzékelhető örömökre. Milyen boldoggá is válhatunk így! Hol is találhatnánk olyasvalakit, aki tökéletesen mentes önmaga szégyenteljes keresésétől! - mondja a Krisztus követése.”
      A szándék ugyanezen tisztasága hatja át a szentségek vételéről alkotott felfogását is: „Nem azért ajánlottam fel magam Jézusnak, hogy önnön vigasztalásomra várjam a látogatását, hanem azért, hogy örömet szerezzek Annak, aki nekem adja magát.”
      Azt tanácsolja nővéreinek, hogy cselekedjenek ők is hasonlóképpen: ne saját magukat ajándékozzák meg az áldozás édességével. Járuljanak a szentáldozáshoz azért, mert abban Jézus szeretné önmagát odaadni nekik.„Jézus a tabernákulumban kifejezetten számodra van jelen, egyedül számodra, ég a vágytól, hogy szívedbe beléphessen.” „Ne aggódj, ha nem érzel semmiféle vigaszt az áldozásban: ez egyfajta próba, amelyet szeretettel el kell tudni viselni.”
      Teréz ily módon a lemondást az Istennel való kapcsolatra is kiterjeszti, s nővéreit felkészíti a hiteles lelki életre. Csak azért tartja fontosnak a szentáldozást, mert abban Istennel egyesülünk. Ebből a szempontból azonban elengedhetetlen áldozni, hiszen a lemondásból származik az Isten műve. Ez pedig az egyetlen lényeges dolog a világon. Így ír erről: „Istenünk, lelkünk vendége jól tudja ezt, hogy semmire nem vagyunk képesek saját magunktól, ezért is jön hozzánk hajlékot, ÜRES sátrat keresve a földi harcmezőn. Csak ennyit kér... A többiről saját maga gondoskodik.”
      Ez a tanítás a végtelent visszhangozza. Valójában Teréz a novíciáitól szigorú benső aszkézist követel, szigorúbbat, mint a test bármely vezeklése. Megtanítja őket elkerülni „mindent, ami teremtett, mert az semmi”, hogy helyet készítsenek annak, ami „nem teremtett, ami a valóság”. Lényük legmélyéig hatol, lelkük gyökerénél munkálkodik: hozzászoktatja nővéreit, hogy az Isten tekintete előtt éljék életüket. Munkája pedig látható gyümölcsöket hoz, tanítása a nővérek egész életére hatással lesz.A novíciák arra szegezik tekintetüket tehát, aki sosem változik. Így akkor sem bizonytalanodnak el, amikor majd véglegesen elköteleződnek, elhagyják a noviciátust, és még inkább saját magukra lesznek utalva. Bár életük megváltozik, és új felelősségeket vállalnak, mégsem inognak majd meg különféle tanítások hallatán. Az sem fenyegeti őket, hogy önmagukba süppedjenek: képesek lesznek határozottan fellépni, hiszen tisztában vannak a dolgok valódi értékével. Mit számít, milyen munkával bízzák meg őket, ki lesz az elöljárójuk, vagy hogy melyik monostorba kerülnek! Pedig az efféle változásokat fájdalmas áldozatként élheti meg egy mégoly szilárd lelkületű szerzetesnő is, és könnyen előfordulhat, hogy elbizonytalanodik. Teréz novíciái azonban egyszerű és erős lélekkel, csakis Istent keresve képesek minden akadályt leküzdeni, mert szívükben vágy és bizonyosság van: vágy, hogy korlátozás nélkül lemondjanak önmagukról, és bizonyosság, hogy a legtökéletesebb eszközök sem érnek semmit önmagukban.
      Teréz tanítása igen gyümölcsöző. Olyannyira erőteljes és egyértelmű kezdő lökést ad ugyanis, hogy a nővéreknek egész életükben elegendő csupán követniük ezt az impulzust, és képesek lesznek hűek maradni Istenhez. Ez a lökés ahhoz is hozzásegíti őket, hogy be tudják tölteni hivatásukat. Teréz tanítása felbecsülhetetlen érték, hiszen felkészíti nővéreit arra, hogy a Szeretet áramlását befogadják, akárhogyan lepje meg őket annak sodrása. Így lesznek képesek a jövőben is válaszolni a Szeretet minden kérésére.
      Mert ez itt még csupán a lelki élet előszobája.

_____________________________

[1] Minden kármelita szerzetesnek kötelessége ügyelni rá, hogy az asztalszomszédja ne leljen semmiben hiányt.
[2] Rózsafüzér-féle lánc a habitusra tűzve, amelynek szemein a napi jótetteket számlálták a nővérek. Magyarországon aktusnak nevezték.

Az idézetek forrása:
Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
SKN 2010

A pócsi Könnyező Szűzanyához

2012-01-02T01:50:00.001+02:00

Isten Anyja

2012-01-01T15:43:00.001+02:00

„Amikor eltelt a nyolc nap és körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielőtt még a méhben megfogamzott volna.” (Lk 2,21)

Ha Jézusra tekintek, egy nyolcnapos Kisdedet látok, és nem egyedül látom, hiszen oly kicsi és kiszolgáltatott, hogy csakis az Anyja karjaiban tudom elképzelni. Az Oltáriszentségben még inkább kiszolgáltatott. Ma az Anyaszentegyházam is a Szűzanyát ünnepli, aki észrevétlenül és alázatosan mindenütt jelen van, ahol a Fia van, mert a Fiú és az Anya elválaszthatatlanok, a mennyben is, örökre együtt vannak. Mária a mi „anyánk a kegyelem rendjében”. (LG 61)

Minden ember szívében egy gyermek él, aki feltétel nélküli szeretetre, elfogadásra, megértésre, és játszótársra vágyik. Ezt a gyermeket komoly felnőttként és a bűnök sokaságával „eltemeti” a lélek, és úgy folynak tovább a mindennapok, mintha nem is enne Mária a mi Anyánk. Nemhiába mondják, hogy az ember csak addig gyermek, amíg él a földi Édesanyja, és sírja mellett a szívében felsír a mindenkori gyermek, akit esetleg már „eltemetett”.

Elszomorítóak az olyan fiatal felnőttek, főleg a már családosok, akik nyilvánosan az Édesanyjukat kritizálják, aki felnevelte őket, és saját bűneikért is őt okolják – ez infantilizmus.

Számomra misztérium, hogy Jézus nem akart Édesanya nélkül élni, szenvedni és meghalni, ott tartotta őt a Kereszt alatt is. Sokszor feltettem Neki a kérdést kamasz koromban, hogy akkor nekem miért nincs, ha Neki volt Édesanyja itt a földön. Sok év kellett elteljen, amíg beszélni mertem a lelkiéletemről, és csak úgy ámultam: jó-jó, vallásosok vagytok, de hát hol marad a bensőséges kapcsolat Máriával, Isten Anyjával?! Azóta már tudom: akiknek meghalt a földi édesanyjuk, Jézus saját Édesanyját küldi az árvához különleges módon, és azonnal. Ez tény, több mint teológia. Természetesen, „normális” gyerekkorral rendelkező keresztényeknek is lehet egészen bensőséges kapcsolata a Szűzanyával:-) Az árvák „megérzik” egymást, és kimondják: igen, Mária az Édesanyám, igen, ezt megtapasztaltam már 3 vagy 5 éves koromban... és azóta is az Anyám, általa ismertem meg Istent. Csodálatos kegyelem. Ezt a kegyelmet látom működni Böjte Csaba testvér körül, hiszen ha ő szívből szereti az árva, szegény és megvetett gyerekeket, az Isten Anyja még jobban szereti őket, és hathatósan közbenjár értük. Mária előbb volt az Anyjuk, mint Csaba testvér az apjuk, habár az az emberfeletti munka, amit felvállalt a gyerekekért hosszú évek óta, hűségben és szeretetben, hát nem semmi:-)

* * *

Mindig szűz Leány, aki férfi közreműködése nélkül foganhattál! Mert Annak, akit te fogantál, örök Atyja van. Az emberi nem leánya, aki istenien karodban hordoztad a Teremtőt!...Valóban, értékesebb vagy te az egész teremtésnél, hiszen a Teremtő egyedül tetőled kapta meg az emberi anyagunk zsengéjének örökségét. Teste a te testedből, vére a te véredből lett; Isten a te tejeddel táplálkozott, és a te ajkad Isten ajkát érintette...Ó egészen szeretetre méltó, háromszorosan boldog Asszony! „Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse!” Ó Asszony, Dávid király Leánya és Istennek, a világegyetem királyának Anyja! Isteni és eleven mestermű, akiben kedve telik a Teremtő Istennek, akinek lelkét Isten vezette, és akinek lelke egyedül Istenre figyelt... Őérte jöttél a világra, az ő kegyelmével szolgálod az egyetemes üdvösséget, hogy általad teljesedjék Isten ősi terve: az Ige Megtestesülése és a mi megistenülésünk.

Damaszkuszi Szent Jánosnak tulajdonított

Homilia in nativ B.M.V. 6,7.9.

A Szűzanya áldása, mosolya és oltalma legyen veletek egész évben!
BUÉK!

Jézus születése

2011-12-22T09:48:00.000+02:00

Áldott, békés Karácsonyt kívánok minden kedves blogolvasómnak,
a Gyermek Jézus a szívünkben éljen:-)

Zene: Edvin Marton

Hogy mik vannak!!! Amikor elindítódik a videó, megjelenik egy kis hópehely a "360p" (képernyőméret) mellett, és arra rákattintva el kezd havazni a videóban, sőt "feltelik" a videó hóval:-)

Adventi útmutató Böjte Csaba Testvérrel (4)

2011-12-20T00:02:00.001+02:00

...és elhangzik ez a mondat a videóban Csaba testvér ajkáról:

ajándékká válni (mások számára)...

Mikor ma a közömbösség, mások kihasználása, a szeretetlenség a divat, még az Egyházban is... sokszor ezt tapasztalom meg - mármint a blogszerző . De csakis ajándékként érdemes élnem, igazad van Csaba testvér, ha sikerül:-) és akkor is, ha néha ez oly nehéz.

Meglepetés:-)

2011-12-17T11:19:00.000+02:00

Rendezgetek jó két napja, mégpedig „A nagytakarítás” fedőnév alatt. Nehezen megy, mert a könyvekkel kezdtem, mindenhol könyv van, és beleolvasok itt-ott, remélem, nem fog a Nagyböjt is olvasásba merülve találni. Közben lefűztem a felgyűlt nyugtákat: házadó, kepe, meg több ilyen finomság, és megláttam a fiam templomi keresztlevelét.

Eszembe jutott, micsoda egy kaland volt. Elmentem B. Gábor főesperesünkhöz, csak úgy kapkodta a fejét, fél Erdélyt felsorakoztattam neki: Marosvásárhely, Kolozsvár, Zilah, Szilágysomlyó, Székelyudvarhely, Sarmaság. Egyedüli csíki csak a három hónapos fiam volt. A haddelhadd akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy a keresztszülők – egy református házaspár, most is a barátaim. Hogy szükség van bár egy katolikusra. Honnan? – kérdeztem, mikor én most kerültem Csíkba, egyetem utáni kihelyezett vagyok, és „jöttem, láttam, szültem”, nem ismerek én itt senkit. De aztán lőn egy katolikus is nagy nehezen. Majd hogy az Örs az egy pogány név (de románra lefordíthatatlan - mondtam), válasszak egy szentet. Szent Péter – Nagyon jó, gratulálok, és miért pont ő? – Mert hát nála vannak a mennyország kulcsai, a fiam meg lesz élve. Punktum. Ezalatt a fiam békésen aludt a karjaimban, hagyta mondjak, amit akarok, nem kotyogott bele, azóta ezzel a jó szokásával felhagyott.

Rá két hónapra keresztelés, kb. 5 gyermeket kereszteltek egyszerre. Természetesen a frissen kihelyezett mérnökök is eljöttek a gyárból. Két Craiova-i - oltyán és ortodox - lány is, barátságból és kíváncsiságból: hogy lássák, milyen egy magyar katolikus templom meg szertartás. A szentmise után begyömöszöltek minket a sekrestyébe. Hangosan morfondíroztam, hogy micsoda gyávaság ez a pap részéről, miért nem az oltárnál tartja a keresztelőt. Rögtön pontra tettek a többiek: sok a spicli, micsoda vakmerőség, legyek már tekintettel a többiekre, hogy ezek a bajkeverő diplomások, azt sem tudják, melyik világon élnek... (ennyit a szentgyónásban tett erős fogadásról, rögtön tudok vétkezni). Megkezdődik a szertartás, két gyermek egyből folyamatosan sírni kezd, a fiam is feleszmél, gyorsan a cumit a szájába, így a többiekkel öntudatosan válaszolgat: gaj-gaj-gaj. Mindenki egyszerre imádkozik, megvalljuk hitünket, ellene mondunk az ördögnek, stb., csak ez a két oltyán lány – 1,80 magasak, fiatalok és szépek – hallgat mélyen. Megdöbbentő jelenség, rémülten tekingettek feléjük, de nem tudta senki rajtam kívül, hogy csak románok, és nem spiclik. Lehet, hogy megmondtam volna az igazat róluk, ha a templomban tartják a keresztelőt, és nem a sekrestyében gyúródunk. Punktum.

Ma gondoltam egyet, és pihenésképp megnéztem, rajta van-e az interneten a keresztelő pap. Rajta van, az Érsekség honlapján. El kellett teljen jó 29 év:-) igazi meglepetés volt számomra: hiszen ez a pap egy bátor ferences barát, ezer bocsánat. Isten áldja Pál atya!

P. Bakó Béla, fr. Pál OFM

AdatlapSzületés helye és ideje: Marossárpatak, 1954.07.23
Pappászentelés helye és ideje: Gyulafehérvár, 1981.06.21
Teológiai tanulmányok: 1975-1981, SIS
Egyéb tevékenysegek: Intenzív tevékenység a cigánypasztorációban 13 év, 9 év börtönpasztoráció. „Szent Erzsébet Társulás” alapítása 2001-ben, ennek keretében árva gyermekek otthona létesítés 1998. dec. 8.-tól (5 ház).
Szolgálati helye: Kolozsvár, ferences templom

Most pedig búcsú az internettől:-) lezárom a gépet. Isten áldjon kedves barát, ellenség, nyájas és nyájatlan blogolvasóm!

Menjetek, küldetésetek van!

2011-12-17T08:40:00.001+02:00

Dr. Jakubinyi György érsek atyánk körlevele:

D. a J. Kr.!
Krisztusban Kedves Testvéreim és Híveim!

Keresztény hitünk alapvető foglalata az apostoli hitvallás, a „rövid” Hiszekegy. Ha még rövidebbre akarjuk fogni a tizenkét ágazatot, akkor az Egyházak Világtanácsának döntése alapján két hittétel elfogadása szükséges ahhoz, hogy valakit kereszténynek tekinthessünk: a Szentháromság titka és a Megtestesülés. A Karácsony, Megváltónk születésének főünnepe ezt a főtitkot idézi fel.

A második Isteni Személy, a Fiú térben és időben érettünk emberré lett. Hitvallásunk szerint „igaz Isten és igaz Ember”. A hittudomány nyelvén az isteni és emberi természet „személyes egységéről” (unio hypostatica) beszélünk: Jézus Krisztus egy személy, de két természete van. Ezért igaz Isten és igaz Ember.

A Karácsony titkának hatása világformáló. Amióta a második Isteni Személy érettünk emberré lett, nem kerülhetjük meg embertársainkat. Nem mondhatjuk, hogy elintézem lelkem ügyeit négyszemközt a jó Istennel, nincs szükségem Egyházra, papokra, embertársakra. Az Úr Jézus azonosította önmagát – elsősorban szenvedő – embertársainkkal. „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Szent János apostol írta le a legcsodálatosabb mondatot: „Az Isten szeretet” (1Jn 4,16). Ott ült az Utolsó Vacsorán az Úr Jézus balján, hallgathatta Szentséges Szíve dobogását, szűz volt, akire az Úr Jézus haldokolva a kereszten legdrágább kincsét, Szűz Anyját bízta, személyében pedig – az Egyházra! Ezért lett Szent János a szeretet „szakértője”. Első levélében még fejtegeti is: „Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát”(1Jn 4,20).

Az Ószövetség 613 parancsolatot számolt össze Mózes öt könyvében. Vitatták, melyik a legnagyobb, a legfontosabb... Amikor az Úr Jézushoz fordultak, ő így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat”(Mt 22,38-40). Mivel személyében egyesült az isteni és emberi természet, egyesíthette a két parancsot, és megtehette főparancsnak. Nem két parancs, csak egy, amint az éremnek két oldala van, de mégis egy érem. Az Utolsó Vacsorán a szeretet parancsát új parancsnak nevezte (Jn 13,34). Milyen címen, hiszen a 613 ószövetségi parancsból ragadta ki? Két szempontból is új ez a parancs: 1.) Egyenrangúnak nevezi az Isten- és a felebaráti szeretetet. Isten iránti szeretetünket csak úgy fejezhetjük ki, ha Istent felebarátainkban szeretjük. 2.) Új mértéket adott az új parancsnak. „Szeresd embertársadat úgy, mint magadat” (Lev 19,18) volt a régi mérce. Most pedig: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

Ez a szeretet a misszió alapja. Főegyházmegyénk Pasztorális Terve alapján Advent I. vasárnapjától ebben a liturgikus évben a „misszió” évét tartjuk. (Misszió: latin eredetű szó, küldetést jelent.) Minden keresztény a keresztség által küldetést kap, hogy megvigye az örömhírt másoknak is. Egyszerű hasonlat: – Ha felfedezem a hegycsúcsra vezető legjobb, legrövidebb és legkönnyebb utat, akkor szeretetből ismertetem ezt másokkal! Így vagyunk keresztény hitünkkel is. Ha keresztény hitemben és annak gyakorlásában rátaláltam életem céljára, értelmére, a földön lehetséges boldogságra – amely elővételezi az örök mennyeit –, akkor szeretetből másokkal is megosztom felfedezésem. Ez a misszió. Mennybemenetelkor adta meg az Úr Jézus apostolainak a missziós küldetést: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet!” (Mt 28,19a). És ez a főegyházmegyei missziós évünknek a jelmondata is.

A misszió a példaadó keresztény élettel kezdődik. Első a tett, utána kell szóban is kifejezni tetteink alapját. „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1Pét 3,15).

A misszió a családban kezdődik. Szentatyánk gyakran ismétli: „Csak ott marad együtt a család, ahol együtt imádkoznak.” Éljük meg hitünket, a szeretet nagy parancsát elsősorban a családban, és akkor családi tűzhelyünk kisugározza melegét a rokonságra, szomszédokra, sőt a társadalomra is.

De ne maradjunk meg családunk szűk keretében. Vegyünk részt egyházközségünk életében. Mindenki a maga adottsága szerint része az egyházközségnek. Egyháztanács, plébániai Caritas, lelkiségi csoportok felnőttek és fiatalok részére, különböző plébániai kezdeményezések stb. A missziót itt is folytatni kell. Munkahelyünkön a keresztény magatartás, a szociális érzék és mindenekelőtt a keresztény szeretet tanúságtétel Krisztus mellett, aki maga a Szeretet. Fiatalok ugyanezt kell tegyék az iskolákban. „Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,16).

Akinek a jó Isten közéleti szerepet ad, az maradjon hű keresztény elkötelezettségéhez. A községi és a városi tanácsban, különböző világi szervezetekben – mindenütt – meg kell vallani hitünket. Döntéseinket, szavazatainkat hassa át keresztény meggyőződésünk.

Mindenki nemzeti színezetben éli meg katolikus, „mindenkinek való” keresztény hitét. Ezért hitünk megvallása együtt jár nemzetünk megvallásával, hitünk ápolása nemzeti jelleggel erősíti keresztény és népi öntudatunkat.

A régi latin szentmise így fejeződött be: Ite, missa est! Menjetek, elbocsátás van! De a missa szó a misszió családjából van. Ezért ma így is értelmezik, és ezzel elköszönök: Menjetek, küldetésetek van!

Ezekkel a gondolatokkal kívánok kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket és áldott, boldog, új esztendőt Tisztelendő Testvéreimnek, kedves Híveimnek és minden jóakaratú embernek!

Gyulafehérvár, 2011. Karácsonyán, Urunk Születése főünnepén

† György s. k.
érsek

Forrás:
http://www.romkat.ro/?q=node/3118

Kis Jézus születésére

2011-12-15T11:12:00.000+02:00

A csodatevő Prágai Kis Jézus imáját a fiamért imádkoztam naponta, amikor még kicsi és szőke göndör hajú kisfiú volt, talán mert hasonlított is a kegyszoborra:-) De azóta már érte és a családjáért imádkozom. Karácsonyra szintén ezzel az imával készülök, és nem mással, mégpedig a benne levő önfelajánlásért:

Fogadom, hogy nem bántalak meg Téged,
és felajánlom magamat Neked,
arra is készen, hogy inkább én szenvedjek,
minthogy Neked fájdalmat okozzak.

Mától tehát kilenced ezzel az imával, de az imát és a hajnali szentmiséket sok mindenkiért ajánlom fel... A kegyszobor története és a teljes ima itt olvasható.

A lélek dala

2011-12-14T11:22:00.002+02:00

Akik szabályszerűen felvették a skapulárét,
ma teljes búcsút nyerhetnek a szokásos feltételek mellett.

Adventi útmutató Böjte Csaba Testvérrel (3)

2011-12-13T10:46:00.001+02:00

„Nem színlelt szeretetben” [9]

2011-12-13T09:30:00.003+02:00

(A kilenced bevezetője és a teljes költemény itt olvasható.)

„Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

Kilencedik nap

Napi bevezető ima:

Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.

( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

A negyedik versszakhoz nagyon rövid magyarázatot fűz Keresztes Szent János, de nem is csoda, hiszen a mennyországról egy misztikus egyházdoktor is csak dadogni tud, ezért hiteles. Gyakran használja az „édes ölelés” kifejezést. Halálunk után minket is magához ölel az Isten, érdemes megküzdeni ezért, és szeretni, szeretni, szeretni Igazságban és Hűségben. Máshol azt írja (Avilai Szent Teréz is) , hogy ha így élünk, ez néma vonzást gyakorol a környezetünkre, megérzik az emberek, és így Istenhez vonzzuk a lelkeket, az Egyházhoz visszavezethetjük őket. Először lenni, és csak azután tenni.

Álljon itt Kedvenc Szentem teljes magyarázata:-)

IV. VERSSZAK.

Mily kedves és szelíd az,

Amint emlékeztetsz ölemben,

Hol titkon egymagad lakol,

S édes leheletedben,

Mely jóval és dicsőséggel teli,

Mi gyöngéden gyújtasz szerelmi lángra.

Magyarázat.

      1. A lélek itt nagy szeretettel fordul Jegyeséhez, mélységes hálát adva két csodálatos hatásért, amelyet ezzel az egyesüléssel olykor benne létrehoz. Kiemeli azt, hogy milyen módon teszi mindkettőt és hogy ez esetben milyen hatással van az reá nézve.
      2. Az első hatás az Istenre való emlékezés a lélekben, a mód pedig, amellyel azt létrehozza, a szelídség és a szeretet.A másik Isten ihlete a lélekben; a mód, a jó és a dicsőség, amelyet fuvallatában neki ad; a hatás pedig az, hogy a lélek gyöngéd, édes szerelmi lángra gyúl.
      3. A lélek tehát ezeket akarja mondani: Azt az emlékeztetést, ó isteni Ige, én Jegyesem, amelyet tőled kapok lelkem közepén és mélyén, vagyis annak tiszta, belső állagában, ahol titkon és hallgatva, mint annak egyedül Ura lakol, nemcsak úgy, mint saját házadban, nemcsak úgy, mint ágyadban, hanem úgy is, mint az én ölemben, belsőleg és szorosan egyesülve velem: ó mily szelíden és szeretetteljesen adod azt! Ez igazán kedves és szelíd dolog! Abban az édes fuvallatodban, amely ezzel az emlékeztetéseddel jár, s amely tele van jóval és dicsőséggel, mily gyöngéden keltesz bennem szerelmet és vonzalmat magad iránt!
      Hasonlatát a lélek onnét veszi, hogyha valaki mély álomból ébred[1], mély lélegzetet vesz, sóhajt. Mert valóban ő itt úgy érzi. Következik e két sor:

„Mily kedves és szelíd az,

Amint emlékeztetsz ölemben.”[2]

      4. igen sok az, amire Isten emlékezteti a lelket; annyi, hogyha mind el akarnók mondani, sohasem érnénk a végére. Azonban az az emlékeztetés, amelyet a lélek itt kap Isten Fiától és amelyről ezen a helyen szól, egyike a legmagasztosabbaknak s a legjótékonyabb hatásúaknak a lélekre nézve. Mert ez az emlékeztetés egy bizonyos mozdulat, amelyet az isteni Ige a lélek állagában végez, s amelyben akkora nagyság, uralom, dicsőség és édes bizalmasság érvényesül, hogy a lélek úgy érzi, mintha a világ összes virágai benne volnának, ott nyílnának és feslenének, hogy illatukat éreztessék vele; s mintha a világ összes országai és birodalmai és az egek minden erői és hatalmasságai megmozdultak volna. Sőt még ez sem elég: úgy érzi, mintha ezen felül az összes teremtmények és azoknak minden ereje, állaga, tökéletessége és szépsége ragyogna és tenné ugyanazt a mozdulatot; valamennyi ugyanazt és egyszerre. Mert, amint Szent János mondja, Őbenne minden élet (Jn 1,3-4), és Szent Pál szerint, Őbenne él, van és mozog minden. (ApCsel 17, 28) Innét van az, hogy midőn a lélekben megmozdul ez a hatalmas uralkodó, akinek Izajás szerint, vállán van az Ő uralma (Iz 9, 6), vagyis a három rendszer: az égi, földi és földalatti, amelyeket Ő Szent Pál szavaival élve, erejének igéjével tart fenn (Zsid 1, 3), mondom, mikor Ő megmozdul, akkor úgy látszik, mintha valamennyi vele együtt mozdulna. Úgy van velük, mint a föld, amely mozogván, mozgatja az összes rajta levő természeti dolgokat, mintha semmi súlyuksem volna.[3] Ez következik be akkor is, midőn megmozdul ez az uralkodó, aki udvarát maga viszi, nem pedig az udvar őt.
      5. Igaz ugyan, hogy ez a hasonlat igen tökéletlen, mert ebben az esetben a dolgok nemcsak mozogni látszanak Ővele, hanem valamennyien egyúttal feltárják lényük szépségét, erejüket, tökéletességeiket, kegyelmeiket, továbbá fennmaradásuknak és életüknek gyökerét. Mert ilyenkor a lélek belátja, hogy az égi és földi összes teremtmények életüket, erejüket és fennmaradásukat Őbenne bírják; világosan megérti azt, amit Ő mond a Példabeszédek könyvében e szavakkal: „Általam országolnak a királyok és végeznek igazat a törvényszerzők; általam uralkodnak a fejedelmek és tesznek igazságot a hatalmasok”. (Péld 8, 15-16) S bár igaz, hogy a lélek ilyenkor felfogja azt, hogy ezek a dolgok mind, teremtmények lévén, különböznek Istentől és látja őket benne saját erejükkel, gyökerükkel és életképességükkel: annyira megérti, hogy Isten az Ő lényegében végtelen felsőbbséggel magában foglalja mindezeknek a dolgoknak a tökéletességeit, hogy jobban megismeri őket Őbenne, mint önmagukban. Abban áll tehát ennek az emlékeztetésnek nagy boldogsága, hogy Isten által ismeri meg a teremtményeket, nem pedig a teremtményekből Istent; vagyis az okból az okozatokat és nem az okozatokból az okot. Míg ugyanis az utóbbi következtető, az előbbi lényegi megismerés.
      6. Csodálatos dolog, hogy bár Isten mozdulatlan, ilyen mozdulatot éreztet a lélekkel. Mert bár Ő valójában akkor sem mozdul, a léleknek tényleg, úgy látszik, mintha igazán mozdulna. Mivel ugyanis Isten fölserkenti és megmozgatja őt, hogy élvezze ezt a természetfölötti látványt és a lélek előtt olyan újdonság gyanánt tárul fel ezeknek az összes dolgoknak és teremtményeknek amaz isteni élete, léte és összhangja és azoknak mozgása Istenben: úgy látszik előtte, hogy maga Isten, mozog, és hogy az ok fölveszi az általa létrehozott okozatnak a nevét. Úgyhogy ennek az okozatnak az alapján, átvitt értelemben mondhatjuk, hogy Isten mozog, a Bölcs szavai szerint, aki azt mondja, hogy „minden gyorsnál gyorsabb a bölcsesség” (Bölcs 7, 24), nem azért, mintha ő maga mozogna, hanem azért, mert forrása és indítóoka minden mozgásnak és „önmagában mozdulatlan maradván - folytatja a Bölcs - megújít mindeneket”. (Bölcs 7, 27) Azt akarja tehát ott mondani, hogy a bölcsesség tevékenyebb az összes tevékeny dolgoknál. Itt tehát úgy kell a dolgot értenünk, hogy ez a mozdulat a lelket megmozgatja és a természetes látás álmából a természetfölötti látásra ébreszti. Ezért nevezi azt igen találóan emlékeztetésnek, illetve ébresztésnek.
      7. Az Úristen természetesen mindig így van, amint a léleknek Őt ilyenkor van látni alkalma, vagyis folyton mozgat, kormányoz, éltet, erővel, kegyelemmel és ajándékokkal ruház föl minden teremtményt, hatalmilag, jelenlétileg és állagilag foglalva őket magába; a lélek pedig itt egy tekintettel látja azt, hogy mi Isten önmagában és mi az Ő teremtményeiben. Úgy van vele, mintha valaki benyitna egy palotába, s ott egy pillantással látná a benne lakó személyiség fenségét és egyúttal azt is, hogy mit tesz. Amit tehát én a léleknek erről az ébredéséről és látomásáról akarok mondani, az az, hogy a lélek állagilag benne lévén Istenben, (mint minden teremtmény), Ő félrevon egynéhányat azok közül a függönyök és fátyolok közül, amelyek annak szemei előtt vannak, hogy láthassa Őt úgy, amint van. Természetesen nem valamennyi függöny van elhúzva, de azért némi kevés, ha kissé homályosan is, látható abból a szépséges arculatból, amelyet, mint minden egyéb dolgot, hatalmával mozgat, s vele együtt látható az is, amit tesz, s úgy látszik, hogy ő a teremtményekben, azok pedig Őbenne állandó mozgást végeznek. Ezért tűnik fel úgy a lélek előtt, hogy Ő mozgott és ébresztett, még pedig őt, tudniillik a lelket mozgatta meg és ébresztette fel.
      8. Abban nyilvánul ugyanis a mi földi életünk alacsony színvonala, hogy azt hisszük, mások is úgy vannak, mint mi, s a magunk felfogása szerint ítélünk másokról. Gondolkodásunk saját magunkból indul ki és magunkon alapul, nem pedig a rajtunk kívülieken. A tolvaj azt hiszi, mások is lopnak; a parázna másokat is annak tart; a rosszakaratú embertársainál is rosszakaratot tételez fel, míg ajó ember kedvezően vélekedik másokról, mert ítélete a benne levő jóságból indul ki. Az álomszuszék és hanyag ember másokról is azt hiszi, hogy ilyenek. Innét van az, hogy mikor mi nem törődünk Istennel és alszunk előtte, az hisszük, hogy Ő nem törődik velünk s hogy Ő alszik, amint ez kitűnik a negyvenharmadik zsoltárból, ahol Dávid ezeket mondja: „Kelj föl! Mért alszol, Uram? Kelj föl!” (Zsolt 43, 23) Istenre alkalmazza tehát azt, ami az embereknél van meg. Mivel ugyanis ezek alszanak és elfeküdnek, Istennek mondják, hogy keljen és ébredjen föl, holott tudhatnák, hogy sohasem alszik Ő, aki őrzi Izraelt.
      9. Másrészt azonban az is igaz, hogy mivel az emberre minden jó Istentől jön és az ember a maga erejéből semmi jót sem tud tenni: helyesen mondható, hogy a mi ébredésünk Isten ébredése és a mi fölkelésünk Isten fölkelése. Dávid tehát ezt akarja mondani: Kétszeresen állíts bennünket talpra és ébressz föl, mert kétszeresen aludtunk és estünk el. Mivel tehát a lélek olyan álomba volt merülve, amelyikből magától sohasem tudott volna fölébredni, s csakis Isten volt képes felnyitni szemét és felébreszteni őt, igen találóan nevezi ezt Isten ébredésének: „Ölemben ébredésed”. Ébressz föl bennünket és világosíts meg, Uram, hogy megismerjük és szeressük azokat a javakat, amelyeket mindig elénk tartasz, s megértsük, hogy megmozdultál s kegyelmeket osztasz nekünk s hogy megemlékeztél rólunk.
      10. Teljesen kimondhatatlan az, hogy mit érez és mit ismer meg a lélek Isten fenségének erre az ébresztésére. Mivel ugyanis itt Istennek végtelen tökéletessége közli magát a lélekkel annak állagában, vagyis ölében: amit itt mond, az végtelen erővel hangzik a lélekben, mint az isteni kiválóságok sokaságának, Isten ezernyi és ezernyi, soha meg nem számolható tökéletességeinek hangja. A lélek pedig ott állván előtte, ezek által rettenetes szilárdsággal szerveződik meg, mint egy jól rendezett hadsereg és magára ölti az összes teremtmények kedvességét és szépségét.
      11. Itt azonban az a kétség merülhet fel, vajon képes-e a lélek ebben a gyönge testben elviselni ilyen hatalmas közlést? Valóban nincs olyan erős ember, aki azt ájulás nélkül kibírná. Hiszen Eszter királynő már attól úgy megijedt és elájult, hogy megpillantotta Ahasvér királyt trónján ülve, arannyal és drágakövekkel ékesen. Ő maga vallotta meg, hogy az a nagy pompa - mert olyannak tűnt föl előtte, mint egy angyal, arca pedig tündökölt a szépségtől – annyira megijesztette, hogy elvesztette eszméletét. (Eszt 15, 16) Mert a nagy dicsőség nyomasztólag hat a nézőre, kivéve akkor, ha neki is dicsőségére szolgál. Mennyivel inkább kellene tehát a léleknek itt elalélnia, tekintve, hogy nem angyalt lát, hanem Istent, kinek arcán ott ragyog az összes teremtmények szépsége, a rettenetes hatalom, az örök dicsőség; szavában a tökéletességek sokaságának hangja zúg, amelyből, mint Jób mondja, ha csak egy keveset hallanánk is, vajon ki volna képes elviselni annak mennydörgését? Másutt pedig így beszél: Nem szeretném, hogy velem nagyon érintkezzék és társalogjon, mert azt hiszem összezúzna engem az Ő nagyságának súlya.
      12. Két oka van annak, hogy a lélek sem el nem ájul, sem pedig nem remeg ettől a hatalmas és dicső ébresztéstől. Az egyik az, hogy a lélek már elérte tökéletességének azt a fokát, amelyben az alsó rész már nagyon megtisztult és összhangban van a szellemi résszel, következőleg nem érzi azt a roskasztó hatást és fájdalmat, amelyet a meg nem tisztult és elő nem készített szellemi és érzéki rész szokott érezni a szellemi közlések alkalmával. Igaz, hogy ez nem elég ahhoz, hogy az érzéki rész ilyen nagyság és dicsőség láttára ment maradjon minden káros hatástól, mert akármilyen tiszta legyen is a szervezet, ez a látvány annyira fölülmúlja természetét, hogy föltétlenül ártani fog neki úgy, amint a túlságosan erős érzéki benyomás megrongálja az érzéket. Ebben az értelemben kell venni azt, amit Jób könyvéből idéztünk. Azonban ettől megóvja a másik ok, amely esetünkre vonatkozik s amelyet a lélek az első verssorban fejez ki e szavakkal: „Mily kedves és szelíd”. Mivel ugyanis Isten nagyságát és dicsőségét azért mutatja meg, hogy a lelket boldoggá és naggyá tegye, arra is van gondja, hogy ne szenvedjen kárt. Védelmébe veszi tehát a szervezetet; szellemét - a gyönge emberi természetre való tekintettel – nagy szelídséggel és szeretettel mutatja meg, úgyhogy a lélek azt sem tudja testében történik-e ez, vagy pedig azon kívül. Ezt igen könnyen megteheti az, aki jobbjával támogatta Mózest, hogy láthassa dicsőségét. Így azután a lélek ugyanannyi szelídséget és szeretetet észlel benne, mint amennyi hatalmat, uralmat és nagyságot, mert hiszen Istenben mindez egy és ugyanazon dolog, következőleg elég nagy az az öröm, elég erős az a szelíd és szeretetteljes támogatás ahhoz, hogy a lélek ezt az óriási boldogságot el tudja viselni. A lélek tehát nemcsak hogy el nem alél, hanem ellenkezőleg erős és hatalmas lesz tőle. Eszter is csak azért ájult el, mert kezdetben a király nem szelíden, hanem, mint ott olvassuk, haragtól lángoló szemekkel tekintett reá. Ellenben mihelyt megszelídült s kinyújtva jogarát, azzal megérintette, azután pedig szívéhez szorította őt, s azt mondta neki, tekintse testvérének és ne féljen tőle: azonnal visszanyerte eszméletét.
      13. Mivel pedig a mi esetünkben az ég királya mindjárt kezdettől fogva barátságosan bánik a lélekkel, mintha csak vele egyenrangú és édes testvére volna: a lélek nem fél. A király ugyanis szelíden, nem pedig haraggal mutatja meg neki nagy hatalmát és jóságos szeretetét; kebléből erőtés szeretetet áraszt belé; leszáll hozzá trónjáról; mint a jegyes, kijön terméből, amelyben rejtőzött; lehajol hozzá, megérinti Fenségének jogarával és megöleli, mint édes testvérét. Itt vannak azok a királyi ruhák és azoknak illata, tudniillik Istennek csodálatos tökéletességei; itt az aranynak fénye: a szeretet; itt a drágakövek ragyogása, vagyis a felsőbb és alsóbb lényekre vonatkozó ismeretek; itt az Igének szépséges arculata: ezek sugároznak a lélekre, ezek öltöztetik fel, úgyhogy hozzáhasonulva az ég királyának ezen erényeihez, királynőnek érzi magát, s joggal lehet rá alkalmazni Dávid zsoltárának szavait: „A királyné jobbod felől áll, aranyos ruházatban, körülvéve sokszínű ékességgel”. (Zsolt 44, 10)
      Mivel pedig mindez a lélek legbensőbb állagában folyik le, azért mondja:

Hol titkon egymagad lakol

      14. Azt mondja, hogy titkon lakik ölében, mert (mint mondottuk), ez az édes ölelkezés a lélek állagának mélyén történik.Tudnunk kell, hogy Isten titkon és rejtőzötten ott lakik minden egyes emberi lélek állagában, mert ha ezt nem tenné, az nem létezhetnék tovább. Ezen ottlakás tekintetében azonban óriási különbségek vannak. Mert van olyan, akiben egymaga lakik, míg a másikban nincs egyedül; van akiben szívesen lakik, van akiben nem szívesen; az egyikben úgy van, mint saját házában, ahol parancsol és rendelkezik, másutt úgy van, mintha idegenben laknék, s azért nem engedik, hogy parancsoljon, vagy bármit is tegyen. Minél kevesebb érzéki vágy és önszeretet lakik a lélekben, annál inkább van benne Ő egyedül, annál szívesebben van ott és annál otthonosabban érzi magát benne; kormányozza és rendezgeti; és annál titkosabban rejtőzik ott, minél inkább egyedül van. Épen azért ebben a lélekben, amelyben nem laknak már sem vágyak, sem képzetek, sem képzeletek, sem alakok, sem bármi teremtményre irányuló ragaszkodások, a lehető legnagyobb titokban lakik a Kedves. És minél tisztább az a lélek; minél jobban ki van belőle küszöbölve Istenen kívül minden: annál bizalmasabban, bensőbben és szorosabban öleli azt magához. Azért lakik ott titkon, mert ehhez a helyhez és ehhez az ölelkezéshez nem férkőzhetik hozzá sem az ördög, sem pedig emberi értelem nem képes felfogni annak mivoltát. Ellenben e lélek számára, a tökéletességnek ezen a fokán nem titkos többé, mert ő mindig érzi magában ezt az édes ölelést. Csak ezeket az ébredéseket nem érzi mindig, mert valahányszor bekövetkeznek, úgy tűnik fel a dolog a lélek előtt, mintha Kedvese fölébredne ölében, ahol azelőtt aludt. Mert bár érezte és élvezte jelenlétét, úgy volt vele, mintha Kedvese ölében aludnék; már pedig addig, amíg a kettő közül az egyik alszik, nincs köztük eszmecsere és a szeretet sem nyilvánul becézésben, mindaddig, míg mindketten felébrednek.
      15. Ó milyen boldog ez a lélek, amely mindig úgy érzi, hogy Istene nála pihen és ölében nyugszik. Ó mennyire szüksége van arra, hogy távol tartsa magát mindentől, kerülje az ügyes-bajos dolgokat és teljes nyugalomban éljen, hogy Kedvesét ölében bármi kevés mozgás vagy lárma ne zavarja, vagy fel ne riassza. Ő ott van, s rendesen ott alszik arájának karjai között, a lélek mélyén, s ez ott érzi Őt és állandóan élvezi jelenlétét. Mert, ha mindig ébren volna benne, ha szünet nélkül árasztaná reá az ismereteket és a szeretetet, akkor az már az örök boldogság állapota volna. Hiszen ha csak egyszer is ébred föl, s épen csakhogy egy pillanatra fölveti a szemét, mondom, ha már ilyenkor is ilyen csodadolgokat tesz a lélekkel: mi lenne akkor, ha állandóan teljesen ébren volna benne és az ő számára.
      16. Más lelkekben, amelyek nem jutottak el az egyesülés fokára, szintén nem lakik kelletlenül, mert hiszen végre is a kegyelem állapotában vannak. Azonban mindaddig, amíg hiányzanak bennük a kellő feltételek, rejtve van előlük, amennyiben rendesen nem érzik jelenlétét, hanem csak akkor, ha néha-néha holmi élvezetes emlékeztetésben részesíti őket. Azonban ezek az emlékeztetések távolról sem ütik meg azoknak mértékét, amelyekről itt beszélünk. Sőt semmi közük ezekhez, de meg azután nincsenek is úgy rejtve sem az értelem, sem az ördög elől, amennyiben az érzéki rész megmozdulásából lehet reájuk némileg következtetni. Mindaddig ugyanis, amíg az egyesülés be nem következik, az érzéki rész nincs annyira megsemmisülve, hogy a szellemi dolgok ne keltenének benne valami kevés cselekményt és buzdulatot. Mert ilyenkor még nincs teljesen átszellemülve. Ellenben abban az emlékeztetésben, amelyben a Jegyes a tökéletes lelket részesíti, minden tökéletes módon történik és folyik le, mert hiszen Ő teszi az egészet. S akkor ez a lehelet és ébredés úgy történik, mint mikor valaki felébred és lélegzetet vesz; a léleknek pedig kimondhatatlan örömet okoz a Szentléleknek ez az Istenben való lehelete; egészen megdicsőültnek érzi magát, szeretetre lobban s ezért mondja a következőket:

S édes leheletedben,

Mely jóval és dicsőséggel teli,

Mi gyöngéden gyújtasz szerelmi lángra!

17. Erről a leheletről, mely telítve van jóval, dicsőséggel és Istennek a lélek iránti gyöngéd szerelmével, én jobb szeretnék nem beszélni, s nem is teszem, mert belátom, hogy nem tudnám megmagyarázni, s ha mondanék róla valamit, az sokkal kevesebbnek tüntetné föl, mint ami valójában. Mert ezt a leheletet Isten árasztja a lélekre, s ebben az Istenség ama magasztos megismerésének ébresztése révén, a Szentlélek lehel reá és ihleti, ugyanazon fokban, amilyen volt Istennek ama megértése és megismerése. Ebben a Szentlélek mélységesen Önmagába meríti őt s szeretetre lobbantja isteni fényével és gyöngédségével, annak mértékében, amit Istenben látott. Mivel ugyanis ez a lehelet jóval és dicsőséggel van tele, jóval és dicsőséggel telíti a lelket, s minden fogalmat és érzést meghaladó módon lobbantja szerelemre maga iránt Istennek mélységeiben, akinek legyen örök hála és dicsőség, mindörökön örökké. Amen.

15 perc elcsendesedés, ima...

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk...).

______________________
[1] A spanyol „recuerda” kétértelmű: emlékeztet, ébred. A második sort tehát így is lehet fordítani: „Amint ébredsz ölemben”. A szent szerző hol az egyik, hol a másik értelemre céloz.
[2] Vagy: Mily kedves és szelíd - Ölemben ébredésed.
[3] Érdekes, hogy Keresztes Szent János vallja a föld mozgását 25 évvel Galilei előtt.

Guadalupe via Csíksomlyó

2011-12-12T11:04:00.001+02:00

Gyakran Csíksomlyón tartjuk a Biblikum és az exegézis kurzusokat, ilyenkor az esti szentmisére testületileg elmegyünk. Ez olyan jó, mert két szentmisén vehetek részt aznap, a Szűzanya lábainál másodszor is egyesülhetek a szentségi Jézusommal. Nyugodt gyónási alkalom is van, az utóbbi alkalmakkor Márk József atya ült a gyóntatóban, és ő nem csak a bűnt ostorozza, hanem csodálatos lelki tanácsokat is ad. Majd a sekrestyéből követtem a szentmisét:

December 2-án is kimentünk szokás szerint Csíksomlyóra, és ahogy közösségünk vonult be a hittanterembe, egyszer csak szembeáll velem egy ferences barát, és megajándékoz a Guadalupei Szűzanya képével, és néhány fénymásolt lappal a történetéről. Hirtelen azt sem tudtam melyik lábamra álljak, hogy csak úgy kiszúrt engem a közösségből. Mikor magamhoz tértem, beszélgetni kezdtünk, és elmondta, hogy spanyolul tanul, és a jövő évben ki fog menni Mexikóba a Guadalupei Szűzanyához. Ez az a virgonc barát, aki sok-sok évvel ezelőtt hazaszállított minket Veres Imre papbácsival Csíkszeredába, egy piros dubában, épp az utolsókat rúgta nagy hörögve, mármint a duba, de túléltük Isten segítségével. Most aztán a nevét is megkérdeztem A barátnak:-)
A következő alkalommal kaptam tőle négy DVD-ét is, vagyis többszörösen a filmet a Guadalupei Szűzanya történetéről: angol, spanyol és francia nyelvű. Itt Csíksomlyón, Mária-kegyhelyen, a Guadalapuei Szűzanya rajongója és apostola ez kis ferences barát, de végülis ugyanarról a Máriáról van szó, Isten Anyjáról, és a mi Édesanyánkról!

Ma van az ünnepe:

Igazi szép ajándék volt ez a Mikulástól, ugye? pedig én garantáltan virgácsot érdemeltem volna.

És most néhány sor a fénymásolt lapokból:

      A Szűzanya jelenés-sorozata világméretekben 1531-ben - a lengyel Csesztohova és a magyar Csíksomlyó után - a mexíkói Guadakipeban kezdődött. Ez ma is, - minden eddigi jelenést ismerve -, a legnagyobb jelentőségu Mária-jelenés, mégpedig a tudomány szempontjából is. A nem teremtett világban, a Szent Pálnak megmutatott Isten országában született: alkotásban minden, a kép maga, az alapozás nélküli festmény 475 év óta sértetlen fényében ragyog. (...) Ennek a guadalupei csodaképnek a legutolsó nagy felfedezője új oldaláról a csillagászat. A csillagászok ráéreztek és rádöbbentek arra, hogy a Szűzanya ruhajának dekorációja, amelyet csak festőművészeti bravúrnak tekintettek századokon keresztül, azt a csillagállást tükrözi, fényképezi vissza, amely 1531. december 9-én volt a guadalupei első jelenés alkalmával, amikor a püspök előtt megjelent a látnok indián, az öt évvel ezelőtt kiváltságolt, ma már oltárainkon is tisztelt boldog Juan Diego. Az ő agavé rostjaiból készült egyszerű köpenyén rajzolódott ki és az Ég részéről ajándékozódott a fenséges festészeti bizonyság és tanúság, ami rögtön a torinoi lepel után sorakozik - tudományosan és igazoltságában -, felülmúlva a világ minden más csak a túlvilágról eredeztető és tisztelt ereklyéjét.
      1531. december 9., TEPEYAC-domb. Juan Diego, 27 éves férfi a Szeplőtelen Fogantatás ünnepi szentmiséjére igyekszik, amikor a csillagok alól az emberi ének és zenevilágban valami le nem írható gyönyörű hangot hall, majd fényt lát, és valaki anyanyelvén, kedvesen nevén szúlítja. A Szent Szűz jelent meg előtte és nauhatli nyelven arra kérte, menjen a mexikói püspökhöz, TLATELOCO-ba, az érseki palotába, és mondja el óhaját: „Hőn kívánom, hogy itt egy kápolnát építsenek, ahol megmutathatom és felajánlhatom egész szeretetemet, segítségemet és oltalmamat, mert én vagyok a ti irgalmas Anyátok!”A spanyol püspök, Juan de Zumárraga, kétkedve fogadja, és jelet kér. A negyedik jelenés alkalmával a Szűzanya kéri Juant, hogy a domb tetején – a hideg téli decemberben – szedje teli rózsával kötényszerű köpenye elejét és mutassa meg a püspöknek. A püspök igen csodálkozik azon, hogy ez időben rózsaszedésről beszél az indián, ám a köpeny leeresztésekor a rózsák kihulltával, gyönyörű Mária kép válik láthatóvá a köpeny elején. Zumarrága püspök térdre esik és könnyezve hálát ad az Istenanyának a rendkívüliségért. Két hét múlva már áll a fából épült kápolna. A köpenyt, amelyet az indiánok tilmának neveznek, rajta a csodás Mária-képpel kiállítják, s kegyelmi hatása mennyei kisugárzásában néhány év alatt 9 millió indián megkeresztelkedik. A „guadalupe” elnevezés sapnyol félrehallás következménye, nahuatli nyelven eredeti jelentése: „a démon legyőzője”(...)
      A tilmán levő képnek nem csak a megjelenése volt csodálatos, hanem mindeddig, közel félévezredes – teljes épségben való fennmaradása is. A képen sokszoros nagyításban sem látható ecset nyoma! A növényi eredetű ritka szövésű anyag nincs előkészítve festővászonnak, és erre nem is alkalmas. Ha nem festik be, 20 év alatt szétmállik. Ha megfestik, akkor már 5 és alatt tönkremegy. Ez a kép azonban sértetlenül fennmaradt majdnem 500 éven keresztül, pedig az első 116 év alatt még üveggel sem védték, sőt százezrek érintették meg, megtapogatták és kormos, füstös viaszgyertyák megszámlálhatatlan tömegét égették előtte – időnként füstfelhőben. A tilma festményt nem hordozó részét relikviaként széthordták, így a festmény ma 198x106 cm, melyen a Szent Szűz alakja 142 cm. Jelenleg üveg alatt, hármas keretben (arany-ezüst-bronz) őrzik az eredeti bazilika közvetlen közelében felépített hatalmas méretű betonból készült új székesegyházban, annak 20 ezer zarándokot befogadó jobboldali introitusként.

És az utolsó lapon ez a vers áll:

Mit hozott neked Jézuska?

Hideg világ, morcos világ,

Szent Karácsony melegében

Izzítsd át a szívedet.

Bosszús világ, álmos világ,

Szent Karácsony balzsamával,

Gyógyítsd sajgó sebedet.

Fojtó világ, maró világ,

Karácsonyi levegővel

Szívd tele a tüdődet.

Buja világ, ledér világ

Karácsonyi szűziségben

Fogand újra életed.

Tamáskodó, gyanús világ,

Karácsony fényözönében

Szítsd fel újra hitedet.

Éhes világ, szomjas világ

Karácsony bő asztalánál

Enyhítsd szomjad-éhedet.

Szomorú bánkódó világ

Karácsony örömhírével

Vidítsd fel a lelkeket.

Vallástalan pogány világ

Az éjféli szentmisében

Hódolj szívvel Istennek.

Prof. dr. Zsoldos Imre SVD,

kínai misszionárius, nyelvtudós és műfordító.

A Magyar Kurír-on olvasom, hogy - idézek: A NASA is vizsgálta a Guadalupei Szűzanya kegyképét. Megállapították, hogy a szövet hőmérséklete állandóan 36,6 fok, mint egy élő ember testhőmérséklete. Mária övéhez sztetoszkópot közelítettek, amellyel tisztán kivehetővé vált a magzat szívverése – 115 pulzus percenként. Szemorvosi műszerekkel is megvizsgálták a kegyképet, és felfedezték, hogy az ideghártya összehúzódik. A Mária köpenyén látható csillagok állása pontosan megfelel a valóságnak, úgy helyezkednek el, mint ahogy a mexikói égbolton a téli napforduló idején. A NASA tudósai szerint a tilmán látható színek nem állíthatók elő semmilyen, ma rendelkezésre álló eszközzel. A festés a szövet felett lebeg, anélkül, hogy ahhoz hozzáérne.

„Nem színlelt szeretetben” [8]

2011-12-12T08:52:00.001+02:00

(A kilenced bevezetője és a teljes költemény itt olvasható.)

„Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

Nyolcadik nap

Napi bevezető ima:

Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.

( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

Érzéki lényem mély barlangjai

Ezek a barlangok a léleknek tehetségei: az emlékezet, az értelem és az akarat; azért mélyek, mert nagy kincsek befogadására képesek, amennyiben a végtelenen kívül semmi sem képes őket betölteni. Abból, hogy ezek mennyit szenvednek, ha üresek, némileg meg fogjuk érteni, hogy mennyire élveznek és gyönyörködnek, midőn telítve vannak Istenükkel. (ÉSz 3,18)

Az első barlang, amelyről itt beszélni akarunk, az értelem és annak üressége, az Istenre irányuló szomjúság. Ez utóbbi, midőn meg van tisztulva, akkora, hogy Dávid nem találván erősebb hasonlatot, a szarvaséhoz hasonlítja, azért mondjuk, hogy igen heves: „Quemadmodum desiderat cervus ad fontes aquarum ita desiderat anima mea ad te Deus”. „Amint kívánkozik a szarvas a vízforrásokhoz, úgy kívánkozik a lelkem tehozzád, Isten.” (Zsolt 41,2) Ez a szomjúság az isteni bölcsesség vizeire irányul, mert az értelemnek tárgya.
A második barlang az akarat. Ennek üressége pedig akkora éhséget kelt az Úristen után, hogy egészen elepeszti a lelket, amint ezt ugyancsak Dávid felezi ki: „Kívánkozik és eped a lelkem az Úr tornácai után”. (Zsolt 83,3). S ez az éhség nem egyéb, mint a szeretet tökéletesedése, amelyre a lélek törekszik.
A harmadik barlang az emlékezet. Ennek ürességében a lélek sóvárog és eped Isten birtoklása után, amint azt Jeremiás kifejezi: „Memoria memor ero et tabescet in me anima mea; haec recolens in corde meo, ideo sperabo”. Vagyis: „Megemlékezve emlékezem erről és lelkem eleped bennem; ezeket átgondolván szívemben, azért bízom”. (Siral 3,20)

(ÉSz 3,19-21)

Pedig vak volt az és sötét

Tudniillik ilyen volt, mielőtt Isten, mint mondottuk, megvilágította és fényessé tette volna. Ennek megértésére jegyezzük meg, hogy két oka lehet annak, ha a szem nem lát, tudniillik vagy az, hogy homályban, sötétben van, vagy pedig az, hogy vak. Ha tehát Ő nem világítja meg, akkor homályban van, még akkor is, ha egyébként éles volna a látása. Ha pedig bűn állapotában van, vagy törekvését másvalamire irányítja, akkor vak. S ilyenkor, ha még rá is sütne Isten fénye, mivelhogy vak, nem látja lelkének sötétéségét, vagyis tudatlanságát. (ÉSz 3,70)

Csodás szépséggel hintenek

A kedvesükre fényt és egyben meleget.

Miután a tehetségüknek ezek a barlangjai már olyan csodaszépek és, mint mondottuk, oly bámulatosan belemerültek azoknak a bennük égő lámpáknak fénysugaraiba: azonfelül, hogy magukat teljesen Istennek adják, Istenben Istenhez küldik ugyanazokat a fénysugarakat, amelyeket ők kapnak. Teszik ezt szerető dicsőségben, meghajolva Istenben Isten előtt, az isteni lámpák fényétől ők maguk is tüzes lámpákká válva és a Kedvesre árasztva a szeretetnek ugyanazt a fényét és melegét, amelyet tőle kapnak. (ÉSz 3,77)

„Csodás szépséggel hintenek.” Vagyis távol és menten minden közönséges gondolkodástól, minden túlzástól, minden módtól és viselkedéstől. (ÉSz 3,78)

Nagy elégtételére és örömére szolgál a léleknek az, hogy Istennek többet adhat, mint amennyit ő maga ér; hogy oly nagylelkűen és mint sajátját ajándékozhatka Istennek önmagát, ugyanazzál az isteni fénnyel és meleggel, amellyel kapta. (ÉSz 3,80)

Röviden fel kell itt sorolnunk azokat a szépségeket, amellyel a lélek ezeket az ajándékokat adja. (...) A lélek az Istentől kapott szeretet tekintetében Istennel szemben csodás szépséggel viselkedik. Nem kevésbé tesz így az örök boldogságnak e gyönge hasonmására vonatkozóan. Hasonlóképpen van a dicséret, nemkülönben a hála tekintetében. (ÉSz 3,80)

Ami az elsőt illeti, szeretetének főleg három szépsége van.

Az első az, hogy a lélek itt Istent nem önérdekből szereti, hanem önmagáért szereti. Ez csodálatos szépség, mert a Szentlélek által szeret, úgy, mint az Atya és a Fiú szeretik egymást azon szavak szerint, amelyeket Isten fia mond Szent Jánosnál: „A szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen és én őbennük”. (Jn 17,26)
A második szépség Istent Istenben szeretni, mert ebben a heves egyesülésben a lélek elmerül az istenszeretetben, Isten pedig nagy hevességgel adja magát oda neki.
A szeretet főszépségének harmadika az, hogy itt úgy szereti, amint az Őt megilleti, vagyis nemcsak azért szereti, mert vele szemben bőkezű, jó, dicső, stb., hanem még sokkal inkább azért, mert Ő mindez önmagában és lényegileg.

(ÉSz 3,81-82)

Ami pedig az örök boldogságnak ezt a hasonmását illeti, annak terén is három csodálatos és értékes főszépséget látunk:

Az első az, hogy a lélek itt Istent magának Istennek révén élvezi. Mivel itt a lélek egyesíti értelmét a mindenhatósággal, jósággal, stb., ha nem is teszi ezt oly világosan, mint majdan az örök életben, rendkívül boldognak érzi magát, hogy ezeket a dolgokat részletesen megérti.
Ennek a gyönyörködésnek második főszépsége az, hogy rendszeresen csupán csak Istenben gyönyörködik, a teremtmények teljes kizárásával.
Harmadik gyönyörűsége az, hogy csupán azért élvezi őt, ami Ő önmagában véve, az önszeretetnek minden árnya nélkül.

(ÉSz 3,83)

Abban a dicsőítésben, amelyet a lélek az egyesülésben Istennek bemutat, három további főszépség észlelhető.

Az első, hogy kötelességérzetből teszi, mert a lélek belátja, hogy Isten őt saját dicsőítésére teremtette, amint az Izajásnál kijelent: „E népet magamnak teremtettem, dicséretemet fogja énekelni”. (Iz 43,21)
A dicsőítésnek második szépsége, hogy azon javakért hódol vele, amelyeket kapott és hogy örömét találja Isten dicsőítésében.
A harmadik az, hogy azért dicsőíti, ami Isten önmagában, mert a lélek még akkor is dicsérné, ha semmi örömet nem kapna tőle.

(ÉSz 3,84)

A hála terén szintén van újabb három főszépség:

Az első, hogy hálát ad az elvett természetes és szellemi javakért és jótéteményekért.
A második az a nagy élvezet, amelyet az Istennek való hálaadásban talál, amennyiben nagy hevességgel merül bele ebbe a hálaadásba.
A harmadik az, hogy csakis azért hálálkodik, ami Isten önmagában, ami sokkal erősebb és élvezetessebb.

(ÉSz 3,85)

15 perc elcsendesedés, ima...

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk...).

„Nem színlelt szeretetben” [7]

2011-12-11T07:46:00.001+02:00

(A kilenced bevezetője és a teljes költemény itt olvasható.)

„Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

Hetedik nap

Napi bevezető ima:

Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.

( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

3. versszak

Ó tűzlámpák világa,

Amelynek fénysugáriban

Érzéki lényem mély barlangjai

- Pedig vak volt az és sötét -

Csodás szépséggel hintenek

A kedvesükre fényt és egyben meleget.

Ebben a versszakban a lélek magasztalóan mondja el Jegyesének, hogy milyen nagy kegyelmeket kapott a vele való egyesülés révén. Azt mondja itt, hogy ennek folytán sok és magasztos ismeretet szerzett Őreá vonatkozóan. Ezek mind tele vannak szeretettel. Megvilágítják és szeretettel árasztják el az ő lelki tehetségeit és érzéki részét, amely ezelőtt az egyesülés előtt sötét volt és vak. Most már ezek a tehetségek és érzékek fényesek és melegek a szeretettől s így fényt és szeretetet képesek árasztani arra, aki megvilágosította és szeretetre gyullasztotta őket. Mert az igazi szerető akkor van csak megelégedve, ha mindazt, amire csak képes, amije van és amit kapott, kedvesére fordíthatja. (ÉSz 3,1)

Ó tűzlámpák világa.

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a lámpának két tulajdonsága van, tudniillik fényt ad és meleget. Hogy pedig megérthessük, miféle lámpákról beszél itt a lélek, miként égnek, lobognak benne és hogyan melegítik, meg kell jegyeznünk, hogy Isten az Ő egyetlen és egyszerű létében azonos az Ő összes tulajdonságainak végtelenségével és nagyságával, amennyiben mindenható, végtelenül bölcs, jóságos, irgalmas, igazságos, hatalmas, szerető, stb. és még végtelen sok más tökéletessége van, amelyeket nem ismerünk. Mivel pedig Ő minden összetételt kizáró, egyszerű lényege folytán mindezekkel azonos, midőn egyesülve van a lélekkel és jónak látja vele közölni ezt az ismeretet, akkor az világosan látja benne mindezeket a tökéletességeket és nagyságokat, tudniillik a mindenhatóságot, bölcsességet, jóságot, irgalmasságot és így tovább, és mivel ezeknek a dolgoknak mindegyike maga Isten az Ő egyetlen lényegében; vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek minden egyes tulajdonsága maga Isten; s mivel Isten, mint föntebb mondottuk, végtelen isteni fény és végtelen isteni tűz: ebből az következik, hogy e végtelen számban levő tulajdonságok mindegyike úgy ragyog és melegít, mint Isten. (ÉSz 3,2)

Hozzátesszük még azt is, hogy a lélek élvezete, amely a szeretetnek ebben az elragadtatásában, e lámpák világának és tüzének hatása alatt eltölti, csodálatos és végtelen nagy, mert tömegét növeli a lámpák sokasága, amennyiben mindegyikük szeretetre gyullasztja; egyik a másiknak melegét fokozza; egyiknek lángja a másikét magasabbra lobogtatja; egyiknek világossága a másikét még fényesebbé teszi, mert hiszen minden egyes isteni tulajdonságból megismerhető a másik, úgyhogy valamennyien együtt egy fényt és egy tüzet alkotnak és mindegyikük fényes tűz. (...) Belátja, hogy mennyire igaza van az Énekek-Éneke arájának, midőn azt mondja, hogy a szeretet lámpái tüzes és lángoló lámpák. (8, 6.) „Mely szépek a te lépéseid a sarukban, fejedelmi leány!” (7, 1.) Ki tudná elmondani a te gyönyörűségednek és fenségednek nagyszerűségét és rendkívüliségét a te lámpáidnak csodálatos fényében és szeretetében?! (ÉSz 3,5)

Ki tudná azt kimondani, ó boldog lélek, hogy mit érzel ilyenkor, midőn látod, hogy Jegyesed ennyire szeret és ennyire becsül. A te akaratod olyan, mint az aráé; hasonló egy rakás búzához, amelyet liliomok fednek és környékeznek. (Én 7, 2) Mert az élet kenyerének e búzaszemeiben, amelyeket te itt együttesen élvezel, a téged körülvevő erények liliomai gyönyörködtetik szemedet. Ezek azok a királyleányok, akikről Dávid beszél, akik téged mirrhával, ámbrával és egyéb illatszerekkel gyönyörködtetnek. Azok az ismeretek, amelyeket Kedvesed saját szépségeit és erényeit illetőleg veled közöl, az Ő leányai, akikbe te annyira bele vagy merülve és öntve, hogy magad is az élő vizek forrásává lettél - amelyek rohanva folynak a Libanonról - vagyis Istenről. (Én 4, 15) (ÉSz 3,7)

Amelyek fénysugáriban.

      Hogy pedig megértsük, hogy micsodák ezeknek a lámpáknak fénysugarai, amelyekről itt a lélek beszél, s hogy miként ragyog tőlük maga a lélek is, tudnunk kell, hogy ezek a fénysugarak nem egyebek, mint azok a szerelmes ismeretek, amelyeket az isteni tulajdonságok lámpásai közölnek önmagukról a lélekkel. Természetesen, ez tehetségeit tekintve, egyesülésben lévén, maga is ragyog, mint ők maguk, mert szellemi fénysugarakká változik át. Ez a hasonlat, amelynek alapján a lélek a szeretet hevével hinti ezeket a fénysugarakat, nem úgy értendő, mint ahogy az anyagi lámpákkal van a dolog, amelyek fényükkel a körülöttük levő tárgyakat világítják meg, hanem úgy, mintha olyan tárgyról volna szó, amely benn van a lángjukban, mert a lélek benn van ezekben a fénysugarakban; s ezért mondja, hogy: „Amelyek fénysugáriban”; s ezzel hangsúlyozza azt, hogy benn van. (ÉSz 3,9)
       Ezen az alapon meg fogjuk érteni, hogy a lélek tehetségeivel együtt Isten fénysugarainak bensejében ragyogóvá lesz, s ezen isteni lángnak lobogása (vagyis azok a lángkitörések és fellobbanások, amelyekről fentebb volt szó), nem származik sem egyedül a Szentlélek lángjává alakult lélektől, sem kizárólag a Szentlélektől, hanem ez utóbbitól és a lélektől együttesen, amennyiben Ő lobogtatja a lelket, mint a tűz az izzó levegőt. Így azután Istennek és a léleknek ezek az együttes buzdulatai, nemcsak fénysugarak, hanem megdicsőülései is a léleknek. Hiszen ezek a buzdulatok és lobogások nem egyebek, mint azok a vidám játékok és mulatozások, amelyeket az első versszak második sora szerint a Szentlélek rendez a lélekben, s amelyeknél mindig úgy látszik, hogy most akarja neki véglegesen megadni az örök életet, hogy be akarja fejezni művét és átviszi őt a tökéletes dicsőség állapotába, hogy teljesen magába akarja fogadni őt. (Ész 3,10)
      Ó feneketlen mélysége a gyönyörűségeknek, amely annál változatosabb és gazdagabb vagy, minél inkább össze vannak foglalva kincseid a Te egyetlen létednek végtelen egyszerűségébe és egységébe! (ÉSz 3,17)

15 perc elcsendesedés, ima...

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk...).

„Nem színlelt szeretetben” [6]

2011-12-09T22:27:00.001+02:00

(A kilenced bevezetője és a teljes költemény itt olvasható.)

„Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

Hatodik nap

Napi bevezető ima:

Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.

( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

S ölvén életté változtattad a halált.

       A halál nem egyéb, mint az élet megszűnése: ha tehát megjön az élet, a halálnak nyoma sem marad. Szellemi téren kétféle az élet: az egyik a mennyországi, mely Isten boldogító látásában áll és csakis a testi halál után következik be, amint Szent Pál mondja: „Mert tudjuk, hogy ha a mi földi házunk, melyben lakunk, leomlik, van épületünk Istentől a mennyekben.” (2Kor 5, 1. A másik a tökéletes földi, lelki élet, vagyis Istennek birtoklása a szeretetben való egyesülésben, ez pedig elérhető az összes rossz szokások és hajlamok, sőt az ember egész természetének tökéletes megtagadása által. S mindaddig, amíg az ember ezt meg nem teszi, nem érheti el e lelki élet tökéletes fokát az Istennel való egyesülésben, amint azt az apostol is kimondja e szavakkal: „Mert, ha a test szerint éltek, meghaltok, ha pedig a lélek által a test cselekedeteit megöldöklitek, élni fogtok”. (Róm 8, 13). (ÉSz 2,32)
      Megjegyzendő, hogy amit a lélek itt halálnak nevez, az az egész régi ember, belefoglalva a tehetségeknek, tudniillik az emlékezetnek, értelemnek és akaratnak használatát; a világi dolgokkal való foglalkozást s az azokban való elmerülést, továbbá a teremtményekhez való vonzódást és az azokban talált örömet. Mindez a régi élet, amely halála az újnak, vagyis a lelkinek. Ez utóbbiban nem élhet a lélek tökéletesen, hacsak nem halt meg ép oly tökéletesen a régi ember, mint ahogy az apostol int bennünket, mondván: „Le kell vetnetek az előbbi élet szerint való embert és öltözzetek új emberré, ki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben”. (Ef 4, 22) Ebben az új életben, vagyis midőn eljutott az Istennel való egyesülés tökéletességi fokára, mint az a lélek, amelyről itt beszélünk, a léleknek összes törekvései és a tehetségeknek összes hajlamai és cselekményei (amelyek a maguk természete szerint a halálnak és a lelki élet hiányának voltak a megnyilvánulásai), isteniekké változnak. (ÉSz 2,33)
      Egyszóval mindazok az indulatok, cselekvések és hajlamok, amelyek ennek előtte a lélekben a természetes életből fakadtak, ebben az egyesülésben isteni indulatokká változtak; meghaltak saját cselekvéseik és hajlamaik szempontjából s Istenben élnek. A lélek ugyanis most már igazi gyermeke Istennek, s így mindenben Isten Lelke igazgatja és indítja, amint azt Szent Pál kifejezi: „Mert mindazok, akik Isten lelkétől vezéreltetnek, Istennek fiai.” (Róm 8, 14) (...) Éppen ezért joggal használhatja az ilyen lélek Szent Pál szavait: „Élek én, de már nem én, hanem él bennem a Krisztus”. (Gal. 2, 20) Ilymódon változott át ennek a léleknek halála Istenben való életté, s ráillik ugyancsak az apostolnak az a mondása is: „Absorpta est mors in victoria”. „Elnyeletett a halál a győzedelem által” (1Kor 15, 54) és az, amit Ozeás próféta nyilatkoztat ki Isten nevében: „Halálod leszek, ó halál” (13, 14) Amivel azt akarja mondani, hogy: Én, aki az élet vagyok, halála vagyok a halálnak, s így azt elnyeli az élet. (ÉSz 2, 34)
      A tökéletes életnek ebben az állapotában a lélek belsőleg és külsőleg úgy van, mintha állandóan ünnepelne és szellemi ajkairól minduntalan ujjongás fakad a nagy Isten felé; olyan, mint egy mindig új és eredeti dal, amelyen öröm, szeretet és boldog állapotának tudata árad végig. (...) Mert az ilyen állapotban levő léleknek érdemei rendesen nagyok szám és minőség tekintetében is és szelleme állandó dalt zengedez Isten felé. Mindezt elmondja Dávid az ő zsoltárában, amely e szavakkal kezdődik: „Exaltabo te Domine, quoniam suscepisti me”. „Magasztallak téged Uram, mert fölemeltél engem.” (Zsolt 29, 2) Különösen pedig ennek a zsoltárnak azokban a szavaiban, hogy: „Convertisti planctum meum in gaudium mihi, etc. conscidisti saccum meum et circumdedisti me laetitia”. „Sírásomat örömre fordítottad nekem, elszaggattad szőrzsákomat és körülvettél engem vigassággal, hogy énekeljek neked dicsőségemről és többé ne legyek szomorú.” Én Uram, Istenem, mindörökre dicsőíteni foglak. (Zsolt 29, 12) De nem is csoda, hogy a lélekben olyan gyakori ez az ujjongás, öröm és Istennek magasztalása, mert egyrészt tudatában van annak, hogy máris mennyi kegyelmet kapott, másrészt pedig azt látja, hogy Isten annyira becézi őt drága, kedves, édeskedő szavakkal és annyira igyekszik őt ilyen és olyan kegyelmekkel naggyá tenni, mintha csak neki nem volna senkije más e világon, akit becézhetne, vagy semmi más dolga, amivel foglalkozhatnék; mintha csak Őérette élne. Ezt érzi és ezért mondja az Énekek-Éneke arájának szavaival: „Dilectus meus mihi et ego illi”. „Az én kedvesem az enyém és én az övé vagyok”. (ÉSz 2,36)

15 perc elcsendesedés, ima...

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk...).

„Nem színlelt szeretetben” [5]

2011-12-09T10:13:00.001+02:00

(A kilenced bevezetője és a teljes költemény itt olvasható.)

„Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

Ötödik nap

Napi bevezető ima:

Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.

( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

Ó nyájas kéz! Gyöngéd megilletés!

Ez a kéz, mint már mondottuk, nem egyéb, mint maga a jóságos, mindenható Atyaisten. Tudnunk kell erről a kézről, hogy amilyen hatalmas és gazdag, éppoly bőkezű és adakozó, s éppen ezért, ha egyszer kinyílik, hogy kegyelmeket osztogasson, gazdag és hatalmas ajándékokkal fogja a lelket elhalmozni. Ezért nevezi a lélek nyájas kéznek, amivel ezt akarja kifejezni: ó, szentséges kéz, milyen nyájas vagy az én lelkemmel szemben! mily nyájasan helyezkedel reá, pedig ha súlyodat akarnád éreztetni, összetörnék alattad az egész világ! Hiszen szemed pillantásától megrendül a föld (Zsolt 103, 32), a népek lerogynak és elalélnak, a hegyek porrá omlanak! (Hab 3, 6) Ó, ismételten mondom, te nyájas kéz, kemény és szigorú voltál Jóbbal szemben (19, 21) és kissé kíméletlenül nyúltál hozzá, ellenben velem szemben annál kedvesebb és édesebb vagy és nyájas érintéssel nyúlsz lelkemhez! Mert hiszen te veszed el az életet és te adod azt, s nincs, aki elkerülhetné kezedet! De azért te, ó isteni élet, sohasem ölsz, ha nem azért, hogy életet adj, és sohasem sebzel másért, mint hogy gyógyíts. Ha büntetsz, gyöngéden érintesz, s ez elég ahhoz, hogy véget vessen a világnak; ellenben ha simogatsz, igen melegen nyúlsz a lélekhez, és a te kedvességed édességeinek se szeri, se száma. Megsebeztél, hogy meggyógyíts (MTörv 32, 39), ó isteni kéz! Megölted bennem azt, ami halottá tett engem s Istenben való életemtől fosztott meg; attól, amelyet most élek. Tetted pedig ezt nagylelkűen, bőkezűen osztott kegyelmeiddel, amelyeket nekem juttattál abban az érintésben, midőn megillettél engem a te dicsőségednek fényével és valódnak képmásával (Zsid 1, 3), vagyis a te egyszülött Fiaddal, lévén Ő a Te bölcsességed, amely elér végtől-végig erősen. (Bölcs 8, 1) És ez a te egyszülött Fiad, ó irgalmas keze az Atyának! ez az a gyöngéd megilletés, amellyel engem érintettél és megsebeztél a te égetésed erejében. (ÉSz 2,16)

Ó boldog, ó végtelenül boldog az a lélek, akit te, aki oly félelmetes és hatalmas vagy, ilyen gyöngéden és szelíden illetsz! Mondd ezt a világnak, - azaz hogy még se tedd; ne szólj róla a világnak, mert az mit sem tud a szelíd fuvallatról és nem fog megérezni téged, mivelhogy nem képes téged sem befogadni, sem látni. (Jn 14, 17) Ó Istenem, ó én életem! csakis azok látnak meg és érzik szelíd illetésedet, akik elfordulva a világtól a szelídség alapjára helyezkedtek, mert a szelídség megegyezik a szelídséggel: ezért képesek téged megérezni és élvezni. (ÉSz 2,17)

Amelyben örök élet íze van.

Igaz, hogy ez még nincs meg tökéletes fokban, de azért az, amit a lélek Istennek ebben az érintésében élvez, amint föntebb mondottuk, bizonyos előízét kelti benne az örök életnek. Nincs is ebben semmi hihetetlen, ha elfogadjuk - amit el kell fogadnunk -, hogy ez az érintés állagi érintés, amelyben tudniillik Isten állaga érinti a lélek állagát, ami ennek az életnek a folyamán sok szentnek életében megtörtént. Innét van az, hogy annak a gyönyörűségnek kedvességét, amelyet a lélek ebben az érintésben érez, lehetetlen kimondani, s én jobb szeretnék nem is beszélni róla, nehogy valaki azt higgye, hogy a valóságban nem több annál, amit mondok; mert igazában véve nincsenek szavak, amelyek képesek volnának kifejezni Istennek olyan magasztos működését, mint amilyenek ezekben a lelkekben mennek végbe. Ezeknek egyetlen megfelelő nyelve az, hogy az ember maga értse meg, maga érezze, maga élvezze, ha megvan, s azután hallgasson róla. A lélek ugyanis ilyenkor belátja, hogy ezek a dolgok olyanfélék, mint az a fehér kövecs, amelyet Szent János szerint a győző fog kapni (Jel 2, 17), s amelyre egy név lesz ráírva, azt azonban senki más nem fogja tudni, csak az, aki kapja. Azért egyedül azt lehet róla mondani, még pedig a valóságnak megfelelően, hogy az örök élet íze van benne. Ezt ugyan ebben az életben az ember nem élvezheti olyan tökéletesen, mint majdan az örökkévalóságban, mindamellett igaz marad, hogy ebben az érintésben Isten érintése lévén, az örök élet íze van. (ÉSz 2,21)

S amely lerója minden tartozásod.

Ezt azért mondja itt a lélek, mert abban az örök élet ízében, amelyet itt élvez, jutalmát látja mindazoknak a szenvedéseknek, amelyeknek árán eddig ezen állapotig jutott, s úgy érzi, hogy nemcsak a szigorú igazság mértéke szerint van kifizetve és kielégítve, hanem túláradóan van megjutalmazva. Ilyenkor igazán megérti Jegyesének az evangéliumban adott ígéretét, hogy százat fog adni egyért. (Mt 19, 23) Olyannyira, hogy nincs múltjában szorongatás, kísértés, vezeklés, vagy bármi más szenvedés, amelynek már ezen élet folyamán ne felelne meg százszor annyi vigasztalás és gyönyörűség. Ezért nagyon is helyesen mondja a lélek: „S amely lerója minden tartozásod”. (ÉSz 2,23)

      Hogy pedig megértsük, mik azok a tartozások, amelyeknek a fejében a lélek itt kárpótolva érzi magát, meg kell jegyeznünk, hogy rendes körülmények között egyetlen lélek sem juthat el a lelki eljegyzésnek erre a magas állására és királyi méltóságára, hacsak előbb nem esett át számos megpróbáltatáson és szenvedésen. Mert amint az Apostolok cselekedeteiben olvassuk: „Sok háborúság által kell bemennünk Isten országába”. (14, 21) Ezek a háborúságok ebben az állapotban már a múltnak eseményei, mert a megtisztult lélek már nem szenved. (ÉSz 2,24)
      A szenvedések, amelyeken azoknak át kell menniük, akiket az Úr erre a tökéletességre el akar juttatni, háromfélék. Szenvedések, bántások, fenyegetések és kísértések, még pedig a legkülönbözőbb alakban, a világ részéről; kísértések, szárazságok és szorongatások az érzéki részből kifolyólag; gyötrelmek, sötétségek, szorongatások, elhagyatottságok, kísértések és egyéb szenvedések a szellemi részről. Mert ezen a módon tisztul meg szellemi és érzéki részében, úgy, amint azt az első versszak negyedik sorának magyarázatában kifejtettük. Hogy pedig miért szükséges ennyi szenvedés előkészületül ehhez az állapothoz, annak oka az, hogy amint valami nemes folyadékot csakis erős és gondosan megtisztított üvegben szokás tartani, akként e magasztos egyesülés befogadására is csak az olyan lélek képes, amely megerősödött a szenvedésekben és kísértésekben és megtisztult a lelki gyötrelmekben, sötétségekben és szorongatásokban.(ÉSz 2,25)
      Isten próbára teszi őket és engedi, hogy mások ugyanezt tegyék velük, hogy oly magasra emelje őket, amilyenre csak lehetséges, vagy is egyesítve őket az isteni bölcsességgel, amely, Dávid szavai szerint, tűzzel megpróbált és a földtől, tudniillik a mi testünktől elválasztott és hétszer, vagyis a lehető legnagyobb fokban megtisztított ezüst. (Zsolt 11, 7) (ÉSz 2,29)
      Ezek alapján tehát nagyon is szükséges a lélekre nézve, hogy kifogyhatatlan türelmet és állhatatosságot tanúsítson azokban a megpróbáltatásokban és szenvedésekben, amelyeket Isten reá bocsát; legyenek azok akár belsők akár külsők; akár szellemiek, akár testiek; akár nagyobbak, akár kisebbek. Mindezt úgy fogadja az Úr kezéből, hogy javára és egészségére szolgál, s ne meneküljön előlük, mert csakis tőlük várhatja gyógyulását. Fogadja meg ebben a bölcsnek tanácsát, aki így szól: „Si spiritus potestatem habentis ascenderit super te, locum tuum ne dimiseris quia curatio faciet cessare peccatum”. Ha a hatalmasnak lelke fölindul ellened, ne hagyd el helyedet, vagyis azt a helyet vagy állást, amelyben a reád küldött megpróbáltatás és szenvedés talál, mert az orvoslás, mondja tovább, igen nagy bűnöket fog megszüntetni, amennyiben el fogja vágni bűneidnek, gyarlóságaidnak és rossz hajlamaidnak gyökereit. (ÉSz 2,30).

15 perc elcsendesedés, ima...

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk...).

Ave Maria

2011-12-08T13:26:00.001+02:00

Ma reggelre lehavazott.
A Szeplőtelen Fogantatás ünnepére az Úr fehérbe öltöztette a várost.
A természet is velünk ünnepelt:-)

„Nem színlelt szeretetben” [4]

2011-12-08T08:48:00.001+02:00

(A kilenced bevezetője és a teljes költemény itt olvasható.)

„Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

Negyedik nap

Napi bevezető ima:

Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.

( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

2. Ó édes égetés!

Ó kedves, drága seb!

Ó nyájas kéz! Gyöngéd megilletés,

Amelyben örök élet íze van,

S amely lerója minden tartozásom!

S ölvén, életté változtattad a halált.

Ebben a versszakban a lélek azt fejtegeti, hogy a Szentháromság három személye, az Atya, a Fiú és a Szentlélek azok, akik Őbenne az egyesülésnek ezt az isteni művét létrehozták. Eszerint tehát, a kéz, az égetés és a megilletés alapjában véve egyugyanazon dolog, s csak ezért nevezi őket így, mert ezek a nevek kifejezik mindegyiknek különleges hatását. Az égetés a Szentlélek; a kéz az Atya; a megilletés a Fiú. A lélek tehát dicsőíti az Atyát, a Fiút és a Szentlelket és három nagy kegyelmet és lelki jót emel ki, amelyet létrehoztak azáltal, hogy halálát életté változtatták és őt önmagukhoz hasonlították. Az első a kedves drága seb, amelyet a Szentléleknek tulajdonít, és ezért nevezi édes égetésnek, A második az örök élet íze, amelyet a Fiúnak tulajdonít s ezért gyöngéd megilletésnek mond. A harmadik az, hogy Isten őt önmagához hasonlította, s ezzel az ajándékkal a lélek bőven meg van jutalmazva. Ezt az Atyának tulajdonítja, azért mondja nyájas kéznek. S bár itt a hatások különbözősége alapján mind a hármat megemlíti, azért mégis csak eggyel beszél, mondván: életté változtattad, mégpedig azért, mert mindhárman együttesen cselekszenek, s így helyesen tulajdonít mindent egynek és mindent mindhármuknak. (ÉSz 2,1)

Ó édes égetés!

      Ez az égetés itt, mint mondottuk, a Szentlélek, mert amint Mózes mondja ötödik könyvében: „A mi Urunk, Istenünk emésztő tűz” (4,24), tudniillik a szeretet tüze, amely végtelen erejű lévén, mérhetetlen hatalommal képes a lelket megemészteni és önmagává átalakítani, ha egyszer azt megérintette. (ÉSz 2,2,)
      Mivel pedig ez az isteni tűz ebben az esetben a lelket önmagává alakította át, az nemcsak érzi az égetést, hanem a maga egészében e hatalmas tűz égetésévé válik. (ÉSz 3,3)
      Így tehát ez a boldog lélek, aki oly szerencsés volt eljuthatni eddig az égetésig, mindent tud; mindent élvez; mindent megtesz, amit akar és sikerül neki; Mert ez a lélek az, akiről az apostol azt mondja: „A lelkiember mindent megítél és ő senkitől sem ítéltetik meg”. (1Kor 2,15) És ismét: „A lélek átvizsgál mindent, még Isten mélységes titkait is” (uo. 10). A szeretetnek ugyanis az a sajátsága, hogy Kedvesének összes kincseit átkutatja. (ÉSz 2,4)

Ó kedves, drága seb!

      Az előbbiekben a lélek az égetéssel beszélt, most pedig az égetés okozta sebhez intézi szavait. (ÉSz 2,6)
      A szeretet égési sebét nem lehet mással meggyógyítani, hanem csakis magával ugyanazzal az égetéssel, amely okozza. Az gyógyítja, s mialatt gyógyítja, újra okozza, mert a szeretet-égetés valahányszor érinti a szeretet sebét, mindig nagyobb szeretet-sebet ejt. (ÉSz 2,7)
      Úgy kell fölfognunk a dolgot, hogy ez az égetés és sebzés a legmagasabb fok, amelyre csak az ember ebben az állapotban följuthat. (ÉSz 2,8)
      Van azonban a lélek égetésének egy más, igen magasztos alakja, mely értelmi látomás kíséretében történik: a szívsebzés (Avilai Szent Teréz tapasztalatát írja le). Kevés lélek jut ily magasra. Egyesek azonban eljutottak idáig, akiknek az volt a rendeltetésük, hogy erényük és szellemük fiaik révén elterjedjen (vagyis a rendalapítók kapnak ilyen kegyelmeket, mint például Szent Terézia Anyánk, Assisi Szent Ferenc), amennyiben Isten a rendi szellem zsenge korában, többé vagy kevésbé árasztja el lelki kincsekkel és erényekkel a rendfőket aszerint, amint az ő tanításuk és szellemük nagyobb vagy kisebb számú utódoknak van hivatva örökségül szolgálni. (ÉSz 2, 12)
      Nézzük, mit tesz a Szeráf. Sem többet, sem kevesebbet, mint hogy valósággal sebet ejt a szellem bensejében. Ha azután Isten olykor megengedi, hogy annak a belső sebzésnek hatása külsőleg is megnyilvánuljon, tudniillik az érzéki részben, akkor a seb a testen is megjelenik, amint például megtörtént Assisi Szent Ferenccel. Midőn ugyanis a Szeráf megsebezte lelkét az öt szent sebbel, ez a hatás külsőleg is jelentkezett, mert a testére is rányomta azokat, megsebezve azt is; mégpedig a szeretet nyilával sebezte meg éppúgy, mint a lelket. (ÉSz 2,13)
      Így volt ez Szent Pálnál is, aki lelkében oly részvéttel viseltetett Krisztus Urunk szenvedése iránt, hogy annak fájdalmait testében is érezte, amint ez kitűnik a galatákhoz írt levelének e szavaiból: „Én az Úr Jézus bélyegeit viselem az én testemen”. (ÉSz 2,14)

15 perc elcsendesedés, ima...

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk...).

„Nem színlelt szeretetben” [3]

2011-12-07T08:07:00.024+02:00

(A kilenced bevezetője és a teljes költemény itt olvasható.)

„Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

Harmadik nap

Napi bevezető ima:

Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.

( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

S tépd szét az édes támadásnak függönyét.

Könnyű Istenhez eljutni, ha megszűnik a választó fal és elszakadnak a függönyök, amelyek a léleknek Istennel való egyesülését akadályozzák. Ilyen függöny, amely miatt ez az egyesülés nem történhetik meg, s amelynek el kell szakadnia, hogy megvalósulhasson s a lélek tökéletesen bírhassa Istent, számszerint három van, tudniillik az ideiglenesség, amely magában foglalja az összes teremtményeket; a természetiség, amely felöleli az összes tisztán természetes működéseket és hajlamokat; s végül az érzékiség, amelyen a léleknek a testtel való egyesülését, vagyis az érzéki és állati életet értjük. Ez utóbbiról mondja Szent Pál: „Mert tudjuk, hogy ha a mi földi házunk, amelyben lakunk, leomlik, van épületünk, az Istentől, nem kézzel épített, hanem örökkévaló házunk a mennyekben. (2Kor 5,1)

A két első függönynek szükségképpen már régebben el kellett szakadnia, mert különben a lélek nem juthatott volna az Istennel való egyesülés birtokába. A világ összes javairól le kellett mondania s azokat megtagadnia; természetes hajlamait és vágyait el kellett nyomni s lelke természetes működésének isteniekké kellett válniuk. (...) Nem marad tehát más hátra, minthogy elszakadjon a harmadik is, tudniilik a testi élet. Ezért beszél itt csak egy függönyről, nem pedig függönyökről. (ÉSz 1,29)

Az ilyen fokon levő lelkek természetes halála, még ha külsőleg hasonlít is más emberekéhez, okát és módját tekintve egészen más. Mert míg a többiek betegségben, végelgyengülésben halnak meg – ezeknél, még ha betegen, vagy késő aggkorban múlnak is ki a világból, a lelket mindig a szeretetnek egy, az előbbieknél erősebb és fenségesebb fellángolása szakítja ki a testből. Ez tépi szét a függönyt és ragadja el drága ékszer gyanánt csillogó lelket. (...) A szeretetnek legfelségesebb buzdulataival és legédesebb érzelmeivel halnak meg, úgy, mint a hattyú, amely legszebben akkor dalol, amikor haldoklik. Ezért mondta Dávid: „Drágalátos az Úr színe előtt szentjeinek halála.” (Zsolt 115,15) (ÉSz 1,30)

Az elszakítás itt találóbb kifejezés, mert az ilyen találkozáshoz jobban illik az elszakítás, mint az elvágás vagy megsemmisítés. (...) A szeretetnek jellemző vonása az erőszakos szeretés s az erős és szenvedélyes érintés. (...) A szeretet gyors, hirtelen cselekvést kíván, olyant, amely minél hamarabb történik meg, annál erősebb és értékesebb, minél hamarabb történik meg. (ÉSz 1,33)

Igen jól tudja itt ez a lélek, hogy Isten idő előtt szokta magához venni az olyan lelkeket, akiket nagyon szeret s hogy e szeretet által rövid idő alatt hozza létre bennük azt a tökéletességet, amelyet rendes lépésben haladva csak hosszú idő alatt tudtak volna elérni. (ÉSz 1,34)

Mivel tehát ezeknek a perzseléseknek az a céljuk, hogy általuk a lélek megtisztuljon és elváljék a testtől, helyesen nevezhetők támadásoknak, amelyek révén Isten mindjobban beléhatol, megdicsőíti a lélek állagát s azt istenivé teszi. Ezáltal a lélek magába fogadja, minden lét fölött, Isten létét. (ÉSz 1,35)

Mivel tehát szemed előtt most már hathatósabbak és nyomósabbak kéréseim, minthogy tőled indulnak ki s te indítasz engem reájuk, élvezettel, örömmel, a Szentlélekben kérlek: tőled jöjjön ítéletem (Zsolt 16,2), midőn a kéréseket értékeled és meghallgatod: tépd szét az életnek gyönge függönyét, s ne engedd azt elnyúlni addig a pontig, ahol a kor és az évek természetszerűleg vágják azt el, hogy most, ettől a pillanattól kezdve szerethesselek azzal a tökéletes és kielégített szeretettel, melyet lelkem kíván vég és határ nélkül. (ÉSz 1,36)

15 perc elcsendesedés, ima...

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk...).

„Nem színlelt szeretetben” [2]

2011-12-06T10:33:00.001+02:00

(A kilenced bevezetője és a teljes költemény itt olvasható.)

„Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

Második nap

Napi bevezető ima:

Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz:„Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.”Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.

( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

Hol lelkem legmélyebb központja van.

A Szentléleknek ez a vigalma ugyanis a léleknek az állagában folyik le, ahová nem juthatnak be sem a rossz szellemek, sem a világ, sem pedig az érézékek, s éppen ezért, ez a dolog annyira belső, hogy teljes biztonságban van minden megzavarás felől, s annál élvezetesebb. (ÉSz 1,9)

Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy a lélek szellem, s ezért nincsenek sem fölül, sem alul, sem mélyebben, sem kevésbé mélyen fekvő részei. Ilyenekről csak az anayagi testekről lehet szó. A léleknek nincsenek részei; nincs külseje, sem belseje, hanem mindenütt ugyanaz; nincs középpontja, sem mélyebben, sem kevésbé mélyen; nem lehet jobban megvilágítva egyik részében, mint a másikban, mint az anyagi testek, hanem olyan, mint a levegő, amely egyenletesen van megvilágítva vagy pedig egyenletesen sötét, akár csekélyebb, akár nagyobb fokban. (ÉSz 1,10)

A lélek számára Isten a központ. Ha tehát lénye egész tehetségének, működése egész erejének és teljes hajlamának megfelelő fokban érte el Őt, akkor eljutott az Istenben levő utolsó és legmélyebb központjához. (ÉSz 1,12)

Meg kell jegyeznünk, hogy a léleknek az a hajlandósága, ereje és képessége, amely őt Isten felé tudja vinni, nem más mint a szeretet, mert hiszen a lélek a szeretet révén egyesül Istennel. Éppen azért, ahány fokkal nagyobb a szeretete, annyival mélyebben hatol Istenbe és annál jobban központosul vele. (ÉSz 1,13)

Lehetséges ugyan, hogy esetleg a szeretet erénye a lélekben tényleg már idelent olyan tökéletes, mint amilyen az örök életben lesz, azonban annak működése és gyümölcse sohasem lehet az. (ÉSz 1,14)

Minthogy kínzó voltod többé nem érzem.

Meg kell jegyeznünk, hogy midőn ez a lélek még a szellemi tisztulás állapotában volt, vagyis midőn átlépte a szemlélődés küszöbét, Akkor Istennek ez a lángja nem volt vele szemben oly kíméletes és édes, mint a milyen az egyesülés állapotában. (ÉSz 1,18)

Tudnivaló ugyanis, hogy a szeretetnek ugyanaz a tüze, amely később egyesül a lélekkel és megdicsőíti azt, előzőleg perzseli és tisztogatja. Hasonlóképpen van a dolog a fahasábbal is: a tűz ugyanis először perzseli és égeti lángjával s miután ilymódon kiszárította s kiküszöbölte belőle csúnya járulékait, melegével előkészíti arra, hogy beléje hatolhasson s magához hasonlóvá tegye, végül belemegy és teljesen átizzítja. Ezt nevezik a lelki írók tisztulásnak. (ÉSz 1,19)

Éppen ezért ebben az állapotban a lélek értelme szenved a nagy sötététségtől; akarata a folytonos szárazságtól és szorongatásoktól; emlékezete pedig saját végtelen nyomorúságának tudatától, mert a szellemi látás, ha az önismeretre irányul, igen tiszta. (ÉSz 1,19)

Azt ki sem lehet mondani, hogy a lélek ilyenkor mennyit szenved s egyes esetekben bizony nem sokkal kevesebbet, mint amennyit szenvedne a tisztítóhelyen. (ÉSz 1,20)

Ez a tisztulás kevés léleknél ilyen erős. Csupán azoknál ilyen, akiket az Úr az egyesülésnek legmagasabb fokára akar emelni. (ÉSz 1,24)

Műved, ha úgy tetszik, fejezd be.

Vagyis fejezd be, kösd meg már velem véglegesen a lelki házasságot a Te boldogító látásoddal, - mert hiszen ezt kéri itt a lélek. Igaz ugyan, hogy a tökéletességnek ezen a magas fokán a lélek, minél inkább átalakult szeretetté, annál jobban megnyugszik Isten akaratán és mindennel megvan elégedve s a maga számára nem is tud, nem is képes semmit sem kívánni, hanem csakis Kedvesének érdekeit tarja szem előtt; amint azt Szent Pál is mondja, (1Kor 13,5) nem keresi a magáét, hanem csak a Kedvesére gondol; mindazonáltal, mivel a remény élteti, nem tehet róla, hogy űrt érez magában s ennek következtében eped, habár édes és gyönyörűséges epedéssel az után, ami még hiányzik nála ahhoz, hogy teljesen bírja az isteni fogadott fiúságot s hogy ott lehessen, ahol teljes lesz dicsősége és megszűnik epedése. (ÉSz 1,27)
Mindezeket a dolgokat érzi a lélek és tisztán hallja fenséges érzetében annak a dicsőségnek, amelyet neki a Szentlélek mutogat abban a gyöngéd és édes lángolásban, hívogatva őt, hogy lépjen be abba a dicsőségbe. Ő tehát erre a hívogatásra felel, midőn azt mondja: „Műved, ha úgy tetszik, fejezd be”. Nem kér ebben Jegyesétől mást, mint azt a két dolgot, amlyre Ő tanított bennünket az Evangéliumban (Mt 6,10), hogy „Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod.” (ÉSz 128)

15 perc elcsendesedés, ima...

Befejezés:

Hálaadás. Miatyánk, Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk...).

Adventi útmutató Böjte Csaba testvérrel (2)

2011-12-06T08:38:00.001+02:00

Advent második vasárnapja:

„Nem színlelt szeretetben” [1]

2011-12-05T20:16:00.002+02:00

Úgy döntöttem, hogy az idén a kilencedet Keresztes Szent János tiszteletére, „Az élő szeretetláng” című műve alapján tartom. Először „A szellemi páros énekre” gondoltam: ebben az emberi léleknek és Jegyesének, Krisztusnak egymás iránt való szeretetét fejezi ki; és Jézusról nevezett Anna anyának, a granadai kármelita nővérek perjelnőjének kérésére írta meg e költeményének a magyarázatát, alaposan kifejtve a belső imának sajátosságát és hatásait.

A hozzáértők szerint „Az élő szeretetláng” (ÉSz), az egyházi misztikus irodalom egyedi remeke, Szent János legfenségesebb műve; az isteni nagylelkűség és az emberi lélek kapcsolatának mély dimenzióit énekli meg. A költemény magyarázata 15 nap alatt készült el, mégpedig szintén egy Anna nevezetű, De- Peňalosa Anna, Don Juan de Guevara özvegye kérésére, 1584-ben. Ez az Anna Segoviában született és 1581-ben ismerkedett meg a Szenttel, akit lelkivezetőjéül választott. Nagy jótevője volt a Rendnek, és túlélte Szent János atyánkat. Ezek az Annák:-)

Bevezető

A költemény négy szakaszból áll:

A LÉLEK DALA

Az Istennel való bensőséges egyesülés állapotában.

1. Ó szeretetnek élő lángheve

Mely oly gyöngéden ütsz sebet,

Hol lelkem legmélyebb központja van!

Minthogy kínzó voltod többé nem érzem,

Műved, ha úgy tetszik, fejezd be

S tépd szét az édes támadásnak függönyét.

2. Ó édes égetés!

Ó kedves, drága seb!

Ó nyájas kéz! Gyöngéd megilletés,

Amelyben örök élet íze van,

S amely lerója minden tartozásom!

S ölvén, életté változtattad a halált.

3. Ó tűzlámpák világa,

Amelynek fénysugáriban

Érzéki lényem mély barlangjai,

- Pedig vak volt az és sötét –

Csodás szépséggel hintenek

A kedvesükre fényt és egyben meleget.

4. Mily kedves és szelíd az,

Amint emlékeztetsz ölemben,

Hol titkon egymagad lakol,

S édes leheletedben,

Mely jóval és dicsőséggel teli,

Mi gyöngéden gyújtasz szerelmi lángra!

Ez a költemény már nem a hit sötét éjszakájára helyezi a hangsúlyt, hanem a lélek középpontjára. Itt nem térbeli, fizikai középpontról van szó, hanem a legbensőbb lényemről, a személyemről: „a lélek középpontja Isten”. Vagy Avilai Szent Teréz hasonlatával élve: lelkünk egy gyémánt várkastély, melynek központjában van a trónterem, és itt lakik a Végtelen Isten. Ebbe a központba nem léphet be senki, se szent se bukott angyal, csak a maga lélek, ha Isten ezt megengedi.

Akkor lehetek önmagam, ha odaadom magam Istennek, minden erőmmel Isten felé fordulok, ebben a saját középpontban egyesülök Istennel, és képes leszek végre szeretni.

A szeretet Isten tevékenysége. A szeretet mindenekelőtt Isten önajándékozása, a mi szeretetünk Isten és felebarátunk iránt az Ő kiáradásából fakad. Ha szeretek, akkor Istenhez vonzom a lelkeket. Ez a költemény a Szentlélek dala: a Szentlélek eljön hozzám, hogy megadja azt a szeretetet, amelyre szükségem van, hogy be tudjam engedni Őt, ás Ő szeressen bennem mindenkit.

Szent János ebben a költeményben a megtapasztalt szeretetet énekeli meg, bár a szeretet, amit ő megtapasztalt az életében, maga a Megfeszített Szeretet volt. A szentek életrajzaiban igen gyakran olvastam nagy szenvedésekről, ugyanakkor azokról a kegyelmekről, amelyeket a lélek a Krisztussal egyesített és felajánlott szenvedésben nyert, itt a földön ők voltak a legboldogabb emberek, mert megtapasztalták a Szeretetet, és Isten bírták, már amennyire ez a földi életben lehetséges.

Ima, szenvedés és áldozat nélkül nincs semmi, semmi.

Szent János atyánk Istene költészet, nem elvont teológiai fogalom a hit, a remény és a szeretet erénye. Amikor a szeretetről beszél, áldozatra kész, és viszonzást nem váró tevékeny szeretetre gondol. És nála az ima is a lélek és Jegyes kapcsolatáról szól, nem imamódokról.

A világ „sötét éjszakája” nyilvánvaló, engem is megkísért. De ha van bátorságom önzetlenül szeretni Jézust és a felebarátom – Jézusért, semmi viszonzást nem várva senkitől, akkor ebben a sötét éjszakában puszta létezésemmel egy kis mécses lehetek a sötétségben és a halál árnyékában élő lelkeknek.

Merjünk kérni kegyelmeket a kilenced alatt, ne csak a magunk és szeretteink számára, hanem ellenségeinkért is, vagy a környezetünkben élő papjaink számára. Bizonyára mindenkinek van egy-egy olyan periódus az életében, amikor egyeseket valamilyen rejtélyes okból Isten hirtelen a szívünkre pecsétel, de még nem tudjuk igazán befogadni és szeretni, mert ez áldozatot jelentene számunkra. A szeretet nem csak érzés, de akarati döntéssel megtapasztalássá válik.

„Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

A kilenced mottója „Nem színlelt szeretetben”.

(2Kor 6,6 – Káldi-Neovulgáta fordítás szerint)

Mindenható és emberszerető Istenem, ezt a kilencedet felajánlom ( ...kéréseink...), és add meg nekünk a kért kegyelmeket Isten Anyja és Keresztes Szent János közbenjárására, ha nem ellenkezik szent akaratoddal. Amen.

Első nap

Napi bevezető ima:

Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.

( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

1. Ó szeretetnek élő lángheve

A szeretetnek ez a lángja nem más, mint az ő Jegyesének szelleme, vagyis a Szentlélek, akit a lélek önmagában érez. Ez most már nemcsak lassan emésztő tűz módjára alakítja át a lelket édes szeretetté, hanem lobog és lángokat vet benne. Ez a láng a lelket örök dicsőségben füröszti, és a mennyei élet előízével üdíti. Így működik a Szentlélek abban a lélekben, amely már az Ő szeretetéhez hasonult át. Ilyen állapotban a léleknek bennmaradó cselekvései abban csúcsosodnak ki, hogy ég és lángol benne a szeretet tüze, az akarat pedig a szeretet által eggyé lesz ezzel a lánggal, s valami rendkívül fenséges módon szeret. (ÉSz 1,3)

Ezen a nyelven beszél és tárgyal Isten a megtisztított és kitakarított lelkekkel. Ezek a szavak mind tüzesek, amint azt Szent Dávid kifejezi: „Nagyon is tüzes a te beszéded” (Zsolt 118,140); és Jeremiás próféta: „Numquid non verba mea sunt quasi ignis?” „Vajon nem olyanok-e az én szavaim, mint a tűz?” (23,29) Ezek a szavak – amint az Úr Jézus mondja Szent János evangéliumában, (6,64), a szellem és az élet szavai, s a tiszta és szerető lelkek, amelyeknek vannak füleik a hallásra, érzik ezeknek a szent szavaknak az erejét és a hatását.( ÉSz 1,5)

A szamariai nő oly édesnek találta Isten szavait, hogy afölötti örömében ott felejtette a kútnál a vizet is, meg a korsóját is. (Jn 4,28) ( ÉSz 1,5)

Mely oly gyöngéden ütsz sebet

Miképpen lehet azt mondani, hogy megsebzi a lelket, holott abban már nincs semmi sebeznivaló, hiszen a szeretet lángja már egészen átizzította? Csodálatos dolog, de tény, hogy úgy van. A szeretet ugyanis egy pillanatra sem marad nyugton, hanem állandó mozgásban van, s folyton majd ebben, majd abban az irányban lobog; feladata pedig az, hogy megsebezze, szeretetre gyullassza és elbájolja a lelket. Mivel pedig a lélekben eleven lánggal lobog, folyton sebezgeti itt is, ott is; gyöngéd égési sebeket ejt rajta, s vígan és ünnepélyesen játssza vele a szeretet játékait. (...) Ily módon teljesedik be ezen a lelken, amit a Példabeszédek könyvében olvasunk: „Et delectabar per singulos dies ludens in orbe terrarum: et deliciae meae esse cum filiis hominum”. „Örvendezve játszottam napról-napra a földkerekségén, s gyönyörűségem együtt lenni az emberek fiaival.” (8,30) Tudniillik abban áll gyönyörűsége, hogy az emberek fiainak adja magát. (ÉSz 1,8)

15 perc elcsendesedés, ima...

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk...).

Máriapócsi Könnyező Szűzanya tiszteletére [9]

2011-12-02T06:58:00.001+02:00

(A kilenced bevezető gondolatai itt olvashatók.)

Nyolcadik nap

Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen.

Bevezető ima minden napra

Tekints kegyesen reám, Könnyező Szűzanyám, ki könyörögve borulok le Eléd. Bizodalmam Isten után egyedül csak Beléd helyezem, mert te szerető égi Anyám vagy. Én erősen hiszem, hogy e szent kilenced melyet (megemlíteni a kért kegyelmet) végzek a te tiszteletedre, nem lesz hiábavaló. Hiszen még soha sem hallottuk, jóságos Anyánk, hogy ne segítettél volna valakin, aki Hozzád folyamodott. Mindenkin akarsz könyörülni, ó drága Könnyező Szűz, mert kegyes és irgalmas vagy, segítsz is mindenkin, aki Hozzád esedezik, mert erőd és hatalmad nagy. Nézz hát le, Anyám, az én imámra is és méltasd meghallgatásra. Engedd elnyernem azt a kegyelmet, melyért e szent kilencedet végzem, ha az üdvömre válik. Ám Te jobban tudod, Szűzanyám, mi szolgálja az én igazi javamat, éppen azért Szent közömbösséggel és megadással ismétlem Szent Fiad szavait: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tied.” (Luk. 22,.24)

Elmélkedés

A SZERETETT SZŰZ

      A szent hagyományból tudjuk, hogy az apostolok, tanítványok és az Úr Jézus hívei már az Üdvözítő életében is nagy szeretettel viseltettek a Szűzanya iránt. Még nagyobb szeretetre gyújtotta az Úr Jézus az emberi szíveket akkor, amikor e szavakat hallatta a keresztről: „Asszony, íme a Te fiad” (Ján. 19,26) és Jánosnak: „Íme a te Anyád.”(U.o. 27) Ily módon nekünk adta az Üdvözítő az ő Szent Anyját.
      Tízezrek, százezrek szívében lángol a Könnyező Szűz iránti szeretet is. Szeretett Anya Ő országszerte. Kegyképének másolata ott díszeleg a házakban, érmecskéjét előszeretettel viseljük nyakunkon. Kegytemplomába epedve sietnek a búcsúsok nemcsak a környékről, de többszáz kilométeres távolságokból is, nemcsak magyarok, de rutének, románok, szlovákok és németek egyaránt. Csak a templom hatalmas két tornya tárul még szemeik elé, mint a Könnyező Szűz két ölelő karja s már ellágyulnak a szívek, megremegnek az ajkak, könnyek árasztják el a szemeket. Mily megható látvány, mikor beérnek a poros, fáradt zarándokok a templomba, leborulnak a kegykép elé s szeretettől könnyes szemekkel üdvözlik a drága Pócsi Szűzanyát! Ó, de rövid sokaknak az a 2-3 nap, amit Máriapócson tölthetnek! Hazaindulás előtt ismét könnyes szemekkel kerülgetik a templomot, mint a kis fecskék fészküket, mielőtt elrepülnének más országba. Aztán elindulnak a harangok bánatos búgása mellett, melybe belevegyül szívettépő énekük: „Kesereg a szívünk, el kell menni, drága szent képedet itt kell hagyni.”
      Én szeretem-e a Könnyező Szűzanyát? – Járok-e kegyhelyére s ájtatosan viselkedem-e ott? – Imádkozom-e Hozzá naponta legalább egy-két Üdvözlégy Máriát?
      ERÉNYGYAKORLAT. Ma többször felindítom a Szűzanya iránti szeretetet e fohásszal: „Szűzanyám, szeretlek”.

IMA

      Könnyező Szűzanyám! Mint a jó gyermek örül, ha látja, hogy testvérei szeretik az édesanyát, én is boldog vagyok, ha látom, hogy egyre több embertestvér ismer meg és szeret Téged, mint jó Édesanyát. Jaj, keserves az élete annak a gyermeknek, aki távol él a te szeretetedtől! Kihez megy enyhülésért, ha szenved? – Hol talál vigasztalást, ha szomorú? – Ki emeli fel, ha kétségbeesett? – S vajon üdvözül-e egyáltalán? – Ó, kegyes Szűzanyám! Bárcsak minden ember felismerné Benned a legjobb Anyát s Hozzád futna az élet minden nehézségeiben! Én igyekezni fogok, ó Legszentebb Szűz, Téged minél gyermekibb rajongással szeretni, mint illik a legszeretetreméltóbb édesanyát. Nyújtsd ehhez segítségedet, gyullaszd egyre nagyobbra szívem szeretetét. Hiszen tudom, hogy mennél jobban foglak Téged szeretni, annál könnyebb lesz a szenvedés is. E szent óhajjal zárom a szent kilencedet s kérlek áhítattal: Ó hallgasd meg hő imám, Könnyező Szent Szűzanyám s add meg azt a kegyelmet, melyért Hozzád esdeklek. Amen.
      Üdvözlégy Mária… (3szor)
      Könnyező Pócsi Szűzanyánk könyörögj érettünk!
      Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen.

Végszó

      Ha megadta a Könnyező Szűz azt, amit kértél, ne feledkezzél el a hálaadásról. A hálátlanság nagyon rosszulesik, úgy az embereknek, mint a jó Istennek, vagy a Szűzanyának. Aki viszont megköszöni a kapott kegyelmet, ajándékot, azon máskor is szívesebben segítenek. Azért mondjuk, hogy a hála, új kérés.
      Ha nem kaptad meg a kért kegyelmet, ne keseredjél el és ne zúgolódjál. Emlékezz vissza, hogy mit imádkoztál mindennap: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”. (Luk 22,24) A Szűzanya a leggondosabb Anya, tehát csakis azt adja meg gyermekeinek, ami nekik üdvösségükre szolgál.
      Elvégezheted a kilencedet többször is egymásután, különösen, ha az elsőt nem valami buzgón végezted. Az is lehetséges, hogy a Szűzanya még több imát kíván Tőled a kért kegyelem elnyeréséért.
      Csak kérj, Testvér, és adatik, zörgess és megnyittatik Néked! Az imádság mindig gazdagít: ha földiekben nem, égiekben feltétlenül!

Máriapócsi Könnyező Szűzanya tiszteletére [8]

2011-12-01T07:00:00.001+02:00

(A kilenced bevezető gondolatai itt olvashatók.)

Nyolcadik nap

Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen.

Bevezető ima minden napra

Elmélkedés

A HOSSZÚTÜRELMŰ SZŰZ

      A türelem szenvedést feltételez. Az Üdvözítő után legtöbbet szenvedett e földön a Boldogságos Szűz Mária. Minél jobban szeretünk valakit, annál nagyobb a szenvedésünk, ha a szeretett szenved. Mivel a Szűzanya szeretetét Szent Fiához nem tudjuk felmérni, azért az ő szenvedéseinek nagyságát sem tudjuk megérteni. Az összes Vértanúk együttvéve sem szenvedtek annyit, mint a Boldogságos Szűz Mária. A betlehemi jászoltól a Golgota véres keresztjéig együtt kellett szenvednie az Istenanyának Szent Fiával. Könnyei omlottak, Szíve sajgott a hegyes tőrdöfésektől, bágyadozott és roskadozott fájdalmában, de zokszó, panasz sem szívéből, sem ajkairól nem szállott az ég felé. Szenvedett és tűrt.
      Mennyit tűr a Szent Szűz most is! Hitetlenek kétségbevonják az ő hivatalosan bebizonyított könnyezését. Sok hívő katolikus nem méltatja annyira a Könnyező Szűz kegyhelyét, hogy néha néha elzarándokoljon oda s leboruljon a csodatevő kegykép előtt. Hányan vannak viszont, akik megjelennek a búcsúkon, de nekik nem a kegytemplom, nem a kegykép, nem az imádság a fontos, hanem a különféle – talán bűnös – szórakozások! S a Könnyező Szűzanya ezt is mind eltűri. Sőt még azt is megengedte, hogy rablókezek hozzányúljanak kegyképe ékszereihez, díszeihez és elrabolják azokat. Én vajon türelmes vagyok-e a szenvedésekben? Szenvedni szükséges: vagy itt, vagy a másvilágon. Boldog az, aki már itt lefizeti tartozását! A másvilág szenvedései összehasonlíthatatlanul nagyobbak a földieknél.
      ERÉNYGYAKORLAT. Többször elmondom ma e fohászt, értve a kilencedben kért kegyelemre is: Atyám! Legyen meg a Te akaratod!

IMA

      Könnyező Szűzanyám! Mérhetetlen szenvedéseid és hosszútűrésed fontos igazságról győznek meg engem. A szenvedésben nem szabad a jó Istent rosszakarónak, ellenségnek tartani. Ó, hiszen Te voltál a Mennyei Atya legkedvesebb és legszentebb leánya, aki mindig és mindent kedvére cselekedtél, s mégis, ó legártatlanabb Szűz, Neked juttatta a jó Isten Szent Fia után a legtöbb és legnagyobb szenvedést. Igen, fájdalmas Szűzanyám, mert Téged választott ki a legnagyobb dicsőségre. Ó add, hogy én is megértsem a szenvedés titkát és a te példád szerint, szent türelemmel hordozzam az élet keresztjeit, melyeket üdvösségemre küld a jó Isten. Azért felteszem most magamban, hogy ha jelen kérésem nem szolgálná üdvösségemet, türelemmel hordom inkább a keresztet, semhogy anélkül lelkem kárt szenvedjen. Ilyen elhatározás mellett ismétlem kérésemet: Ó hallgasd meg hő imám, Könnyező Szent Szűzanyám, s add meg azt a kegyelmet, melyért Hozzád esdeklek. Amen.
      Üdvözlégy Mária… (3szor)
      Könnyező Pócsi Szűzanyánk könyörögj érettünk!
      Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen.

Adventi útmutató Böjte Csaba testvérrel

2011-11-30T11:55:00.001+02:00

Advent első vasárnapja: