2012. aug. 27.

Mária tekintete...


Vértanúk királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

42. elmélkedés 
Vértanúk királynéja 
Regina Martyrum 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát a vértanúk bíborfénykoszorús dicső körében, mint azok királynéját, s kérjük, szerezze meg nekünk Isten kegyelmét, hogy hitünket akár vérünk árán is meg tudjuk vallani, életünk odaadásáig. 

      A vértanúságot az Anyaszentegyház mindig többre becsülte a hősies erénygyakorlatoknál, sőt kezdetben, az első három században, az Úr és a Szűzanya ünnepem kívül csakis a vértanúk emléknapját ülte meg. Már vértanúhaláluk előtt akkora tiszteletet tanúsított irántuk, hogy ha börtönükből valamely hosszú vezeklésre ítélt bűnös érdekében kérést intéztek a püspökhöz, az elengedte a büntetés hátralevő részét, vagyis búcsút engedélyezett nekik. Meggyőződése volt az Egyháznak, hogy a vértanú halála után egyenesen bemegy az égi dicsőségbe, bármilyen volt is élete azelőtt, úgy hogy nem érette, hanem hozzá kell imádkozni. A katakombákban pedig a vértanúk boltívvel födött, díszes sírhelyet kaptak, az arkosoliumot, s kőkoporsójuk fedőlapján mutatták be a szentmisét. 
      A vértanúkat tehát méltán tekinthetjük a győzedelmes egyház arisztokráciájának. Ennek királynéja tehát a Szűzanya, éspedig nem csupán istenanyai rangjának alapján, hanem azért is, mert, bár Ő nem ontotta tiszta szűzi vérét hitéért, de lelkileg elvérzett a kereszt alatt abban az irtózatos fájdalomban, amelyet isteni Fiának szenvedései okoztak számára. Ha nem is volt vértanú testileg, az volt lelkileg. A Szűzanyának ez a lelki vértanúsága igen nagy reményeket és vágyakat van hivatva bennünk ébreszteni, hogy mi magunk is vértanúkká legyünk. Elhihetjük ugyanis, hogy az Úristen semmiféle igazi tökéletességnek útját nem vágja el előlünk, tehát a vértanúságét sem. Az azonban, hogy tényleg vérünket onthassuk, nem tőlünk függ. Szent Terézia Anyánk, gyermekkorában a mórok földjére akart szökni, hogy ott vérét onthassa, mert - amint humorosan megjegyzi - itthon nem akadt ember, aki megtette volna neki a szívességet, hogy a hitéért levágja a fejét. Az Úristen a mi kedvünkért nem fog üldözést engedni vagy rendezni. De erre nincs is szükség, a Szűzanya példája mutatja ezt. Ha, miként őbenne, bennünk is megvan a szeretetnek az a hősies foka, hogy Istenért készségesen ontanánk vérünket - mennyire megvolt ez a Szűzanyában! Mily szívesen viselte volna el isteni Fia helyett azokat a kínokat! -, akkor számunkra is készen áll a vértanúság koronája. Hiszen nem hiába mondják a lelki írók, hogy a szerzetesség - ha igazi - lassú vértanúság, mert folytonos keresztre feszítése az ember énjének. Ugyanilyen lassú vértanúság minden szenvedő keresztény élete, még ha kint is él a világban, föltéve, hogy keresztjeit Isten akaratával való teljes megegyezéssel viseli. A Szűzanya, a vértanúk királynéja, erre a vértelen vértanúságra oktat bennünket. 
      Fontoljuk meg, mi szükséges ahhoz, hogy a vértanúság számunkra kínálkozó koronáját elnyerhessük? Semmi más, mint az Isten akaratával való, tökéletes megegyezés. Mert hiszen az Anyaszentegyház sem ismeri el vértanúnak azt, aki ugyan életét vesztette hitéért, de a támadóknak, bár jogos önvédelemben, fegyverrel ellenállt, s igyekezett kezeikből kimenekülni. Bizony, a legtöbb ember a rá küldött szenvedések alól a kelleténél nagyobb igyekezettel akar kimenekülni, s ha erre nem képes, akkor panaszkodik miattuk fűnek-fának. Nagyon természetes, hogy az ilyen embert senki sem fogja lelki vértanúnak tekinteni. Pedig Isten, azért küld nekünk keresztet, mert nekünk a szenvedés jó és üdvös, nekünk is, valóban isteni gondolkodással, a szenvedést jónak és hasznosnak kell tekintenünk, sőt a legjobbnak, amit a földi élet nekünk adhat. 
      Azt mondják, hogy az emberi lélek a halál és a külön ítélet után önként megy a számára rendelt helyre, legyen az akár a pokol, mert még az a számára legelviselhetőbb az állapot. Ha belekényszerítenék az égbe, az ő megrögzött gonosz mivoltával, az pokolibb lenne neki a pokolnál. Ilyenféleképpen kell nekünk éreznünk a szenvedéssel kapcsolatban. Úgy kell azt tekintenünk, mint e földi életben a számunkra legmegfelelőbb állapotot. Így tekinti azt Isten. Hiszen azért választotta a szenvedést egyszülött Fia számára földi osztályrészül. Nekünk tehát nem csak el kell viselnünk a kereszteket, hanem éppen olyan boldogoknak kell magunkat éreznünk terhünk alatt, mint amilyen boldognak érzi magát a tisztítóhelyen szenvedő lélek, amely teljesen érzi ugyan gyötrő kínjait, de mivel ez szolgál javára, főleg pedig mert tökéletesen szereti Istent, nem cserélné el állapotát semmiféle földi boldogságért. Ez volt mindig a szentek hangulata a szenvedéssel szemben. Ezt fejezi ki Kis Szent Teréz mondása, amely szerint az ő számára nem létezik szenvedés, mert minden szenvedést édesnek talál. Ez a lassú földi vértanúság érzése. Ezt tegyük magunkévá.  

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Apostolok királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

41. elmélkedés 
Apostolok királynéja 
Regina Apostolorum 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát az Újszövetség legnagyobb szentjei, az apostolok körében, s kérjük, szerezze meg nekünk Isten kegyelmét, hadd értsük meg tökéletesen, mit jelent az Ő szép címe: „Apostolok Királynéja”

      Az életszentség nagyságát nem az egyéni kiválóság határozza meg, hanem Isten kegyelme. Istenünk pedig ebből egyiknek többet ad, a másiknak kevesebbet, teljesen az Ő szent tetszése szerint, s eljárásának okairól senkinek sem számol be. Mindenkinek ad eleget ahhoz, hogy üdvözüljön, de egyeseknek ad annyit, hogy nagy szentek lehetnek, föltéve, ha felhasználják a kapott kegyelmeket. 
      Az Újszövetségben az apostolokat egészen különösképpen halmozta el kegyelmeivel, s éppen ezért őket számítjuk a legnagyobb szentek közé. Az Úr Jézus szabadon választotta őket, nem pedig egyéni kiválóságuk alapján: hiszen legtöbbjük egyszerű galileai halász volt. Abban a kimondhatatlan értékű kiváltságban részesítette őket, hogy három egész esztendeig lehettek az Ő közvetlen körében, tanúi életének és tanításának. Három éven át nevelgette őket magas hivatásukra; külön megmagyarázta nekik a nép előtt mondott példabeszédeit; bevezette őket tanainak mélyebb megértésébe; megrótta hibáikat; csodálatos türelemmel igyekezett szétoszlatni előítéleteiket a Messiás személyére és országára vonatkozóan. Kínhalála és feltámadása után még negyven napon át gyakran megjelent nekik és tanította őket, végül pedig befejezte művét a Szentlélek küldésével. Ebben a nevelési folyamatban nagy része volt természetesen az ő jóravalóságuknak is – mert hiszen az az egy, aki ezeket a nagy kegyelmeket nem használta fel, a szerencsétlen Júdás, tragikusan elbukott -, de azért, mint mondottuk, a fő rész Istennek meg nem érdemelhető kegyelméé volt. Szent Pálnál, aki később jött, az Úr ezt az oktatást belső lelki felvilágosításokkal pótolta, s így az ő apostoli lelkületét is saját kezűleg alakította ki. 
      A tizenkét apostolon kívül azonban volt valaki, aki még bensőbb, még hosszasabb és még mélyrehatóbb oktatásban részesült az édes Jézus részéről. Egy kis Szűz, aki oly szerényen húzódik meg mögöttük a háttérben; az ő édesanyja, Mária. Ő nem három, hanem harminc évig járt Jézus iskolájába; Őhozzá a Messiást nem baráti, hanem a gyermeki szeretet szálai fűzték; Ő figyelemmel leste és szívébe zárva őrizte isteni gyermekének minden szavát, minden gondolatát. Íme, ezért ő az apostolok királynéja. 
      A Szentlélek vétele volt az apostoli tanfolyam befejező momentuma: nem csoda, ha Őt is ott látjuk az arra készülő, imádkozó apostoli testületben, s őreá is leszáll egy tűznyelv, amely bizonyára nagyobb a többinél. 
      „Nektek megadatott ismerni a mennyek országának titkait, a többieknek csupán példabeszédekben” - mondja az Úr apostolainak, amikor egy alkalommal a népnek adott oktatás után előttük fejtegeti példabeszédeinek mélyebb értelmét (Mt 13,11). Ezek a szavak szólnak minden embernek, aki mélyebb lelki életet él, s természetesen a szerzetesnek, aki hivatásszerűen gyakorolja azt. De amikor az Úr az ilyen lélek mélyén leül, hogy őt négyszemközt oktassa s a hit igazságainak mélyebb megértésébe bevezesse, azt mindig azzal a szándékkal teszi, hogy az illetőt apostollá nevelje. 
      Addig, míg valaki ezt meg nem érti, ne is álmodjék lelki haladásról. Alapvető irányeszméje a magasabb lelki életnek, hogy az „én” jegyéből teljesen a „te” jegyébe kell áthelyezkednie. Szent Terézia szavai: „Mit törődöm én magammal, Uram, nekem csak te számítasz”. Kis Szent Teréznek lélekmentő buzgalma, Keresztes Szent János Atyánk egész életének tökéletes altruizmusa s az összes szentek példája mind fennhangon hirdeti ezt az elvet. Az a lelki élet, amely csakis az illető saját nyomorúságos kis énje körül mozog s folyton annak saját érdekeit fontolgatja, föltétlenül elcsenevészedik. Még jó, ha nem fullad bele az aggályoskodás mocsarába. Annyi bizonyos, hogy nem emelkedik ki soha azok a „többiek” közül, akik a példabeszédek színvonalán maradnak, s akik látván nem látnak, és hallván nem értenek. 
      Az Úr Jézus lelkekre szomjazik, s aki nem hajlandó a halfogásra, azt nem is fogja ez irányban oktatni. Azonban a halfogásnak, az apostolkodásnak két módja van. A Szűzanya a születő Anyaszentegyháznak bizonyára a legnagyobb apostola volt, pedig egyszer sem lépett szószékre. Az ő szerepe abból áll, hogy az apostolok munkájára leesdje Isten kegyelmét. Imádság volt egész élete, de azt bátran föltehetjük, hogy Ő igazából sohasem imádkozott önmagáért. Olykor talán mégis, de ritkán. Hiszen az édes jézus ajkairól is szállt el ima önmagáért az utolsó vacsorán: „Most dicsőíts meg engem Atyám...” (Jn 17,5), s a Getszemániban: „Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár...” (Mt 26,39). De ezek kivételek voltak. Egyébként Ő teljesen másokért, érettünk élt, s érettünk áldozta fel életének minden percét, a kereszten pedig még testét is. 
      Akár aktív legyen tehát az életünk, akár szerzetesi szemlélődő, a hivatásunk mindig az apostolság. Értesse ezt meg velünk az „Apostolok Királynéja”.  

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Próféták királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

40. elmélkedés 
Próféták királynéja 
Regina Prophetarum 

       Képzeljük el a Szűzanyát Mózes, Illés, Elizeus, Izajás, Jeremiás, Ezekiel, Dániel és a többi próféták környezetében, akik őbenne a legnagyobb prófétát ünneplik, tudniillik azt, aki Izrael Istenének nem egyik-másik üzenetét, hanem az Ő örök Igéjét adta át az Ő népének. Kérjük Isten kegyelmét ezen elmélkedésünkhöz. 

      A pátriárkákkal az Úristen személyesen vagy angyalai által érintkezett. ő Szent Felsége vagy valamelyik angyala megjelent nekik olykor emberalakban, olykor álomképben, s így közölte velük akaratát vagy ígéreteit. Amikor azonban Ábrahám ivadéka nagy nemzetté fejlődött, ez az eljárás nem volt többé alkalmas, s azért az Úr időről időre támasztott közöttük kiváló egyéneket, akiknek kinyilatkoztatta magát, s akik azután közölték a néppel, hogy mit mondott az Úr. 
      Mózes volt Isten első ilyen nagy küldöttje és szócsöve; ő vezette ki népét az egyiptomi fogságból; ő vette át az Úrtól a Sínai hegyen az ószövetségi kinyilatkoztatást, s ő örökítette azt meg könyveiben. Utána jöttek mások, férfiak és nők; ihletett lelkek, akik alkalomadtán szolgáltak az Úrnak tolmácsul. Voltak köztük nagyok, mint szentatyáink, Illés és Elizeus, akik országra szóló szerepet játszottak Izraelben; mások, mint az említett négy nagy próféta, csodaszép könyveiket hagyták ránk. Voltak kisebbek, mint például a tizenkettő, akiktől szintén könyvek maradtak ránk, s más jelentéktelenebbek, akik csak egyszer-másszor szerepelnek az ószövetségi Szentírás lapjain. Egytől egyig nagy kaliberű, szentéletű, szigorú vezeklést folytató egyének. 
      Csak kivételesen akad köztük bűnös, mint például Bálaám, mintegy jeléül annak, hogy az Úr lelke még az ilyent is képes eszközül felhasználni, s belőle hitelesen szólni. Jó, hogy ilyen is akad: szükség volt erre a jelre. Ha papot látunk, akinek élete nem áll a kellő színvonalon, tegyünk igen nagy különbséget egyénisége és papi működése között! Papi cselekménye szent, még ha ő maga nem is az! A többit bízzuk Istenre! Keserves sorsa volt a prófétáknak: nem csoda, ha egyik-másik, mint például Jeremiás, keservesen szabadkozott, amikor az Úr meghívta erre a szerepre, Jónás pedig egyenesen hajóra szállt, hogy elmeneküljön előle. Alig akadt köztük olyan, aki nem vértanúhalállal múlt ki a világból, életük folyamán pedig ádáz üldözésnek voltak kitéve Isten ellenségeinek részéről. Hát hiszen királynéjuknak, a Szűzanyának ágya sem volt rózsákból vetve e földön, hanem az ő lelkét is folyton át- meg átjárta a tőr! Ha mi az Úr követői és egyben hirdetői akarunk lenni - márpedig ez a hivatásunk - ha akár példánkkal, akár pedig szóval is az Ö elveit akarjuk hirdetni, akkor nekünk is el kell készülnünk az üldöztetésre. 
      Igazában a Szűzanya azért tekinthető a próféták királynéjának, mert ő Istennek nem csak egyik-másik gondolatát vagy parancsát közölte az emberiséggel, hanem mondhatjuk úgy, Istennek egész eszmetartalmát. A második isteni személy ugyanis, az Ige, az Atya elméjéből születik, s a hittudósok szerint nem egyéb, mint az Atyának önmegismerése, önmagáról alkotott fogalma, saját lényének tükörképe. Amikor tehát, a kis názáreti Szűz szentséges szervezetéből testet vett föl s általa a világra jött, a Szűzanya ott Betlehemben odaadta az emberiség számára Isten minden mondanivalóját, utolsó szavát, amelyhez sem hozzátoldani, sem belőle elvenni nem lehet. 
      Krisztus Jézus Isten utolsó szava az emberiséghez. Ő a teljes kinyilatkoztatás. Ő az Út, az Igazság, az Élet. Ha az ember üdvözülni akar, sőt ha az életszentségnek legmagasabb fokát akarja elérni, nincs másra szüksége, mint hogy ezt a Szót, ezt az Igét önmagában megvalósítsa, önmagát hozzáalakítsa, s egy második Krisztus legyen. Erre kötelezi keresztény volta is. Christianus alter Christus - mondják a szentatyák; minden keresztény egy második Krisztus, vagy legalábbis annak kellene lennie. 
      De a Szűzanya nem csak a világra hozta Istennek végtelen Szózatát, hanem azt akarja, hogy e tekintetben példáját kövessük. Ez nem olyan kötelezettség, amely csupán egyeseknek, vagyis életszentségre hivatásuknál fogva kötelezett lelkeknek, tehát szerzeteseknek és papoknak szól. Ez kötelezettség minden embernek, mert hiszen mindenki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, s köteles magában a bűn által megromlott hasonlatosságot a krisztusi hasonlóságra helyreállítani. 
      Vizsgáljuk csak meg magunkat, miképpen állunk ebben a tekintetben? Vajon méltó gyermekei vagyunk-e a próféták királynéjának? Szócsövei-e Istennek? Krisztust hirdeti-e egész megjelenésünk? Ha valahová belépünk, Krisztus lép-e oda, nem pedig a világ? Örök üdvünk múlik e kérdéseken. 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

2012. aug. 25.

Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok (Lk 10, 19)

Aki a Fölséges oltalmában lakik,
    a Mindenható árnyékában pihen,
ezt mondja az Úrnak:
    Te vagy menedékem és erősségem,
    Istenem, benned bízom.

Megment ő téged a vadászok tőrétől
    és a gonosz beszédtől.
Szárnyaival oltalmaz,
    tollai alatt menedéket találsz.
Pajzs és páncél az ő hűsége;
    nem kell félned az éjjeli rémtől,
a nappal szárnyaló nyíltól,
    a sötétben ólálkodó ragálytól,
    a fényes nappal pusztító dögvésztől.

Essenek el bár ezren oldaladon,
    és tízezren jobbod felől,
    nem érhet téged semmi bántódás.
 

Saját szemeddel láthatod majd,
    látni fogod a bűnösök bűnhődését.
Mert az Úr a te védelmező várad,
    a Magasságbelit választottad oltalmadul.

Így nem ér semmi baj,
    otthonodhoz nem közelíthet semmi csapás,
mert megparancsolja angyalainak,
    hogy őrizzenek minden utadon.
Tenyerükön fognak hordozni,
    hogy kőbe ne üsd lábadat.
 

Áspiskígyón és viperán lépdelsz,
    kígyót és oroszlánt eltiporsz.

Hűséges hozzám, azért megmentem,
    oltalmazom, mert nevemet ismeri.
 

Ha kiált hozzám, meghallgatom,
    minden szükségben közel vagyok hozzá,
    megszabadítom, és dicsőséget szerzek neki.
 

Hosszú élettel áldom meg,
    és megmutatom neki üdvösségemet.


Dicsőség az Atyának, a Fiúnak 
    és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben, 
    most és mindörökké. Amen.


2012. aug. 16.

Pátriárkák királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

39. elmélkedés 
Pátriárkák királynéja 
Regina Patriarcharum 

      Kérjük a Szűzanyát, engedje megértenünk azokat a szellemi kincseket, amelyek ebben a rövid, hódoló megszólításban foglaltatnak. 
      
      „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene” - mondja az Úr Mózesnek a csipkebokorban (Kiv 3,15). A mindenható Isten tehát nem átállja önmagát e három név kíséretében bemutatni. Ez alig volna elképzelhető, ha e nevek nem jelentenének valami igen nagyot. Elmélkedjünk viselőjükről! 
      A Krisztus születése előtti kétezredik évbe vezetnek vissza bennünket. Mezopotámia, Palesztina, Egyiptom az események színtere. A lakosság aránylag gyér. A városlakók között a nomádok szabadon terelgetik nyájaikat, mert a földterületnek csak elenyésző része magánbirtok. A műveltségi színvonal a korhoz képest magas. Lelki tekintetben azonban sűrű homály uralkodik: bálványimádás az egész területen. 
      Csak Táre családja őrzi még, lent az Eufrátesz alsó folyásánál, Úr városában az ős-kinyilatkoztatás fényét és a Messiásban való hitet. Az öreg Táre és fia, az igazhitű Ábrám, nem érzik jól magukat az istentelen környezetben, s elindulnak északnyugat felé. Kivándorláson jár az eszük. Lassan hajtják nyájaikat az Eufrátesz partja mentén, föl egészen Háránig. Táre nem is jut tovább. Ott telepszik le, s ott hal meg Mezopotámiában. Ekkor azonban az Úr személyesen szólítja fel Ábrámot, hogy hagyja el szülőföldjét, váljék el családjától, menjen Palesztina földjére, járjon Őelőtte és legyen tökéletes. Ábrám hetven éves amikor engedelmeskedik az Úrnak, megteszi a nagy lépést, elszigeteli magát a pogányságtól, hogy annál tisztábban tudja megőrizni az igaz hitet. Unokaöccse, Lót ugyan csatlakozik hozzá, de csakhamar elválik tőle, s ő maga marad. Nevét az Úr Ábrahámra változtatja, ami annyit jelent, hogy sok nemzetnek atyja. 
      Ezzel elkezdődik a pátriárkák rendkívül érdekes korszaka. Százhetvenöt évig élt Ábrahám, száznyolcvan évig Izsák, száznegyvenhét évig Jákob, ezek a késő aggkorig ifjú erőben maradó nagy emberek, akiknek „naplója” azonban az ószövetségi Szentírás lapjain mindössze valami negyven nyomtatott oldalra terjed: olyan kevés életükben az esemény. Csendesen terelgetik nyájaikat, kutakat ásnak azok itatására, oltárokat emelnek, és azon áldozatokat mutatnak be az egy igaz Istennek. Isteni jelenésekben és kinyilatkoztatásokban van részük, belelátnak a jövőbe, és prófétálnak. Ábrahám a mélységes hitnek és az Isten iránt való föltétlen engedelmességnek embere, aki Isten egy szavára kész egyetlen fiát, Izsákot feláldozni. Izsák a nagy szemlélődő. Jákob, az istenfélő, bölcs ember, aki az élet legnehezebb körülményei között is megállja a helyét. Hatalmas törzsfők, akik királyok ellen viselnek győzedelmes háborút, s kiképzett, tekintélyes katonasággal rendelkeznek. Amellett előkelőségükben is egyszerű pásztorok mindhárman, akiknek romlatlan erkölcsei gyémántként ragyognak ki annak a kornak általános s még az ő családjukat is mételyező romlottságából. Ádám apánk igazhitű utódai: Ábrahám, Izsák és Jákob, s számítsuk hozzájuk még Józsefet: ezeknek királynője a Boldogságos Szűz Mária. Milyen büszkék lehetnek erre az ő leányukra! 

      A pátriárkák királynéja a Szűzanya, nem csupán tételes jog alapján, hanem főleg azért, mert önmagában egyesíti összes sajátos erkölcsi szépségüket és tökéletességüket. Az ő élete is rendkívül egyszerű; az Ő földi „naplója” is igen rövid. Betlehemet a templomlátogatástól tizenkét esztendő, azt Jézus fellépésétől körülbelül tizennyolc év választja el. A pünkösdi csodától élete végéig tizenöt esztendő múlik el minden esemény nélkül. S még a közbenső, oázisszerű eseményeknek is inkább csak a hátterében szerepel. S mégis ez volt a legszentebb, Isten előtt legkedvesebb emberi élet ezen a földön! 
      A pátriárka nap-nap után, éveken át legelteti juhait, nyírja, gondozza, védelmezi őket, s keresi számukra a lehető legjobb legelőt. A Szűzanya végzi a háztartás egyszerű munkáját. Isten szeme pedig tetszéssel nyugszik rajtuk és munkájukon, míg elfordul világtörténelmi jelentőségű emberektől és eseményektől. Milyen nagy tanulság rejlik ebben a körülményben! Hányszor vagyunk mi úgy, hogy szeretnénk nagyokat tenni, holott az Úristen kicsinyes dolgoknak elvégzését, de pontos elvégzését kívánja tőlünk! 
      A pátriárkák életében szembeszökő a tökéletes természetfölöttiség. Isten foglalja el gondolkodásukban az első helyet. „Naplójuk” elsősorban lelki napló. Az isteni jelenések és kinyilatkoztatások játsszák benne a főszerepet. Isten kezét látják az eseményekben. Amikor a vak Izsáktól Jákob fondorlatosan kicsalta az öt jogosan megillető, egy tál lencse árán megvett elsőszülöttségi áldást, az nem háborodik föl. Isten ujját látja a dologban, s vigasztalva kéri Ézsaut, hogy nyugodjék bele a változhatatlanba. 
      Milyen óriási a különbség életfelfogás dolgában a pátriárkai törzs és a róla leváló ágak között! Ábel és Káin. Noé és a többiek. Ábrahám és Lót, Izsák és Izmael. Jákob és Ézsau, József és fivérei. Itt mélységes hit és vallásosság, amott pedig teljesen világias, anyagias felfogás. Az ős-kinyilatkoztatás e hordozóinak, a messiási ígéretek ezen őreinek vajon ki lehetne méltóbb királynéja, mint az, aki meghozta nekik a Messiást? Legyen Ő a mi királynénk is.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Angyalok királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

38. elmélkedés 
Angyalok királynéja 
Regina angelorum 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, trónján ülve, amint az ég angyalai őt királynéjukként tisztelik! Kérjük elmélkedésünkhöz Isten kegyelmét. 

      „Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál” - mondja a zsoltáros az emberről (Zsolt 8,6). Igen, sőt egyes embereket az angyalok közé, Máriát pedig föléjük emelted. Az angyal ugyan természeti tehetségei tekintetében fölötte van az embernek, torony, sőt felhőkarcoló-magasságban; de egy repülővel magasabbra juthatunk, mint egy lifttel - ilyen csodás „jármű” a kegyelem. 
      „Kezdetben teremté Isten az eget” - vagyis a csodálatos szellemvilágot, az angyalok megszámlálhatatlan seregeit. Mivel a mi elménk itt e földön az érzéki észlelés keretei közül csakis elvonatkoztatásokkal, nem pedig elképzelésekkel tud kimozdulni, erről a szellemvilágról mi majd csak akkor tudunk tiszta fogalmat alkotni, ha átmegyünk az örökkévalóságba. Csak ott fog feltárulni előttünk annak kimondhatatlan szépsége, gazdagsága és változatossága. 
      Egyelőre csak annyit tudunk, hogy egyik angyal sem hasonlít a másikhoz úgy, mint két ember egymáshoz, hanem mindegyik sajátos, eredeti, egyedülálló a maga nemében. Továbbá azt, hogy értelmi felfogása sokkal tökéletesebb, mint a miénk, mert közvetlenül a dolog lényegét érti meg. Megismerése tehát nem fokról fokra halad, mint a miénk, s neki nem kellettek évezredek a mai műveltségi színvonalunk eléréséhez, hanem egy pillanat alatt felfogja minden dologról azt, ami benne felfogható. Viszont akarata is, éppen ezen tökéletes értelmi felfogás miatt nem ingatag és változékony, mint a miénk, akik ugyanazt a dolgot ma akarjuk, holnap nem, hanem amit egyszer akar, azt véglegesen, változatlanul akarja és szereti. Egyetlen akarati cselekedet volt a jó angyalok számára a jóban való véglegesedés, s ugyanúgy a bukottak számára a rosszban való megrögződés. Egyszóval, sokkal tökéletesebb lények, mint az ember. Vegyük ehhez hozzá nagy fizikai hatalmukat, amelyet az anyaggal szemben ki tudnak fejteni. Bizonyára nem a legnagyobbak közül valók, akik egy akkora sártekét, mint a mi Földünk, játszva meg tudnak emelni. Szóval toronymagasságban vannak az ember fölött. 
      Azonban az Úristen még ezen toronymagasságból is sztratoszféra-magasságba, sőt isteni magasságba emelte őket a megszentelő kegyelem által. Saját természetének tette őket részeseivé, magával egyenrangúvá, fogadott fiaivá, hogy úgy mondjuk, beleemelte őket a saját társadalmi osztályába. Azonban ugyanezt tette az Úristen az emberrel is. Őt ugyan nem toronymagasságból, hanem a föld színéről emelte föl, azonban az isteni sztratoszféra olyan szédítő magasságban van, hogy onnan nézve már ez a magasságkülönbség egyáltalán nem számít. Abban pedig, hogy kit milyen magasra emel, az Úristen teljesen a saját tetszése szerint járt el, s nem nézte, hogy angyallal vagy emberrel van-e dolga. Így kerültek és fognak kerülni egyes emberi lelkek angyaloknak milliói fölé és az angyalok legmagasabb karaival egy sorba. 

      Így került az angyalok élére a Boldogságos Szűz Mária, a kegyelemmel teljes. Amikor tehát Őt ezen a magas polcon tiszteljük, tulajdonképpen az ő kegyelemteljességéhez gratulálunk, amely mint egy beláthatatlan óceán árad el lelkében. Képzeletet alkotni az Ő lelkének erről a csodálatos ragyogásáról nem lehet. Amint Isten meglátásához a teremtménynek a „dicsőség fényé”-re, vagyis egy egészen külön, fölemelő kegyelemre van szüksége, éppúgy a megszentelő kegyelmet sem láthatja meg még az angyal sem a természetes felfogóképességével. A bukott angyal még kevésbé: az sohasem látta, s nem is fogja látni. A vas fehér izzása, fényesség, ragyogás vagy más ilyen kitételek mind csak halvány metaforák, amelyek igazi fogalmat nem nyújtanak róla. A világegyetem csodálatos rendje, a csillagos ég szépsége, a természet bájai, az ártatlan gyermek ragyogó szemei, amelyek Istenhez emelik lelkünket, ezek vezetnek aránylag még legközelebb a megszentelő kegyelem szépségéhez, bár annak csak halvány képei. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a megszentelő kegyelem legalsó foka is mérhetetlenül fölülmúlja mindezeket; hát még annak teljessége. 
      Csak egy út van, amely a megszentelő kegyelem teljesen biztos, minden tévedéstől mentes felfogásához vezet, s ez az út - mi más is lehetne - a sötét hitnek útja. Az a ragyogóan fényes sötétség, az éjjeli homálynak ez a vakító sugara, amelynek emberi nyelven való megfogalmazását maga az Úristen végezte el a csipkebokorban: - „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Eddig és nem tovább, emberi ész! Isten van, s hasonlóképpen az Ő hasonlatossága, a megszentelő kegyelem van. Hogy milyen? - ne kérdezd ember, mert „szem nem látta, fül nem hallotta és soha ember szívébe föl nem hatott” (1Kor 2,9). Majd meglátod a saját lelkeden. Azon sem rögtön. A tisztítóhelyen csak biztos érzetével fogsz bírni, s már az is észbontó boldogság lesz. Meglátod, amikor átléped a mennyország küszöbét. S akkor Isten erősítsen, te gyönge ember, hogy elbírjad csupán csak a saját lelked megszentelő kegyelmének csoda látványát! Hát még Istenét!


 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Keresztények segítsége

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

37. elmélkedés 
Keresztények segítsége 
Auxilium Christianorum 

Képzeljük magunk elé a Szűzanyát mennyei trónusán, amint az egész földkerekség keresztényei kérik segítségét üldözőik ellen. Esedezzünk mi is hathatós pártfogásáért számtalan sebből vérző Anyaszentegyházunk számára. 

      Amit az agg Simeon a kis Jézusra vonatkozóan mondott, tudniillik hogy jel lesz, amelynek ellene mondanak, az mindig megvalósult az Ő híveire vonatkozólag is. Mindjárt az ő mennybemenetele után elkezdődött a véres üldözés a zsidóság részéről. Folytatta azt a legádázabb gyűlölettel a római birodalom pogánysága, s a császárok patakokban ontották a vértanúk vérét. Azután jöttek a népvándorlás pogány tömegei, sorjában a germánok, a hunok, az avarok, sőt nemsokára a mi őseink is. Mialatt azonban ezek sorra hajtották nyakukat Jézus édes igájába, keleten feltűnt a kereszténység egyik legfélelmetesebb és legengesztelhetetlenebb ellensége, az iszlám. Hogy mit szenvedett tőle a kereszténység, arról a mi szegény hazánk tudna legtöbbet beszélni. D amíg a mi hitünk mégis csak túlélte az üldözést és elnyomást, Kis-Ázsia és Észak-Afrika virágzó kereszténysége teljesen elpusztult alatta. Amikor azután ez a félelmetes hullám is megtört Szent Péter szikláján, a pokol kapui az újkori felvilágosultság zászlaja alatt, a racionalizmus jegyében a szabadkőművesség és egyéb titkos társulatok révén Európa államainak udvarait és államférfiait mozgósították az Egyház ellen. 
      Napjainkban pedig valóságos szökőárrá nőtt és hihetetlen méreteket öltött a kereszténység ellen hadisorba álló tábor, amely ki akarja törölni Istennek még a fogalmát is az emberiség szívéből és elméjéből; Szovjet-oroszországban, Mexikóban és Spanyolországban folyik a keresztény vér, Kína állandóan küldi a vértanúkat az égbe. Azt lehetne mondani, hogy a kereszténységgel szemben sokkal nagyobb hatalom áll szemben most, mint Néró és Domitius korában. 
      Amikor a kereszténység az iszlámmal állt szemben, valahányszor döntő küzdelemre került sor, az Anyaszentegyház mindig a Szűzanyánál keresett pártfogást, s Európa szerte - különösen a rózsafüzér-társulatok - közös imák és nyilvános körmenetek által igyekeztek az Ő védelmét biztosítani. Tényleg neki is tulajdonította az Egyház a János főherceg vezérlete alatt kivívott lepantói tengeri győzelmet; a belgrádi küzdelem fényes sikerét, Hunyadi János és Kapisztrán Szent János alatt; Bécs felszabadítását Stobiesky János által: annyira, hogy e csaták emlékét a Szűzanyának szentelt ünnep örökíti meg. Tehát nem üres frázis, hanem nagyon is való tény, hogy Ő a keresztények segítsége. 

      A Szűzanyának ez a szép címe: „a keresztények segítsége”, igen fontos elvi jelentőséggel bír ránk nézve. Mert hiszen nem hívhatnánk Őt igaz szívvel ily módon segítségül, hacsak nem éreznénk át teljesen a kereszténységhez, illetve a római katolikus Anyaszentegyházhoz való tartozásunkat. Márpedig ez rendkívül fontos a lelki életben. Amikor Szentanyánkat, Teréziát, halálos ágyán örök üdvösségét illetően kétségek gyötörték, azzal a szép gondolattal vigasztalta magát: „De végre is; hiszen én az Anyaszentegyháznak vagyok a leánya”. Igen, ő az volt, éspedig olyan fokban, mint kevesek. Kész lett volna ezer halált halni az Anyaszentegyház legkisebb törvénye vagy szertartási szabálya érdekében. Kis Szent Terézről tudjuk, milyen hódolatos érzelmekkel járult a pápa trónja elé; a kis Mirjam pedig annyira el volt telve szeretettel IX. Pius pápa iránt, hogy elragadtatásaiban néha még annak külsejéhez való hasonlóság is jelentkezett nála. Így akarta Isten megmutatni rajta, hogy milyen hűséges gyermeke az Anyaszentegyháznak. 
      Ezt az érzelmet nekünk is ápolnunk kell magunkban. Istenünk határozott akarata, hogy lelki üdvösségünket ne a köztől elzárkózva és azzal semmit sem törődve, hanem igenis együtt műveljük. Ádám atyánk is mint az emberiség feje követte el az eredeti bűnt; nekünk is együttesen kell annak jóvátételét előmozdítanunk. Lelki életünknek nem szabad az „én” jegyében lefolynia, hanem a „te”, vagyis a felebarát legyen a jelszó. Amikor Jézus az utolsó ítélet napján dicsér és fedd, egy szó sem esik az „én”-ről, hanem csakis arról, hogy ki mit cselekedett embertársa megsegítésére. Adtak-e italt a szomjazóknak, ételt az éhezőknek, ruhát a mezíteleneknek, vigasztalást a szomorúaknak, ápolást a betegeknek, és így tovább. 
      Aki ezt meg nem érti, aki folyton csak a saját lelkének önző érdekeivel foglalkozik: az még igen messze van az igazi lelkiségtől. „Ki betegeskedik közületek anélkül, hogy én annak betege ne lennék? Ki botránkozik meg valamin anélkül, hogy az engem ne égetne?” - írja Szent Pál (2Kor 11,29). Az ő életének irányító elve tényleg az volt, hogy magáról teljesen megfeledkezve, mindenkinek mindene legyen. Ezen életelv a szemlélődő életű szerzeteseknél éppúgy megvan, mint akár a legaktívabbaknál. Szent Terézia leányait arra oktatja, hogy másokért imádkozzanak és vezekeljenek, nem törődve önmagukkal. Ha mi így teszünk, akkor a mi saját érdekeinket majd felkarolja az Úristen, az édes Jézus és a „Keresztények segítsége”.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Szomorúak vigasztalója

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

36. elmélkedés 
Szomorúak vigasztalója 
Consolatrix afflictorum 

      Képzeljük magunk elé a Boldogságos Szüzet mennyei trónusán, amint a földről százezrek sírása és panasza hangzik fel hozzá, s Ő mindenkivel együttérez, és vigasztaló kegyelmeket juttat nekik. 

      Szent Terézia Anyánk tanításai között igen fontos az, hogy ne panaszkodjunk minden csekélységért, s ne tegyük szóvá apró-cseprő, mindennapi bajainkat, amelyek együtt járnak a földi élettel. Legyünk erőslelkűek; viseljük azokat nem csak megadással, hanem örömmel is, mert hiszen ezek mind megannyi virágok, amelyeket csokorba kötve, Jézusunk örömmel fogad el tőlünk ajándékul. Szent Anyánk, Terézia, nem is panaszkodott soha testi bajai miatt, pedig ugyancsak lett volna rá oka, hiszen folyton súlyos fájdalmak gyötörték. 
      Voltak azonban esetek, amikor bizony ő, a férfias lelkű, erős nő, sírva fakadt, sőt naphosszat zokogott. Így tett például akkor, amikor az üldözés annyira elhatalmasodott az ő reformált rendje ellen, hogy már minden veszve látszott. Így gyászolta meg azt a nagy veszteséget, amely az Anyaszentegyházat V. Szent Pius pápának halálával érte. Így tett, amikor annyira elfogta a vágy az Úristen látása után, s a szíve majd megszakadt arra a gondolatra, hogy tovább kell élnie ebben a földi száműzetésben. Szóval, vannak esetek, amikor a legerősebb lélekre is ráborul a szomorúság, s a fájdalomszint elviselhetetlen. Bármennyire is belenyugodjon Isten akaratába egy anya, nem lehet tőle rossz néven venni, ha egyetlen gyermekének halála összetöri szívét. Így vagyunk mindnyájan, többé-kevésbé, ha elveszítjük azokat, akiket szerettünk. Hiszen ezt a fájdalmat maga az édes Jézus szentelte meg, amikor Lázár sírjánál könnyezett. 
      Ilyen nagy szomorúságok alkalmával vigasztalónk a Szűzanya. Vigasztalónk pedig azáltal, hogy nincsen fájdalom ezen a világon, amelynél nagyobbat Ő nem szenvedett volna. Ott a kereszt tövében jogosan alkalmazza rá az Anyaszentegyház Jeremiás szavait: „Ó ti valamennyien, akik általmentek az úton, figyeljetek ide és nézzétek, vajon van-e fájdalom olyan, mint az enyém” (Sir 1,12). Ha valaki elveszített egy csekélyebb értékű tárgyat, az nem fogja szomorúságát szóba hozni egy olyan ember előtt, aki ott áll lakóházának füstölgő romjai mellett, s akinek tűzvészbe minden vagyona beleveszett. Ha megtenné, ez hallatlan tapintatlanság és részvétlenség volna. Másnak nagyobb baja előtt minden nemeslelkű ember elfedi a saját baját. Így vagyunk a Szűzanyával. Bármi érjen is bennünket, elég odatekintenünk a Golgotára, ahol Ő keresztre feszített isteni Fiát siratja, s megvigasztalódunk, vagy ha nem is egészen, könnyebben viseljük szenvedésünket. A vigasztaló fájdalmas Szűzanya azonban arra is megtanít bennünket, miképpen kell fájdalmunkat Istennek tetsző módon viselnünk. Ez ugyanis igen nagy tudomány. Kis Szent Teréz csodálatos éleselméjűséggel elemzi a saját haladását ebben a tudományban. Elmondja, hogy édesanyja halálakor miként nézegette a folyosón falhoz támasztott koporsót. „Olyan kicsi voltam, hogy csak úgy tudtam egészen áttekinteni, ha magasra emeltem a fejemet. Nagynak tűnt fel előttem, s igen szomorúnak. Tizenöt évvel utóbb egy más koporsó előtt álltam: szentéletű Genovéva anyánké előtt. Gyermekkorom emlékei tódultak elém... Ugyanaz a kis Teréz volt, aki nézte a koporsót, de közben nagyra nőtt, s a koporsó kicsinynek tűnt fel előtte... A szenvedések megérlelték és megedzették lelkét, úgy hogy földi dolog nem tudta őt többé megszomorítani.” Amikor pedig az Úristen a legrettenetesebb lelki szenvedést mérte rá; amikor az ő forrón szeretett édesatyja elméjére homály borul, s végül meghal, akkor már elég magasan szárnyal a lelke ahhoz, hogy ezt a kimondhatatlan gyötrelmet „a mi nagy kincsünk”-nek nevezze. Egyszóval: nagy tudomány a szenvedés. 
    A Szűzanya, e tudomány legnagyobb szakértője, elsősorban arra tanít bennünket, hogy a fájdalmunk legyen önzetlen. Ne magunkat sirassuk. Ne azt hajtogassuk, hogy „mivel szolgáltam én erre rá?”, „hogyan tudott az Úristen ekkora csapást rám mérni?”, és így tovább, amint az emberek legtöbbször szokták. Saját keservüket siratják, nem pedig azt, akit elveszítettek. A Szűzanya ott a kereszt alatt önmagára egyáltalán nem gondolt. Ő csak drága Jézusának kínjain kesergett. Hiszen már Szent Terézia is így beszél: „Mit törődöm én magammal, Uram, nekem csak te számítasz”. Hát még mennyivel inkább volt meg ez az önzetlenség a Szűzanyában! 
      Azt fölösleges is mondanunk, hogy anyagi veszteségért a Szűzanya soha egyetlen könnyet sem ejtett volna. A szentek se tették. De arra is tanít, hogy bármekkora legyen is a fájdalmunk, abba sohase vegyüljön tiltakozás részünkről, hanem viseljük azt mindig az Isten akaratában való teljes megnyugvással. Az Úristen, amikor ránk küldi, csak jót akar vele. Egyrészt saját lelkünket csiszolja vele fényesre, másrészt pedig alkalmat ad nekünk arra, hogy részt vehessünk a megváltás nagy művében, s szenvedéseink árán lelkeket térítsünk hozzá. Csókoljuk meg tehát mindig hálás megadással keresztosztó kezét.


 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

2012. aug. 8.

Visszatérés a halálból (az ima ereje)

      Dr. Crandall szívorvos a Palm Beach Gardens klinikáján. 2007-ben történt ez a csodálatos eset: 

      Egy 53 éves férfi érkezett a sürgősségire súlyos szívinfarktussal, és a szíve megállt. Az ügyeletes személyzet 40 percig próbálta életre kelteni, majd kijelentették, hogy meghalt. Hívták dr. Crandallt is az újraélesztési vége felé, hogy felértékelje a beteg állapotát. Eközben a nővér már készítette elő a holttestet, hogy a hullaházba szállítsák. Ekkor a Szentlélek azt mondta az orvosnak: 
  • „Fordulj vissza, és imádkozz ezért az emberért”. Ez lehet néha egy halk hang, és ez most egy halk hang volt, és az Úr tiszteletére visszafordultam a hordágy azon oldalához, ahol a holttestet készítették elő.”
      A halott arca, lába és karja már teljesen megfeketedett, a halál feketesége. Dr. Candall leült a holttest mellé és így imádkozott: 
  •  Uram, Atyám, hogyan imádkozzam ezért az emberért? Meghalt. Mit tehetek én? – és hirtelen ezek a szavak buggyantak ki a számon: Atyám Istenem, ennek az embernek a lelkéhez kiáltok, ha ő nem ismer Téged, mint Urat és Megváltót, kérlek támaszd fel őt most rögtön a halálból, Jézus nevében. 
      Elképesztő volt, amint egy pár perccel később a monitoron megjelent a szívverése - tökéletes ritmust, normális ritmust mutatva, egy pár perc múlva az ujjait kezdte mozgatni, majd a lábujjait, és elkezdett szavakat motyogni. Volt egy nővér a szobában - nem volt hívő - felsikoltott, mondván: „Doktor Crandall, mit tett Ön ezzel a beteggel?” És ő azt válaszolta: „A lelkéhez kiáltottam Jézus nevében”
      A kórházban felzúgott a hír, hogy egy halott férfit visszahoztak az életbe.
      Egy pár nap múlva a beteg magához tért. Az orvos azt kérdezte tőle: „Hol voltál, és hol voltál azon a napon, mikor súlyos szívinfarktust kaptál? Meghaltál, és visszaimádkoztunk az életbe, Jézus nevében.” Azt mondta: „Crandall doktor, ez a legcsodálatosabb dolog volt. Egy sötét szobában voltam, és nem volt semmi fény. Teljes sötétség volt, egy koporsóban éreztem magam, és egyre azt hajtogattam: annyira csalódtam.” A csalódása abból származott, hogy sem a családtagok, sem a barátai vagy kollégái nem látogatták meg. Aztán így folytatta: „Ezek az emberek egyszer csak hirtelen eljöttek, becsomagoltak engem, és bedobtak a szemétbe.” 
      Azon a napon a pokolban volt ez az ember. Az orvos elmagyarázta neki az üdvösség örömhírét, megfogta a beteg kezét, és az Úrhoz kiáltott: „Atyám, Istenem, Jézus nevében imádkozom, hogy ez az ember elfogadjon Téged Urának és Megváltójának itt az intenzív osztályon!” A beteg kinyújtotta a kezét, és könnyek között elfogadta Krisztust, mint a Urát és Megváltóját, és most ő is Isten gyermeke.
       Az orvos azt mondta neki: „Most már soha nem dobnak téged a szemétbe, a teljes sötétségbe. Most Krisztus élete benned van, és a mennyek országának a fénye benned van”.

      A beteg meggyógyult, a 40 perces halál után nem maradt semmilyen agykárosodása, az agya teljesen normális; kezdetben zsibbadtak az ujjai és a lábai, de a zsibbadás is teljesen megszűnt.

      Dr. Crandall praxisa során még három ehhez hasonló „feltámadásnak” volt a tanúja. Lelkiismeretesen végzi a munkáját, és Krisztus apostola az orvosok közt.

A teljes cikk bővebben itt olvasható, angolul: 
Dr. Chauncey W. Crandall IV honlapja: 

2012. aug. 5.

István, a király

A rockopera legnagyobb sikere. Ott voltunk:-)

                   A teljes felvétel:

2012. aug. 1.

Bűnösök menedéke

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

35. elmélkedés 
Bűnösök menedéke 
Refugium peccatorum 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, amint segítségére siet az olyan lelkeknek, akiknek halálos órájukban lelki üdvösségük forog kockán, s megmenti őket az örök élet számára. Kérjük őt, hogy mentse meg a mi lelkünket is. 

      „Mennyországom azzal töltöm, hogy jót teszek lenn a földön” - mondta halála előtt kis Szent Teréz. Ha tehát már neki is ennyire nemesek voltak az ambíciói; ha már ő is ennyire önzetlenül, nem a maga élvezetére, hanem a földiek hasznára akarta fordítani még mennyei boldogságát is: mit gondoljunk akkor a Szűzanyáról, akiben mindezek a nemes érzelmek hatványozott fokban vannak meg?! Igazán azt kell gondolnunk, hogy a lorettói litánia összes becéző udvarlásai között ez jellemzi legjobban a Szűzanyát: „Bünösök menedéke”
      Egy régi himnusz mondja: „Ne taszítsd el a bűnösöket, Hiszen nekik köszönheted, Hogy Istennek Anyja vagy.” - Csodálatos nagy igazság van ezekben a szavakban. Ő a szeplőtelenül fogantatott; Ő a kegyelemmel teljes; Ő, akihez a bűnnek árnyéka sem férhetett; Ő a bűnnek köszönheti istenanyai méltóságát. Ha Ádám apánk nem vétkezik, nincs Jézus, nincs Mária! „Ó áldott bűn, amely nekünk ilyen Megváltót szerzett” - énekli az Anyaszentegyház a nagyheti szertartásban. 
      De hogyan lehetséges a bűnnek örülni? Miképpen és milyen szempontból lehet az egyedüli, az abszolút jónak tekinteni? Úgy, hogy bűn és bűn között óriási a különbség. A bűn magában véve, igaz, a legutálatosabb dolog, amelyre az Úristen rá sem tud tekinteni. - Ha azonban őszintén megbánjuk bűnünket, Ő képes belőle kihozni a legnagyobb jót. Csak az utolsó ítéleten fogjuk megtudni és megérteni, hogy hány ember köszöni saját bűneinek az örök üdvösséget, oly értelemben, hogy bukásainak tudata alázatossá, s így az isteni kegyelem számára hozzáférhetővé tette őt. Míg ellenben mások, akik talán minden egyéb bűntől tartózkodtak, beleestek a legvégzetesebb bűnbe, a kevélységbe, amely, mint valami jégpáncél áll ellent az isteni kegyelemnek. 
      Fölösleges talán hozzátennünk, hogy ez a gondolat nem akar biztatás lenni a bűnözésre. Isten ments ilyesmitől! Hanem igenis arra akar ösztönzés lenni, hogy bűneinket tegyük jóvá - íme ez a magyar kifejezés milyen remekül mondja ki gondolatunkat - a bűnbánat által. Ha mi azokkal a Szűzanyához menekülünk, akkor megkezdtük ezt a jóvátételt, s a Szűzanya készségesen folytatja majd sebeink gyógyítását. Hiszen ez az Ő legkedvesebb feladata. Ezért lett a kereszt tövében édesanyánkká. 

      A lelki vezetők tapasztalata szerint számtalan bűnökbe süllyedt ember köszönhette megtérését annak a körülménynek, hogy amikor már minden egyéb áhítat kiveszett szívéből, s miután évtizedeket töltött Istentől elfordulva, szokásszerűen valami kis imát végzett a Szűzanyához, vagy pedig viselte érmét vagy skapuláréját. 
      A Szűzanyának a bűnösök körüli gondossága azonban főleg a megtérés után, a bűnök következményeinek gyógyításában nyilvánul meg. A háborúk következményei közé tartozik többek között az is, hogy igen sok ember, aki a harctéren szerzett sebeiből kigyógyult, később ugyanezek a sebek és a katonáskodással járó fáradalmak következtében sokat betegeskedik és hamarosan meghal. Még szerencsés az, aki a kórházból kikerülve egy értelmes és gondos édesanya kezei közé jut, aki azután lassú, következetes, önfeláldozó ápolással megmenti őt az életnek. 
      A paráznaságból megtérő bűnösnek természetesen meg kell gyónnia, de hol van még ettől a kórházi kezeléstől a teljes megtérés, az alapos gyógyulás, a fantázia megtisztulása, az akarat megerősödése? Nem mutatja-e a mindennapi tapasztalat, hogy az ilyen ember a jól végzett gyónás után egy ideig úszik a lelki boldogságban, s úgy indul, mintha meg sem állna a legnagyobb életszentségig, s azután, egyszerre csak lelohad benne ez az üdvös elszánás, újra föllángol a csúnya szenvedély. S beáll a bukás, illetve rendesen a bukásoknak egész sorozata. A vége pedig a dolognak az, hogy esetleg teljesen elveszti hitét, s mint megrögzött bűnös végzi be életét; vagy még szörnyűbb, ha az önvád öngyilkosságba kergeti. Hány ilyen esetet tudunk! 
      Íme, az ilyen súlyos esetekben van szükség Szűz Mária gyöngéd édesanyai ápolására. Az Ő csodálatos tisztasága fertőtleníti a lelket; kiszorítja a bűnös képzeletet; az örömöket hajhászó érzékiségnek odanyújtja saját szűztiszta anyai szeretetét. Az Ő tökéletes természetfölöttisége és jellemének ragyogó vonásai magasabb, természetfölötti ambíciókat keltenek a lélekben, s elveszik kedvét a múló földi élvezetek hajhászásától. Végül pedig az ő buzgó tisztelete Jézushoz vezeti a lelket, aki az élet, az igazság és az út, s aki bevégzi a lélekben a megtérés művét. 
      Igen, a bűnös ember nem tehet jobbat, minthogy teljesen a Boldogságos Szűz anyai karjaiba veti magát, s tőle várja sebeinek gyógyulását és lelkének a jóban való megszilárdulását. Ő ennek a gyógykezelésnek mennyei szakorvosa, ez az Ő specialitása, tehát forduljunk hozzá bizalommal. Isten is azt akarja, hogy így tegyünk, „Aki Mária által akart minket birtokolni” - mondja Szent Bernát. 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Betegek gyógyítója

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

34. elmélkedés 
Betegek gyógyítója
Salus infirmorum

      Képzeljük magunk elé a Lourdes-i jelenésben a Szűzanyát, amint azt parancsolja a kis Bernadette-nek, hogy ásson a homokban; és kibuggyan az a csodálatos forrás, amely azóta már annyi embernek adta vissza egészségét! Kérjük Isten kegyelmét, hogy a Szűzanyát, mint a betegek gyógyítóját, erről az oldaláról is megismerhessük, s minél jobban megszeressük. 

      Elmélkedjünk arról, milyen nagy fontosságú szerepet játszik a betegek ápolása és gyógyítása az irgalmasság cselekedetei között, s egyáltalán a lelki élet terén. Hiszen az édes Jézus is, amikor eljön ítélni, azért fogja többek közt megdicsérni a jobb oldalán álló igazakat, hogy amikor beteg volt, látogatták és ápolták őt, s azért dorgálni a baloldaliakat, hogy többek közt ezt elmulasztották. Ő maga pedig nyilvános életének három esztendejében folyton gyógyította a betegeket. 
      A Szűzanya tehát, amikor meg akarja köszönni a szeplőtelen fogantatás dogmájának kihirdetését s Lourdes-ban csodatevő forrást fakaszt a betegek számára, ebben is isteni Fiának példáját követi. Mindketten tehát a legbehatóbb módon adnak nekünk példát arra, miképpen gyakoroljuk a szeretetet és szolgálatkészséget a betegek iránt. 
      A szentek valamennyien követték ezt a példát. Nagy betegápoló volt Szent Terézia Anyánk, már újoncnövendék korában, a Megtestesülés zárdában. Keresztes Szent János Atyánk betegápoló volt rendbelépése előtt, s később is egész élete folyamán, megható gyöngédséggel teljesített minden szolgálatot a betegek körül. Ugyanezt tudjuk legújabb szentünkről, Szent Teréz Margitról. Az irgalmasság ezen cselekedetének fontosságát megérthetjük már abból is, hogy igen gyakran nyílik rá alkalom, mert hiszen úgy a családokban, mint a szerzetesi testületekben minduntalan akadnak betegek, akik ránk szorulnak bajaikban, s mintegy alkalmat szolgáltatnak a testvéri szeretet erényének gyakorlatára. 
      A szeretet a legfőbb erény, tehát abban kell magunkat leginkább gyakorolnunk, amint a világbajnoknak az ő sportja terén állandó tréningben kell lennie. Ha ezt elmulasztjuk, lassan elsenyved, elvész. Hogyan maradhatna meg bennünk a szeretet, ha részvétlenül tudnánk elmenni beteg testvérünk mellett, s nem tennénk meg neki azt, amire rászorul, s ami tőlünk telik? 
      Azután a betegápolás sok más erény gyakorlatára is nyújt alkalmat. A beteg gyakran teszi próbára türelmünket; virrasztásra kényszerít, s olyan szolgálatokra, amelyek érzékies természetünknek terhére esnek. Márpedig mindez üdvös nekünk. Egyszóval, nagyon is érthető, hogy Szűzanyánk, aki lelki javunkat óhajtja, példájával hathatósan sarkall minket a betegápolásra. Ha tehát méltó gyermekei akarunk lenni, szeressük a betegeket, s igyekezzünk rajtuk tőlünk telhetően segíteni, úgy testi, mint lelki tekintetben. 

      A „Betegek gyógyítója” azonban egy másik fontos oktatásban is részesít bennünket azáltal, hogy ő nem minden beteget gyógyít meg azok közül, akik hozzá folyamodnak, sőt olykor még olyanokat sem, akik azt szerintük igazán megérdemelnék. Ott van például éppen a kis Szent Bernadette-nek esete. Rövid szerzetesi élete folytonos betegeskedésben telt el. Hiába alkalmazták nála a Lourdes-i vizet. Semmi sem segített. A Nevers-i zárda nővérei csodálkozva kérdezgették tőle, hogy miért nem segít éppen neki ez a víz? Azt felelte: „A Szűzanya azt akarja, hogy szenvedjek”. Ilyen eset számtalan van a szentek életében. A Szűzanya az ő kérésükre másokat meggyógyított, de őket magukat betegen hagyta. Igaz, hogy a maguk számára nem is nagyon kérték a gyógyulást, mert fel tudták fogni a betegség rendkívüli értékét. 
      Ha a lelki életben valamire akarjuk vinni, úgy ezt a felfogást nekünk is magunkévá kell tennünk. Meg kell értenünk, hogy az örök élet szempontjából igen gyakran sokkal üdvösebb a betegség, mint az egészség. Szentanyánk, Terézia, szerzetesi életének elején, a Megtestesülés zárdában, csak azért kért gyógyulást nagy betegségéből, mert a közös betegszoba akadályozta őt a belső imádságban. Későbbi, gyötrő bajaiban sohasem imádkozott enyhülésért. 
      Eltekintve ugyanis attól a mérhetetlen haszontól, hogy a betegség elveszi kedvünket a földi, érzéki örömöktől, maga a keresztre szegezettség valami csodálatos, misztikus állapot. Önmagában véve is állandó, felséges ima, föltéve természetesen, hogy az ember Isten akaratával való teljes megegyezéssel viseli. A halál után minden lélek önként, sietve megy rendeltetési helyére: még az a szerencsétlen kárhozott is, mert számára a pokol aránylag még a legelviselhetőbb hely. Mintha valahogy így volna a dolog a földön a szenvedéssel, különösen a betegséggel. Mintha ez volna a földi embernek legmegfelelőbb állapot. A szentek életfelfogásából ez olvasható ki. Azért a lelki ember futva megy a kereszthez, s örömmel fekszik rá, s nyújtja tagjait az odaszegezésre. Ezért választotta a szenvedést az édes Jézus a maga, a Szűzanya és mindazok számára, akiket különös szeretetével tüntet ki. Nincs e földön édesebb dolog, mint örömmel tudni szenvedni.
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Hajnali csillag

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

33. elmélkedés 
Hajnali csillag 
Stella matutina 

      Képzeljük el a Szűzanyát a mennyország angyalai és szentjei körébe, amint azokat dicsőség tekintetében felülmúlja, s csodálatos szépségben ragyog ki közülük. Kérjük a mi drága hajnalcsillagunkat, hogy vezéreljen bennünket Jézushoz és Őáltala Istenhez. 

      A természet szépségei között első helyen áll a csillagos ég. Mivel pedig a természetfölötti rendben, Isten után, szebb nem képzelhető az ég lakóinak seregénél, azért már Szent Pál is a csillagos éghez hasonlítja őket. Azt mondja ugyanis, hogy amint az egyik csillag különbözik fényesség tekintetében a másiktól, úgy van a dolog az ég megdicsőültjei között is: egyik szebb és fényesebb a másiknál. Ha este vagy kora hajnalban föltekintünk a csillagos égre, azonnal szemünkbe tűnik a hajnalcsillag, a Vénusz bolygó, amely gyönyörű fényével az összes többi égitesteket felülmúlja. Fénye tényleg olyan erős, hogy a csillagász, aki távcsövén hosszasabban akarja megfigyelni, kénytelen fekete üveget tenni a szeme elé, akárcsak a Nap vizsgálatánál: annyira kápráztatja a szemet. 
      Hogy a Szűzanyára vonatkozó hasonlatosságát még jobban megértsük, vegyük tekintetbe először is azt, hogy a fénye tiszta fehér. Tudjuk, hogy az ég csillagai különböző színekben ragyognak. Vannak köztük fehérek, sárgák, zöldes színűek, halványvörösek és bíborsötétek. Így van ez az ég szentjeinél is. Más a ragyogása a vértanúknak, apostoloknak, hitvallóknak, doktoroknak, szüzeknek, özvegyeknek. De azt is tudjuk, hogy a fehér fény az összes többi színt magában foglalja. Így van a Szűzanya is: Őbenne az összes többi szenteknek minden tökéletességei megvannak. 
      A hajnalcsillagnak egy másik fontos jellemző vonása az, hogy mindig a Napot kíséri. Alkonyatkor, mihelyt lenyugszik a Nap, a nyugati égen feltűnik a Vénusz, egy ideig ott ragyog, azután elmegy a Nap után. Más hónapokban pedig kora hajnalban a keleti égen bukkan fel, jóval a Nap előtt, mintegy bejelentve annak közeledtét. 
      Magától értetődik, hogy az Újszövetség Napja az édes Jézus, s az Ő hűséges kísérője a Boldogságos Szűzanya. Az evangélium lapjain is először ő tűnik fel. „A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták” (Lk 1,26-27). Így vezeti be a nagy eseménynek elbeszélését Szent Lukács evangélista. A hajnalcsillag a nap előtt! 

      Amikor még nem ismerték az iránytűt, éjjel a hajók kizárólag a csillagok szerint igazodtak. Azonban manapság is megtörténik, hogy ha borús napra csillagos éj következik, a kapitány a csillagok deleléséből számítja ki hajójának helyzetét és aszerint vezeti azt tovább kitűzött célja. felé. Innét van, hogy az egyházi ének is a Szűzanyát a tengeren járók csillagának nevezi. A mi utunknak célja az élet tengerén az isteni Nap. Márpedig egy tekintet a hajnalcsillagra azonnal elárulja nekünk, akár este, akár reggel, hogy amely irányban van a Nap. 
      Így van ez a lelki élet terén is. A Szűzanya nem önmagát tolja előtérbe; nem önmagát állítja oda számunkra végcél gyanánt, hanem Jézushoz vezet bennünket. Azonban az isteni Nap feltűnése után megint csak hasonlít valamiben a hajnalcsillaghoz. Még ugyanis a többi csillag már az első hajnalpirkadáskor, tehát még a napfölkelte előtt eltűnik az égről, a hajnalcsillagot, különösen, amikor a Nap nem süt egész erővel, naphosszat láthatjuk az égen; igen gyöngén ugyan, de mégiscsak láthatjuk. Így a Szűzanyát is az Ő isteni Fia nem tünteti el szívünkből, hanem azt akarja, hogy Őt ne veszítsük el soha szem elől, s ővele együtt szeressük. 
      Az égiek nem féltékenyek egymásra. Amit a Szűzanyának adunk, azt nem vonjuk el az Ő isteni Fiától és viszont. Minél forróbban szeretjük a mi hajnalcsillagunkat, annál lángolóbb lesz szeretetünk a mi Napunk iránt. Hiszen Jézust soha senki sem szerette annyira, mint a Szűzanya; kitől tanulhatnánk meg tehát jobban Jézus szeretetét, mint Őtőle. Jézus felé kell hajóznunk az élet tengerén. Ö az a hatalmas világítótorony, amely fényt vet a mennyország útjára. őfelé azonban legbiztosabban a szelíd hajnalcsillag, a Szűzanya vezérli hajónkat. 
      Amikor kis Szent Teréz egy este nagynénjétől édesatyja kíséretében hazafelé ment, arra kérte édesatyját, fogja kezét, s vezesse, hogy ne kelljen neki a földet néznie, hanem egészen a csillagok szemléletébe merülhessen. Így illik nekünk is haladnunk, a hajnalcsillagra emelt tekintettel, magasan elnézve a földi dolgok fölött. Mit nekünk mindaz, ami mulandó, s aminek, ha pillanatnyi élvezetet okoz is, keserű az utóíze. A mi kincseink odafönt vannak az égben, ahonnan a hajnalcsillag ragyog ránk. Ott legyenek vágyaink, ott a gondolataink, ábrándjaink. Amikor pedig majd üt az indulás órája, ez a hajnalcsillag nyugtassa meg aggódó lelkünket; ez öntsön szívünkbe bizalmat Isten irgalmában, s ez vezessen bennünket át abba az örökkévalóságba, ahol az isteni Nap ragyogtatja boldogító fényét.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Mennyország ajtaja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

32. elmélkedés 
Mennyország ajtaja
Janua coeli 

      Képzeljük magunk elé a mennyei Jeruzsálemet, úgy amint az a Jelenések könyvében le van írva, mint egy színaranyból és drágakövekből épült csodaszép várost, s tekintsük, hogy miként vezetgeti be abba a Szűzanya az ő gyermekeinek lelkét! Kérjük Őt, szerezze meg nekünk Istentől az állhatatosság kegyelmét, hogy egykor az ő segítségével mi is bejuthassunk oda. 

      Fontoljuk meg azt, hogy nekünk már földi életünk folyamán is az a hivatásunk, hogy gondolatban a mennyországban éljünk. „Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján” - mondja az apostol (Kol 3,1). Márpedig mi tudna bennünket erről a földről annyira odacsábítani, mint a mi drága Szűzanyánk szépsége és kedvessége?! A Hiszekegyben gyakorta megvalljuk, hogy hisszük a szentek egyességét - de hány ember van a világon, aki talán semmit sem gondol ezen szavak kimondásakor, vagy legalábbis nem érti meg, hogy azok is a mennyországban való életre szólítanak fel bennünket!... 
      Szűkebb földi hazánkon kívül ugyanis van nekünk egy nagyobb országunk, az Anyaszentegyház, s ezen országnak arisztokráciája az, amelyet a Hiszekegy szenteknek, a szentek egyességének nevez. Isten gyermekei valamennyien. Itt a földön az Anyaszentegyháznak élő tagjai, vagyis mindazok a hívek, akik rajta vannak a szőlőtőn, az Istenemberen, s mint eleven, termő szőlővesszők kapják tőle a kegyelemnek éltető nedvét. 
      Odaát az örökkévalóságban a szentek egyessége két nagy országot népesít be: a tisztítóhelyet és a mennyországot. Az utóbbiban azok a lelkek vannak, akik már elvették jutalmukat és élvezik Isten boldogító látását, az előbbiben pedig azok, akiknek még törleszteni való bűnadósságuk van, mielőtt az örök üdvösségre juthatnának. Ezek mind, az égiek, a földiek és a tisztulók, valamennyien édes testvéreink. Nincs az a vérségi kötelék, amely szorosabban fűzné össze a családtagokat, mint ahogy a kegyelem csatolja egybe a szentek közössége nagy birodalmának polgárait. 
      Itt a földön ez a kötelék nem érvényesül annyira, mert útját állja az idegenség. Ellenben az égiek és a tisztulók között nincs számunkra idegen senki sem. Azokkal szemben nincsenek földi, nemzetiségi ellentétek, társadalmi rangkülönbségek, s más ilyenfélék, amelyek gátat építenek a földi testvériség közé. Ezek anyagi, testi dolgok voltak, amelyeket azok a lelkek a halál pillanatában levetettek. Így tehát semmi akadálya sincs annak, hogy velük a legbensőbb, bizalmas barátságra lépjünk, vagyis hogy a gyakorlatba vigyük át a szentek egyességének tanát, s már itt e földön kezdjünk a mennyországban élni, s annak lakóival társalogni. 

      „Mondd meg nekem, kivel társalogsz, s megmondom neked, hogy ki vagy” - mondja a közmondás. Ha a mi gondolataink a megdicsőültek és a tisztulók tökéletesen bűntelen, ártatlan seregei között járnak – mert hiszen ártatlanok a tisztulók is, s csupán volt bűneik büntetését szenvedik -, akkor a mi lelkünk is hozzájuk alakul, s mind jobban felszabadul ennek a nyomorult, anyagi testnek sárba vonó súlya alól. 
      Ne gondoljuk, hogy ha mi ezt megtesszük, akkor valami rendkívüli dolgot cselekszünk. Hiszen az Anyaszentegyház igyekszik bennünket valósággal rászorítani erre az eljárásra. Mire való az egyházi év napjaira szentek emlékét tűzi ki, s imádkoztat hozzájuk, életrajzi adatokat olvastat róluk? A purgatóriumra pedig szintén naponta ráirányítja figyelmünket. Az esti harangszóra imát mondat értük, számtalan halotti misét végeztet lelkük kiszabadulásáért, évenként ünnepet rendel számukra, amelyen minden pap három misét ajánlhat fel örök nyugalmukért. Ha tehát mi drága Szűzanyánk vezetése alatt már itt e földön belépünk a szentek egyességébe, s gyakorlatilag valósítjuk meg annak gyönyörű tanát, egy hajszállal sem teszünk többet, mint amennyit tőlünk az Anyaszentegyház kíván. 
      Nagyon természetes azonban, hogy a Szűzanya tisztelete nem csak ennek az imént leírt, s már e földön élvezhető mennyországnak az ajtaja, hanem a valódi, az örök mennyországé is. Ha mi őhozzá ragaszkodunk, akkor mindig ajtajánál vagyunk ennek a mennyországnak, s amikor üt az óra, akkor nem kell mást tennünk, mint megnyomnunk annak kilincsét, s benyithatunk, ha nem is közvetlenül a mennyei boldogságba, de legalábbis annak előcsarnokába, a tisztítóhelyre. Mert rettenetes ám az a sok veszedelem, amely bennünket ezen végcélunk útján fenyeget, s az a sötétség, amely idelent ránk borul. Borzasztó dolog ám végveszély esetén sötétben tapogatni az ajtó után, amelyen keresztül egyedül lehetséges a menekülés. Hány szerencsétlen ember nyitja ki ilyenkor a pokol ajtaját s zuhan bele az örök tűzbe! Számunkra biztosíték a Szűzanya. Ő az ajtó. Tartsunk ki hűségesen mellette egész életünk folyamán, akkor a halál órájában rajta keresztül bejutunk mi is a mennyországba. 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html