2011. okt. 31.

Halottak nyolcada

      Halottak nyolcadában, vagyis november 1.-től 8.-ig a tisztítóhelyen szenvedő lelkek számára teljes búcsút nyerhetünk. Feltételek: szentgyónás, naponta szentáldozáshoz kell járulni és a szentmise után a templomban imádkozni a Szentatya szándékára, majd meglátogatjuk a temetőt, és ott imádkozunk a halottakért.
      Ebben az időszakban az elmúlás gondolatával többet foglalkozunk. Különösen azoknak, akik nemrégiben veszítették el szeretteiket, a temetést követő gyász időszaka nehéz, a veszteség érzése nagyon erős. Az évfordulók és a halottak napja  mindig eszembe juttatja a fájdalommal teli érzéseket. Lehet, hogy igen fiatal voltam, és igen sokszor temettem, de minden alkalommal szívem egyik darabja is ott maradt a temetőben, eltávozott szeretteimet nehezen engedtem el, és nehezen tanultam meg a saját életemet tovább élni. Magamba fordultam hosszú évekig, mert nem volt, aki meghallgasson, nem volt, akinek kibeszéljem fájdalmam. Közhely, de mégis nagy igazság: az élet megy tovább. Sokat segített a hit, az imádság. A szeretet nem múlik el soha: eltávozott szeretteim imádkoztak és imádkoznak értem. Megdöbbent, ha a gyászolókat üres tanácsokkal látják el, vagy  belefojtják a szót lelketlenül szentírási részekkel, mikor szegény fejének többet használna a meghallgatás, egy együttérző pillantás, egy ölelés.
       A gyász feldolgozása nem azt jelenti, hogy végleg elfeledjük azokat, akiket szerettünk. A szívünkben egy űr marad utánuk, amit majd maga Isten tölt be, mikor majd mi is meghalunk, biztosan találkozni fogunk szeretteinkkel, íme a halál milyen jó barátunk! Mert a halál után is van élet, csak egy másik állapotban.
      Nagymamám megélte első világháborút is, mint serdülő leányka. Hulltak az apák és a fiúk a fronton, de a városban is végigsepert a fekete sárgaság és a diftéria, négyen testvérekül árván maradtak. Majd a második világháborúban még inkább mindennapos lett a halál, és azt követő időszakban is. Talán ezért mondogatta nekem, hogy szüntelenül bocsássak meg mindenkinek, és velem szemben álló emberrel úgy beszéljek, mintha biztosan tudnám, hogy ez lesz az utolsó napja. Nehéz volt, mert kiszolgáltatottá tett ez uttóbbi tanács, de megérte. Ez mentett meg attól, hogy lelkiismeretem vádoljon a kimondott vagy ki nem mondott szavakért, ma is igyekszem bár egy emailt sem válaszolatlanul hagyni, és szerintem tetteimmel sem bántottam meg elhunyt szeretteim, barátaim, ismerőseim. Nehéz lehet úgy gyászolni, hogy a szívünk múlasztással vádol.
      Szent hitünk tanítása szerint a tisztítótűzben a lelkek azért szenvednek oly rettenetesen, mert vágyakoznak Isten színe látására, és a vágy olyan, mint az emésztő láng, amely  szüntelenül éget, de el nem éget. Szenvedésüket mi itt a földön imáinkkal csillapíthatjuk.
      Aki nem szeret, az nem is vágyakozik Isten után. Mert amit itt a földön elkezdünk, azt odaát is folytatjuk, ha már itt a földön nem kezdünk el szeretni és Isten után vágyakozni, nehéz  lesz hirtelen odaát felébredni. A Szűzanya is meghalt, helyesebben elszenderedett, mert már nagyon vágyakozott Szent Fia után, az ő Istene után, ez a szeretet és ez a vágy vetett véget földi életének, majd testestől-lelkestől felvétetett a mennybe, most a Mennyország Királynője, és a mi Édesanyánk.
      A szentek is ebbe a szeretetbe halnak bele, ebbe az emésztő vágyba, ők már itt a földön Isten kegyelméből elszenvedik önszántukból a tisztítótüzet. Egyszer MINDENT és MINDENKIT itt kell hagynunk, és Isten elé állni üres kézzel, de nem üres szívvel, tőlünk függ, szeretet vagy gyűlölet van bennünk.
      „Minden vágyam teelőtted van, ó Uram. Nem az emberek előtt, akik nem láthatják a szívet, hanem teelőtted... 
      Add, hogy vágyam előtted legyen, és te, Atyám, aki látod a rejtekben, teljesíted. Vágyam az imám: ha állandó a vágyam, állandóan tart imám... Vajon ahhoz, hogy teljesítsük parancsodat: »imádkozzatok szüntelenül« , folyton térdet hajtunk, leborulunk vagy felemeljük kezeinket?... 
      Értesd meg velem, Uram, hogy van egy másik, benső ima, ami valóban nem szakad meg: a vágyakozás... Add, hogy soha ne szűnjek meg vágyódni, és így soha ne hagyjam abba az imát... Állandó vágyam lesz állandó hangom. 
      Akkor hallgatok el, ha többé már nem szeretek... A szív hallgatása fagyasztja meg a szeretetet; a szív kiáltása föllobbantja a szeretetet. Uram, add, hogy mindig megmaradjon bennem a szeretet, hogy mindig kiáltsak, és kiáltva mindig vágyódjak... Előtted van minden vágyam. És ha előtted van minden vágyam, vajon nem lesz előtted sóhajom is? Hogyne lenne, hiszen sóhajom vágyamnak ad hangot... Ha a szívemben van a vágy, van sóhaj is; az emberek füléhez nem jut el mindig, Isten fülétől azonban soha nem lesz messze.” 
(Szent Ágoston, In Ps 37,13)

Katolikus Egyházunk tanítását a búcsúkról általában, és felajánlásukról a szenvedő lelkekért, itt olvashatjuk:

2011. okt. 30.

Aki...



Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában.
Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be.
De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem,
jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.

2011. okt. 28.

Találkozások

       A fiam egyszer csak nyolcadikos lett, jött a gimnáziumi felvételi! Neki az volt a dolga, hogy tanuljon, én meg sűrűn aggódtam, Istenem, mi lesz ebből a gyerekből. Közben továbbra is szinte napi ministráns volt, és járt a Psallite ének-zene csoportba, a próbák minden csütörtökön délután 6 és 8 óra között voltak. A Psallitesok énekeltek-zenéltek az ifjúsági szentmiséken.
       Február elején voltunk, még kemény tél van és hamar sötétedik. Várom, hogy érkezzen a csütörtöki próbáról, mindig időben szokott hazajönni. Elmúlik 8 óra, majd el szépen 9 óra is, ez a gyerek sehol. Elsétálok a plébániáig, a hittanterem ablakai sötétek, tehát nincsenek ott. Tíz órakor még mindig nem érkezik! Vezetékes telefonunk nem volt, a mobilnak még híre-hamva sem volt akkoriban. Egy félóra múlva elsétálok egy ismerős orvoscsalád ablaka alatt, de nem ég a villany, pedig be jó lett volna, megkértem volna, telefonáljanak be a sürgősségire, hátha odakerült az én  drága kisfiam. Este 11-kor már meg voltam győződve, valami nagyobb legények megverték, leütötték... 
      Éjfél előtt egy félórával megint a teraszról pásztázom nyugtalanul a várost, és hát a túlsó járdán egy göndör hajú magas legényke egy nála alacsonyabbal nagy vidáman beszélget. De hiszen ez az én fiam, és íme tekereg!!!!

      Lezúgtam a második emeletről.
      Odalépek hozzájuk vészjóslóan:
      - Szervusztok Fiúk, ti tudjátok-e hány óra van?
      Mire a fiam, megszeppenés helyett, angol hidegvérrel így szól:
      - Édesanyám, bemutatom neked Valamilyen Istvánkát.
      Istvánka is alázatosan megszólal:
      - Jó estét, elnézést kérek, én tartoztattam fel a fiát.
       Ketyegtem... a családnevét nem jegyeztem meg, csak annyit, hogy ennek a kis sápadt fiúnak a neve Istvánka.
      - Na figyelj ide Pistike, anyád tudja-e, hogy te most az utcákon csavarogsz?
      - Nem tudja...
      - Apád tudja-e?
      - Ő sem tudja...
      - Ez igazán derék dolog részedről, holnap korán reggel iskolába kell menjetek, most takarodj haza te is, és ha még egyszer megtudom, hogy ilyen késő este az utcákon csavarogsz, megtudom én kik a szüleid, és meg fogom mondani nekik! Hát miféle dolog ez, jön a felvételi, tanulni kell, így még utcaseprő sem lesz belőletek, sem birkapásztor, oda is kérik az érettségit!
      Hazadohogtam, és közben mondtam a magamét. A fiam pisszenés nélkül követett, aztán az egészről többet egy szó nem esett.

Kiskorától így mosolyog a fiam:-)
      Vasárnap délelőtt elmegyünk az ifjúsági szentmisére. Bevonul az asszisztencia, a fiam kimagaslik a sok ministráns közt. Megkezdődik a szentmise, elérkezik a prédikáció ideje, és azt mondja a Borbély Gábor főesperes úr:
      - Kedves híveim, jó szokás szerint a homíliát a szabadéves kispapunk fogja tartani, a héten érkezett, fogadják nagy szeretettel, bemutatom Önöknek Szénégető István tisztelendő urat!
      És a mikrofonhoz lép egy papírlappal a kezében.... „Pistike”. Ránéztem a fiamra: valósággal jubilált, mind a 32 fogával mosolygott rám. Megtréfált ez a gyerek, de nem baj, amúgy is tréfáskedvű család vagyunk. 
      Vártam, vártam, hogy a föld megnyíljon alattam, de nem tette meg nekem ezt a szívességet. A szentmise után sűrű bocsánatkérések közt visszatértünk a magázódásra, és a fiam legjobb barátja lett. Jó két év múlva Istvánka tisztelendőt felszentelték papnak, és kihelyezték Marosvásárhelyre, a belvárosi Keresztelő Szent János templomba, oda, ahol engem kereszteltek, ahol elsőáldozó voltam, ahol boldogemlékű Márton Áron püspökünk megbérmált... Ó hányszor hallottam erről az oltárról: „Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit!”
Mvhely, Keresztelő Szt. János belvárosi kat. templom
      A templommal szemben laktak Édesapámék, aki rákos beteg volt, az orvosok 4-6 hónapot adtak neki, de nem akart sem Istenről sem papról hallani 40 éve - mert miután hirtelen meghalt Édesanyám, Istennel szépen „összeveszett”. Megkerestük Istvánka tisztelendőt, és megkértük, hogy ha lenne annyi ideje, hogy meglátogassa Apámat, hátha meggyónna és kibékülne Istennel. Egy jó két hét múlva ismét hazamegyünk Édesapámékhoz, és azzal fogad: „Leánka, miért nem mondtad, hogy az unokám barátja egy katolikus pap? Eljött hozzánk, egy jót beszélgettünk, megkínáltuk mindenfélével, de nem fogadta el, és csak mikor ment ki az ajtón, akkor mondta meg nekünk, hogy pap. Szerencsére semmi illetlent nem mondtam neki.” Hát ilyen rendkívüli pap ez az Istvánka tisztelendő úr. Rá néhány hónapra, December 25-én, Édesapám halála előtt 2 órával papot hívatott, és a szent színekkel az ajkán hunyt el, teljesen öntudatánál volt.
      Később Istvánka atyát kiküldték Rómába családpasztorációt tanulni 2000 augusztusában, 2002-ben szintén Marosvásárhelyre került.
      Most nem csak a Főegyházmegye Családpasztorációs felelőse,

hanem templomot is épít, amely a Szent Család templom és plébánia elnevezést fogja viselni, egy újabb szent hely az eucharisztikus Jézusunknak és a híveknek:

Ma így néz ki az épülő templom: 

Istvánka atyának sok a felelőssége, rengeteg a munkája,
segítsük őt legalább imáinkkal!

Ima a templomépítésért

Urunk Jézus Krisztus, megígérted, hogy Mennyei Atyánk úgy
gondoskodik rólunk, mint a mezok liliomairól,
vagy az ég madarairól.

Téged kérünk, aki számára Betlehemben nem akadt szállás,
és akinek nem volt hely, ahová megfáradt fejedet pihenésre
hajthattad volna.

Most légy velünk, hogy méltó hajlékot emeljünk
a Te dicsőségedre, a Szent Család tiszteletére,
és az emberi lelkek javára.

Taníts meg bízni gondviselésedben,
hogy ne feledjük el: Te mindig velünk vagy.
Köszönjük, hogy semmilyen erőfeszítésben nem vagyunk magunkra.

Segíts, hogy átadjuk magunkat neked,
s akaratod eszközévé váljunk.
Segíts, hogy szent hajlékod, mielőbb felépüljön!
Amen.

Jézus, Mária, József - Könyörögjetek érettünk !

2011. okt. 24.

Szent András apostol feje zarándokúton


      Szent András volt a legelső tanítvány. Keresztelő Szent János Betániában, a Jordánon túl vízzel keresztelt, és hirdette Jézust, a Megváltót. „Másnap, amikor látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” János tanúságtételének első eredménye az volt, hogy tanítványai közül ketten Jézus nyomába szegődnek. A két tanítvány közül csak az egyiket nevezi nevén az evangélista: Andrást, Simon Péter testvérét. A másik tanítvány viszont nem más, mint maga Szent János, aki az evangéliumában sosem nevezi meg, hanem legtöbbször csak úgy jelöli magát: „a tanítvány, akit szeretett Jézus”. Az egész elbeszélésből világosan látszik, hogy azt csak szem- és fültanú írhatta. (Jn 1,19-42).A Jézusnál tett egésznapi látogatása után András először testvérével, Simonnal találkozott, s boldogan viszi őt az Úrhoz, aki rögtön új nevet ad neki: Kéfa lesz ezentúl a neve, az arám szó sziklát jelent.
      (Apropó, Keresztelő Szent János feje ma a Damaszkuszi Nagy Mecsetben található).
       
         A szinoptikusok szerint Jézus maga hívta meg Andrást Simonnal és Zebedeus fiaival, Jakabbal és Jánossal együtt a Galileai-tó partján (Mk 1,16-20; vö. Mt 4,18-22), halászok voltak. Abban az időben a halászok már rendelkeztek bizonyos alapismerettel, miképpen kell társaságot vezetni, mint másutt is, kis önálló társaságokban éltek. Simon és András hálója rokolyaháló volt, ami arra mutat, hogy nem voltak annyira jómódúak, mint a Zebedeus-fivérek, akik kerítőhálóval (gyalom, öregháló) dolgoztak. A halászok munkája sokszor sikertelen volt, viszont a nagy siker sem ragadtatta el őket. Ilyen a lelkek halászainak a munkája is. Jézus maga választotta ki apostolait: „Ezután fölment a hegyre, és magához hívta azokat, akiket akart. Azok hozzá mentek. Tizenkettőt rendelt, akiket apostoloknak nevezett, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét.” (Mk 3,13-14). Az apostol szó a görögben jelentette azokat a hajóparancsnokokat, akik a gyarmatosokat vitték Kis-Ázsia felé. A zsidóság is ismerte ezt az intézményt, megbízottakat (selichin) küldtek a külföldön élő zsidó hitközségekbe, így ment pl. Saul Damaszkuszba a főtanács külön levelével a keresztények összefogására (ApCsel 9,2). Tehát így választja ki Jézus a 12 törzset jelképező 12 apostola szellemi Izrael megalapítására. Feladatuk Jézus feltámadása után, hogy Krisztus hivatalos tanúi legyenek, s tanúságukon, mint 12 alapkövön épül fel az Egyház (Jel 21,14). András jelen van akkor is, amikor Péternek, Jakabnak és Jánosnak az utolsó időkről beszél Jézus az Olajfák hegyén (Mk 13,3), és Fülöppel ő viszi a pogányokat Jézushoz az utolsó napokban (Jn 13,22). 
         Szent András Kisázsia tartományban a Fekete-tengertől délre fekvő vidéken, Thrákiában és Görögországban hirdette az evangéliumot.
      
      A román ortodox hagyomány szerint a Fekete-tenger keleti részére is eljutott. Az Úr úgy  küldte Szent Andrást, mint a bárányt a farkasok közé. Az itt élő vad népek (dákok) a farkast imádták, ezért az Úr egy fehér farkast rendelt Szent András védelmére. A románok saját apostoli pártfogójuknak tekintik Szent András apostolt.

      



      Ami a hagyományban biztos adat, hogy 60-ban az achaiai Petra városában keresztre feszítették. Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan ácsolták, ezért nevezik András-keresztnek ezt a formát. Ereklyéit a 4. századtól Konstantinápolyban őrizték, 1208-ban erőszakkal vitték át Amalfiba. II. Pius pápasága idején, 1462-ben a fejet Rómába vitték. 1964-ben, a keleti és nyugati Egyház kiengesztelődésének jeleként a pápa átadta a konstantinápolyi pátriárkának, és Petrába, vértanúsága helyére került vissza, egy róla elnevezett Bazilikába, ahol a keresztje is megtalálható.

Szent András kereszt-ereklye

Petra - Szent András bazilika
Szent András fej-ereklyéje
Itt látható közelebbről

      Ez nem az egész fej, mert Szent András homloka az Athosz-hegyen található egy róla elnevezett kolostorban. 

      Egy kis darabka a Keresztjéből egy Galati-i (román kikötőváros) ortodox templomban található. 

      Szent András apostol fejereklyéje október 24-31 között zarándokúton van Romániában. Petrából egy görög ortodox küldöttség hozta el, a bukaresti pátriárchátus templomában lesz október 28-ig, ahol a hívek kifejezhetik tiszteletüket, onnan Szebenbe viszik, majd 29.-én Gyulafehérvárra, október 31.-én este Bukarestbe, november 1.-én pedig hazaviszik Petrába.  

      A Magyar Szent Koronán ott van Szent András apostol képe:



Szent András fejereklyéje tehát ma megérkezett Bukarestbe:



Balra: görögországi küldöttség beszél - jobbra: a romániai Daniel Pátriárka.
Szent András apostol, könyörögj érettünk!

A csendben

Fiam, amennyire magadból képes vagy kilépni, olyan mértékben épülhetsz énbelém.
Amint belső békét ad az, ha odakint semmire sem vágyol, épp úgy, ha belsőleg önmagadtól elszakadsz, Istenhez kapcsolódol.
Azt szeretném, hogy megtanuld önmagad teljes megtagadását, s hagyatkozz az én akaratomra ellenkezés vagy zúgolódás nélkül.
Kövess engem.
Én vagyok az út, az igazság és az élet.
Út nélkül sehová sem lehet eljutni, igazság nélkül nincs megismerés, élet nélkül nem élhetsz.
Én vagyok az út, amelyen járnod kell, az igazság, akinek hittel tartozol, az élet, amelyen kívül másban nem érdemes reménykedned.
Én vagyok az eltéríthetetlen út, a csalhatatlan igazság, a soha véget nem érő élet.
Nyílegyenes út, végső igazság, igaz élet, boldog élet, teremtetlen élet.
Ha megmaradsz az én utamon, megismered az igazságot, az igazság szabaddá tesz, és eljutsz az örök életre.
Ha az életre be akarsz jutni, tartsd meg a parancsolatokat.
Ha az igazságot meg akarod ismerni, higgy nekem.
Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet.
Ha tanítványom akarsz lenni, tagadd meg önmagadat.
Ha a boldog életet meg akarod nyerni, vesd meg a mostanvalót.
Ha a mennyben koronát akarsz, a földön alázd meg magad.
Ha velem akarsz uralkodni, hordozd velem együtt a keresztet.

Mert csak a kereszt szolgái találják meg a boldogságnak és az igaz világosságnak útját. 




(Kempis Tamás: Krisztus követése, III./56./1)

2011. okt. 23.

Szent Teréz

      Ma Missziós Vasárnap van, a Milleniumi templomunk búcsúja,  az 1956-os megemlékezés. E szép napon a három Szent Terézre gondoltam, és imáimban kértem a segítségüket a misszionáriusokért, hazánkért... Útmutató csillagaink az Egyházunk egén, szent és bátor nők, igazi missziós küldetésük van, minden ember számára van mondanivalójuk ma is. Jellemző mindhármukra, hogy teljesen átadták magukat Istennek, imádkoztak és alázattal szolgáltak, a tetteik  és szeretetük bizonyítják, hogy valóban szívből imádkoztak. Aki nem imádkozik, annak a saját lelke is veszélyben van, nem hogy másokat szolgáljon, az nem tud igazán szeretni, sem hálát adni. Most fordított időrendi sorrendben veszem a három Terézt:-)

Kalkuttai Teréz Anya 
     
      Amíg szívem nem tisztult meg, nem láthatom meg Jézust társaimban, a többiekben, a szegények meggyötört testében.
      Higgyetek nekem: ha a hozzátok legközelebb állót nem szolgáljátok szabadon és teljes szeretettel, akkor semmit sem adhattok a szegényeknek. Egy napon, amikor Új-Delhiben voltam, autón utaztam egy széles úton. Egyszer csak megláttam egy embert, aki félig az úton, félig a járdán feküdt. Az autók elmentek mellette és senki sem állt meg, hogy megnézze, mi baja lehet. A nővérek meglepődtek és megkérdezték tőlem: „Anyám, hogyan látta meg? Senki sem vette észre, még nővéreink sem.” 
      Ha szívünk megszabadul a bűntől, akkor meglátjuk Istent.

Lisieux-i Teréz, mint novíciamesternő
      Amikor az egyik novícia örömmel mesélte Teréznek, hogy lelkigyakorlatra ment, és egy kicsit ki tudta pihenni magát; Teréz így válaszolt:
      „Ön tehát azért végzi a lelkigyakorlatokat, hogy nyugodjék? Részemről azért végzem, hogy többet adjak a Jó Istennek... Emlékezzék Krisztus követésének e nagyigazságú szavára: Amint valaki magát keresi, kiesik a szeretetből.”

      Egy másik novíciának mondta:
      „Azt hiszem, hogy nagyon kell ügyelnünk arra, hogy ne önmagunkat keressük, mert végül is megsebeznénk szívünket, és valóban elmondhatnánk: »Az őrök elvették a köpenyem és megsebeztek... Csak miután kissé túlhaladtam rajtuk, akkor találtam meg Kedvesem.« Azt hiszem, hogy ha a lélek alázatosan megkérdezte volna az őröktől, hol van a Kedvese, megmutatták volna neki. De mert meg akarta magát csodáltatni, zavarba esett, elvesztette a szív egyszerűségét.”

Avilai Teréz
      Ó nagy Isten! Mennyire kimutatod hatalmadat azzal, hogy egy ilyen magamforma kis hangyába is képes vagy merészséget önteni! Mennyire nem Terajtad múlik Uram, hogy azok, akik Téged szeretnek nem tesznek nagyot! Mennyire kizárólag a mi gyávaságunk és kislelkiségünk az oka ennek! Mennyire képtelenek vagyunk valami nagy dologra vállalkozni, csupán azért, mert tele vagyunk ezernyi aggályoskodással és emberi okossággal! Íme, Uram, ez az oka annak, hogy nem viszel végbe általunk csodákat és hősi tetteket! Mert hiszen nincs senki, aki Náladnál szívesebben adakoznék, csak legyen, aki elfogadja. Nincs senki, aki készebb volna előre és dúsan megfizetni a neki tett szolgálatokat. (Alapítások könyve, 2. fej.)

Milleniumi templomunk

2011. okt. 15.

Avilai Szent Teréz

      Szent Teréz* műveit nem elég csak egyszer elolvasni, mindig valami újat mondanak. Az idén felfigyeltem a vértanúság iránti szüntelen vágyára. Teréz alig 7 éves, amikor a négy évvel idősebb testvérével, Rodrigóval, megszöknek otthonról, hogy vértanúságot szenvedjenek a mórok földjén, és a mennybe jussanak, elvégre ezt az örök boldogságot a vértanúk „mégiscsak olcsón szerezték meg”. Teréz a maga közvetlen és humoros modorában erről így számol be:
  • „Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidős, akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért nagyon szerettem valamennyit s ők is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk olvasgatni a szentek életét, s midőn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról, amelyeket a szent vértanúk állottak ki, én rendesen úgy láttam, hogy azért mégiscsak olcsón szerezték meg Isten látásának boldogságát, s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni; természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennyei boldogságot, amelyről annyit olvastam. Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt szemünkben a legnagyobb akadály. Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Erről sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis koromban lelkembe vésődött az igazság útja.”  (Önéletrajz, 1. fej.)

      Teréz megismeri Isten szeretetét, fölségét, végtelenségét, szépségét, jóságát; sokat szeretne tenni Jézusért és az Egyházért, aki látomásaiban megmutatja magát megdicsőült Testében és szózataival irányítja cselekedeteit. A szívét a szerafim dárdája sebzi meg s az sajog az édes fájdalomtól. Teréz csupa szenvedély, nagy gyötrelmet okoz szívének a lelkek elkárhozása. Teréznek sikerült meghódítania Istent; a mindenség Ura lett a rabja a szívének, de sajnos nem láthatja Istent addig, amíg ez a nyomorult földi élet tart. Már idősödő korban, lelki élete csúcsán, 1577-ben írja meg a misztika gyöngyszemét, „A belső várkastély”-t. Eddigre a nagy szenvedélyek kora megszűnt. Már nincsenek elragadtatásai, sem látomásai: Istennel lelki házasságra lépett, és minden szellemivé, egyszerűvé, békéssé lett. Szüntelenül Istenbe van merülve. Teréz korában is sokan szerettek volna látomásaiban részesülni, de csak kevesen a szenvedéseiben, egyfajta „misztikus” versengés indult meg a követői közt, amit Keresztes Szent János igyekezett helyes mederbe vezetni. Teréz a belső ima útjára oktatja nővéreit, Jézust állítva példaképül, és szüntelenül figyelmezteti őket az engedelmességre, az alázatosságra és az önmegtagadás szükségességére:
  • „Most pedig meg akarom magyarázni - mert akadhat köztetek, aki nem tudja, hogy miben áll az elmélkedés. Adja Isten, hogy legalább ez legyen nálunk olyan, amilyennek lennie kell. Azt hiszem azonban, hogy ez is keserves munkába kerül, hacsak nem szereztük meg az erényeket, ha nem is olyan magas fokban, mint amilyenben a szemlélődéshez szükségesek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a dicsőség Királya nem fog eljönni lelkünkbe, s nem fog vele egyesülni, hacsak nem igyekszünk szert tenni nagy erényekre.” (A tökéletesség útja, 16. fej.)
      „A belső várkastély” utolsó fejezetében is minduntalan kitér erre:
  • „Ha azt akarja, hogy az ima hasznára legyen, fékezze meg saját akaratát. Itt e falak között bőségesen nyílik alkalma, hogy ezt megtehesse. Gondoljátok meg, hogy ez sokkal fontosabb, mint ahogy én a lelketekre tudom kötni. Tekintsetek a feszületre s mindez könnyűvé válik. Ő Szent Felsége oly rettenetes gyötrelmek között, cselekedetekkel mutatta ki szeretetét irányunkban: ti pedig puszta szavakkal akarnátok Őt kielégíteni? Tudjátok-e, mit jelent igazi lelki életet élni? Azt, hogy Isten rabszolgái legyünk; hogy viseljük azt a bélyeget, melyet vasával, a kereszttel sütött ránk; hogy kegyelemnek tekintsük, nem pedig sérelemnek, ha Ő rabszolga gyanánt adna el bennünket a világnak, aminthogy Őt odaadta Atyja a világért. Ha valaki nem képes így gondolkodni, az nyugodt lehet afelől, hogy nem fogja sokra vinni, mert ennek az egész lelki épületnek alapja, mind mondottam, az alázatosság. Ha tehát az nem erős bennük, az Úr sohasem fogja épületünket magasra emelni, már miránk való tekintetből sem, nehogy az egész romba dőljön. (...) Ismétlem, hogy az alapok ne álljanak csupán ajakimából és elmélkedésből, mert ha nem gyűjtötök erényeket, és nem gyakoroljátok őket, mindig törpék maradtok a lelki életben. S adná Isten, hogy ebben az esetben más nagyobb bajotok ne legyen, mint az, hogy nem növekedtek, mert hiszen tudjátok, hogy aki nem növekszik, az kisebbedik. A szeretet, ha egyszer igazán megvan, nem tud azzal megelégedni, hogy változatlanul maradjon meg egy és ugyanazon állapotban.” 
      Teréz minél jobban megismerte Istent, annál jobban megismerte önmagát, megértette azt is, mekkora baj a farizeusi kényes lelkület,- az erények férgének nevezi, ez ártalmas a közösségre is, Isten óvjon minket az ilyen elöljáróktól: 
  • „Szemem előtt áll egyik-másik lélek, akinek a cselekedetei olyan szentek és olyan nagyszerűek, hogy bámulattal adóznak neki az emberek. Én Uram Istenem! de hát akkor miért van az ilyen még mindig a földhöz ragadva?! Miért nem jutott föl már régen a tökéletesség csúcsára?! Mi az oka ennek?! Ki tartja vissza azt, aki annyit tesz Istenért?! Kényes arra, hogy megbecsüljék: ez az egész. A legrosszabb a dologban pedig az, hogy nem tud erről a gyöngeségről, s az ördög olykor még azt is elhiteti vele, hogy köteles erre a kényességre. Pedig hát higgyék el nekem, - higgyék el ennek a kis hangyának, aki az Úr megbízásából beszél - hogy amíg csak el nem pusztítják ezt a hernyót, rongálni fogja az egész fát, s ha marad is rajta erény, az mind férges lesz. Nem lesz szép fa belőle, s nemcsak ő maga nem fog megnőni, de még a szomszéd fák fejlődését is akadályozni fogja, mert a gyümölcse, - a jó példája - nem egészséges és nem tartós. Sokszor mondom, hogy akármilyen csekély legyen is valakiben ez az érzékenység, éppen úgy van vele, mint az orgona hangja, amelyben csak egy hang, vagy akkord legyen is elhibázva, az egész zene fülsértő lesz. Ez a gyöngeség egyébként is mindig ártalmas a lélekre, a belső imának útján azonban valósággal halálos betegség. (Önéletrajz 31. fej.)
      Teréz csak 7 éves kislány volt, amikor azt szerette volna, ha a mórok levágnák a fejét; eltelik 55 év, Isten már lelki házasságra lépett vele, de számára az örök boldogság elérésének a legkönnyebb útja továbbra is a vértanúság. A Belső Várkastély szintén utolsó fejezetében írja töretlen humorral: „Isten...megteszi az embernek azt a szívességet, hogy kivégezteti”
  • „Mennyire tetszik nekem az a jelenet is, mikor Szent Péter a fogságból menekülve találkozott az Úrral, s Ő azt mondotta neki, hogy Rómába megy és még egyszer keresztre feszítteti magát.[3] Valahányszor ez ünnep zsolozsmájában e jelenetről olvasunk, mindig nagy lelki vigasztalásomra szolgál. S vajon mily hatást tett Szent Péterre ez a kegyelem? Mit tett utána? Azonnal visszament, hogy elszenvedje a halált. Persze az ilyen esetben nem csekély irgalma az Úrnak, ha gondoskodik valakiről, aki megteszi az embernek azt a szívességet, hogy kivégezteti.” 
      Hogy végül milyen is volt a halála, az itt olvasható.
    
Avilai Szent Teréz ünnepén dicsérjük együtt a mi Urunkat és Kincsünket, a Jézus Krisztust. Amen.



* Jézusról nevezett (Avilai) Szent Teréz 1515. március 28-án született, 1536-ban lép be a sarus kármelita nővérek rendjébe, három évi súlyos betegségen esik át, 1553-ban lelki fordulat áll be, 1562-ben megalapítja az első szigorú szabályzatú kolostort, 1566-ban megírja A tökéletesség útját, 1577-ben a Belső várkastélyt. 1582. okt. 4-én este hal meg. 1614-ben V. Pál pápa boldoggá, 1622-ben XV. Gergely pápa szentté avatja. 1626-ban Spanyolország patrónája, 1970. szept. 27-én VI. Pál pápa Sziénai Szent Katalinnal együtt egyháztanítóvá nyilvánítja.

2011. okt. 14.

Avilai Szent Teréz [9]

      Ezidőtájt hallottam Franciaország bajairól, s arról, hogy mily rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat sírtam az Úr színe előtt, és - mintha csak nekem is lehetne beleszólásom ebbe a dologba - könyörögtem Neki, szüntesse meg ezt a nagy csapást. Úgy éreztem, hogy kész volnék ezerszer odaadni életemet egyetlen egy lélekért is, amely ott vesztébe rohan. (...)
      Reméltem, hogy ha mindnyájan buzgón imádkozunk az Egyház védelmezőiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az ő zászlaja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én jó Uramnak. Hiszen annyira szorongatják Őt azok, akikkel akkora jót tett, hogy szinte úgy látszik, mintha újra keresztre akarnák feszíteni, s mintha igazán nem volna már számára hely, ahová lehajtsa fejét.
      Ó én Üdvözítőm! Mennyire sajog a szívem, ha erre gondolok! Hová jutottak a keresztények? Mindig azok sértegetnek Téged legjobban, akik legtöbbel tartoznak Neked! Akikkel legnagyobb jót tettél! Akiket kiválasztottál, hogy barátaid legyenek! Akiknek közepette élsz és akiknek a Szentségeket osztogatod! Hát még mindig nem elég nekik az a szenvedés, amit érettük elviseltél?! (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 1. fej.)

      Azt akarom mondani, hogy midőn látom azokat a nagy bajokat és azt, hogy emberi erő nem képes többé ezen eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint az a megszorult fejedelem tesz, akinek országát az ellenség már egészen ellepte. Fogja magát és egy jól megerősített városba vonul vissza, ahonnan időnkint rácsap ellenségeire. Felteszem, hogy azok, akik a városban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével. Ily módon esetleg teljes győzelmet is lehet aratni, de még akkor is, ha ez nem is sikerülne, nem szenvednek legalább vereséget. Mivel nincs közöttük áruló, az ellenség nem tudja bevenni a várost, hacsak ki nem éhezteti. A mi esetünkben pedig az éhség sohasem segítheti győzelemre az ellenséget. Meghalni meghalhatunk, de arról szó sem lehet, hogy megadjuk magunkat.(...)
      Nekik az a feladatuk, hogy buzdítsák a lanyhákat és lelket öntsenek a csüggedőkbe. Ugyan szépen járnának a katonák, ha nem volnának tisztjeik! Nekik tehát az emberek között kell élniük; a palotákban forgolódniuk s nem egyszer, legalább külsőleg, úgy viselkedniük, amint azt a világiak teszik. S azt gondoljátok talán, leányaim, hogy ez oly könnyű dolog? Érintkezni a világgal; kint élni a világban; világi ügyekkel foglalkozni; sőt, mint mondottam, alkalmazkodni a világiak viselkedéséhez: bensőleg pedig idegenkedni a világtól, ellenséges érzülettel lenni a világ iránt, számkivetésben érezni magát, egy szóval nem embernek, hanem angyalnak lenni? Mert ha nem ilyenek, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteknek nevezzék őket s ne is engedje az Úr, hogy elhagyják celláikat, mert több kárt okoznának, mint hasznot. Most nem olyan időket élünk, hogy még a tanításra hivatottakban is el lehetne nézni a gyöngeségeket.
      Arra kérlek tehát titeket, igyekezzetek olyanok lenni, hogy két dolgot érdemeljetek ki Istennél. Az egyik, hogy azon sok hittudós és szerzetes között minél többnek legyen meg az említett szükséges képesítése; akikben pedig ez nem volna meg, azokat javítsa meg az Úr, mert sokkal többre képes egy tökéletes ember, mint sok más, aki nem az. A másik pedig, hogyha már egyszer benne vannak a harcban - tekintve, hogy ez a harc, amint mondottam, ugyancsak nem tréfadolog - istápolja őket az Úr hatalmas karjával, mert csak úgy lesznek képesek kikerülni a sok veszélyt, amely őket a világban fenyegeti; csak úgy tudják majd süket fülre venni az élet vészes tengerén a szirének csábító énekét. (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 3. fej.

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

2011. okt. 13.

Avilai Szent Teréz [8]

      Tőlünk az Úr csak két dolgot kíván: azt, hogy szeressük Ő Szent Felségét és szeressük embertársunkat. Ezt a kettőt kell megvalósítanunk s ha e két parancsot tökéletesen teljesítjük, akkor egyesülve vagyunk vele. De amint mondtam, mennyire messze vagyunk attól, hogy ezt a két dolgot úgy tegyük meg a mi nagy Istenünknek, amint azt illik megtennünk. Adja meg nekünk Ő Szent Felsége azt a kegyelmet, hogy megérdemeljük ez állapotnak elérését; mert rajtunk múlik; csak akarnunk kell.
      Arra vonatkozólag, vajon megtartjuk-e ezt a két parancsolatot, nézetem szerint a legbiztosabb jel az, ha teljesítjük a felebaráti szeretet kötelmeit. Mert hogy szeretjük-e Istent vagy sem, azt nehéz megmondani, bár erre vonatkozólag is vannak nagyon biztos jelek, amelyekből megérthetjük, hogy igazán szeretjük Őt: ellenben azt nem kell soká kutatnunk, hogy szeretjük-e embertársunkat. Legyetek meggyőződve, hogy minél jobban haladtok előre ez utóbbiban, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szeret bennünket, hogy jutalmul felebaráti szeretetünkért ezerféle úton-módon fogja megnövelni azt a szeretetet, amellyel Neki tartozunk. Eziránt nincs semmi kétségem. Nagyon fontos tehát szemmel tartanunk magunkat, hogy miképpen állunk e tekintetben; ha jól, akkor minden rendben van. Mivel ugyanis a mi természetünk meg van romolva, nem lehetne meg bennünk a felebaráti szeretet, ha nem gyökereznék Isten iránti szeretetünkben.
   
      Az Úr tetteket kíván! Ha beteget látsz, akinek szolgálatára lehetsz, ne törődj azzal, hogy elmulasztod az elmélkedést, hanem könyörülj meg rajta. Ha fáj neki valamije: neked fájjon; ha meg kell magadtól vonnod az ételt, hogy neki jusson: tedd meg és pedig ne csak azért, hogy kedvébe járj, hanem azért, mert az Úr kívánja tőled ezt az áldozatot. Ez az igazi egyesülés Isten akaratával. S ha előtted valakit dicsérnek, örülj neki jobban, mintha téged dicsérnének. Igaz ugyan, hogy ezzel nem mondtam nagyot, mert ha valaki alázatos, akkor úgy sem tudja elviselni, hogy dicsérjék. Ellenben annál fontosabb, hogy örülni tudjunk olyankor, amidőn előttünk nővéreink erényeit magasztalják. Ha pedig hibát látunk valamelyikben, tekintsük azt a magunkénak és takargassuk. (Avilai Szent Teréz, A belső várkastély, 5. lakás, 3. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

2011. okt. 12.

Avilai Szent Teréz [7]

      Bárcsak adná Ő Szent Felsége, hogy csakis attól féljünk, ami igazán félelmetes. Bárcsak meg tudnók érteni, hogy egyetlen egy bocsánatos bűn nagyobb kárt okoz nekünk, mint az egész pokol együttvéve. Ez tényleg így van. Hogy ezek az ördögök folyton ijesztgetnek bennünket, az csakis onnét van, mert szántszándékkal ijesztgetjük önnönmagunkat folytonos aggodalmakkal, hol a becsületünk, hol a vagyonunk, hol meg az élvezeteink miatt. Könnyű nekik azután, midőn ily módon önmagunknak vagyunk ellenségei; mikor szeretjük azt és törekszünk az után, amitől irtóznunk kellene, - könnyű nekik, mondom, szövetkezniük velünk miellenünk, s nem csoda, ha ilyenkor nagy kárt okozhatnak. Mi vagyunk okai, ha saját fegyvereinkkel küzdenek ellenünk, mert hiszen mi adtuk a kezükbe azt, amit védelmül kellett volna ellenükben fölhasználnunk. Ez a legnagyobb baj.
      Ellenben, ha Isten kedvéért mindenről lemondunk, ha szívünkhöz szorítjuk a keresztet; ha igazán igyekszünk szolgálni az Úrnak: az ördög úgy menekül ezen igazságoktól, mint a veszedelemtől. Mint a hazugság barátja, sőt a megszemélyesített hazugság, ő nem léphet szövetségre azzal, aki igazságban halad. Ellenben, ha azt látja, hogy értelmünk el van homályosodva, akkor szép szelíden arra segít bennünket, hogy teljesen megvakuljunk. Vegye csak észre azt, hogy valaki máris vak és örömét találja ezekben a semmiségekben - igenis semmiségekben, mert mi mások e világ dolgai, mint gyermekeknek való játékszerek – azonnal tisztában van vele, hogy kisdeddel van dolga; úgy is bánik vele azután, s az ilyennel van mersze megküzdeni nemcsak egyszer, hanem sokszor.
      Adja az Úr, hogy én magam is ne tartozzam az ilyenek közé! Világosítson meg engem Ő Szent Felsége, hogy azt tekintsem nyugalomnak, ami igazán nyugalom; becsületnek azt, ami valóban becsület; boldogságnak azt, ami tényleg boldogság, ne pedig fordítva: akkor fügét mutatok az összes ördögöknek, mert akkor ők fognak remegni tőlem. Én nem értem ezt az ijedezést. Minek kiabáljuk, hogy: ördög! - ördög! - mikor azt kiálthatjuk: Isten, Isten, s ezzel megfélemlíthetjük az ördögöt. Hiszen tudjuk, hogy moccanni sem képes, hacsak az Úr meg nem engedi. Mire való ez?! Ami engem illet, én igazán jobban félek azoktól, akik rettegnek az ördögtől, mint tőle magától. Mert hiszen ő semmit sem árthat nekem; ezek ellenben, főleg, ha lelkiatyák, ugyancsak meggyötörhetik az embert. Én legalább annyit szenvedtem éveken át, hogy most sem értem, miképpen tudtam elviselni. Áldott legyen az Úr, aki annyira megsegített! (Avilai Szent Teréz, Öneletrajz, 25.fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

2011. okt. 11.

Avilai Szent Teréz [6]

      Elkezdtem tehát buzgón hallgatni a szent misét, s végezni olyan imádságokat, amelyeket az Egyház jóváhagyott; mert sohasem voltam barátja az amolyan mindenféle szertartásos imáknak, amilyeneket mifelénk egyesek, főleg nők végeztek. Bennük áhítatot keltettek, de nekem soha sem voltak a szám íze szerint, s végül is az egyházi hatóság elítélte őket, kijelentvén, hogy babona az egész. Pártfogómul és uramul a dicsőséges Szent Józsefet választottam, s nagyon melegen a kegyeibe ajánlottam magamat. Volt is alkalmam tapasztalni, hogy nemcsak ebből a bajból, hanem sok más, ennél nagyobb, becsületemet és lelkem üdvét fenyegető veszedelemből jobban kimentett ez az én atyám és uram, mint ahogy kérni tudtam. Nem emlékszem, hogy valaha kértem volna tőle valamit, amit ő meg ne tett volna. Igazán csodálatra méltó dolog, hogy mekkora kegyelmeket eszközölt ki számomra Istennél ez az áldott szent, és milyen testi és lelki veszedelmekből szabadított ki. A többi szenteknek, úgy látszik az Úr csak azt adta meg, hogy ebben vagy abban a szükségben tudjanak segíteni, erről a dicsőséges szentről azonban tapasztalatból tudom, hogy mindegyikben pártunkat fogja. Az Úr mintegy értésünkre akarja adni, hogy amiként engedelmes volt neki a földön - mert hiszen atyjának nevezték, s mint nevelőjének joga volt neki parancsolnia - éppúgy az égben is megteszi minden kívánságát. Tapasztalták ezt mások is, akik tanácsomra hozzá fordultak, és már újra sokan vannak, akik ezek alapján nagyon tisztelik őt. (...)
      Szeretnék mindenkit rábeszélni arra, hogy tisztelje ezt a dicső szentet, mert tudom, hogy mily sok jót tud számunkra Istennél kieszközölni. Nem ismertem még embert, aki ha igazán tisztelte őt és különösebben szolgált neki, ne haladt volna nagyon előre az erények útján; mert rendkívül jó hatással van azokra a lelkekre, akik neki ajánlják magukat. Azt hiszem, már jó néhány esztendeje, hogy az ő ünnepén mindig kérek tőle valami különöset és még mindig megkaptam. (...)
      Én csak arra kérek mindenkit, az Isten szerelméért próbálja meg, ha nem hiszi, s tapasztalni fogja, mennyire jó dolog az, ha az ember ennek a dicső pátriárkának ajánlja magát és tiszteli őt. A belső ima embereinek azonban különösen kellene hozzá ragaszkodniuk. Mert ki volna képes az angyalok királynéjáról elmélkedni, s életének azon eseményeire gondolni, amelyek folyamán annyi veszedelmet élt át a kisded Jézussal, a nélkül, hogy hálás ne volna Szent Józsefnek azért, hogy ezen nehéz körülmények között gondjukat viselté. Ha valaki nem talál olyan lelki vezetőt, aki belső imára tudná őt oktatni, fogadja tanítójául ezt a dicső szentet, s nem fogja eltéveszteni az utat. (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz, 6. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

2011. okt. 10.

Avilai Szent Teréz [5]

      Hát ez a mi jó Urunk mivel érdemelte volna meg, hogy csúfot űzzünk belőle, s hogyha egyszer odaadtunk neki valami csekélységet, azt újra visszavegyük tőle? Mert ha már rászántuk magunkat arra, hogy abból a sok időből, amit másokra fecsérlünk (akik pedig ugyancsak nem fogják azt nekünk visszafizetni), egy keveset neki szentelünk: akkor már csak adjuk neki azt az időt úgy, hogy az eszünk egészen Ővele foglalkozzék és ne gondoljunk másra. Ezenkívül pedig legyünk szilárdan eltökélve, hogy ezt az időt sohasem vonjuk meg többé tőle, bármennyi szenvedéssel, ellentmondással és lelki szárazsággal találkozzunk is. Ezt az időt úgy kell tekintenem, mint amelyhez nekem már semmi jogom sincs többé s amelyet az igazság alapján követelhetnének tőlem, ha azt egészen meg akarnám tagadni. Azt mondom, hogy „egészen”, mert hiszen azt nem tekintem hűtlenségnek, ha valaki alapos okból, vagy betegség miatt elhagyja az elmélkedést egyszer, vagy akár néhány napon át, föltéve, hogy azután megint újra kezdi. Elég, hogy az elhatározás maradjon meg rendületlenül, mert hiszen a mi Istenünk nem szőrszálhasogató és nem nézi az ilyen kicsiségeket.
      Ha így tesztek, hálás lesz érte. Ezt nevezem én ajándéknak a mi részünkről. Azt a másik eljárást hagyjuk az olyan embereknek, akikben nincs nagylelkűség, sőt annyira szűkmarkúak, hogy adni egyáltalában nem képesek s már az is nagy dolog részükről, ha valamit odakölcsönöznek. Legalább tegyék meg ezt, mert hiszen a mi Urunk mindenért hálás. Mindent úgy tesz, amint mi akarjuk. Mikor pedig bekéri a számadásunkat, nem kicsinyeskedik, sőt nagyon is nagylelkű, annyira, hogy bármily nagy hiány mutatkozzék is benne, Ő készörömest elnézi, csakhogy megnyerje a szívünket. Ellenben Ő maga oly pontos fizető, hogy ha csak egyszer emeljük is hozzá szemünket, vagy csak egyszer gondolunk is rá, nem hagyja jutalom nélkül. 
      A másik ok, amelyik miatt a szilárd elhatározás annyira fontos az, hogy jórészben elejét veszi az ördög kísértéseinek. Az ördög ugyanis nagyon fél a határozott jellemű lelkektől. Tapasztalatból tudja, mekkora kárt okoznak neki, s hogy mindaz, amit ellenük elkövet, nekik és másoknak hasznára válik s ő minduntalan vereséget szenved.
      Mindamellett ne bízzuk el magunkat és ne számítsunk erre, mert álnok ellenséggel van dolgunk. Nagyon gyáva lévén, nem meri megtámadni az olyan embert, aki nyitva tartja a szemét, ellenben, ha azt látja, hogy nem vigyázunk, nagy kárt okozhat nekünk. Ha pedig észreveszi, hogy valaki ingatag jellemű, hogy nem erős a jóban és nincs meg benne az eltökélt szándék és az állhatatosság: az ilyen embernek nem hagy nyugtot egy pillanatra sem. Se vége, se hossza nem lesz az ijesztgetésnek, a nyugtalanításnak! Ezt én mind tapasztalatból ismerem, s azért tudok róla beszélni s újra mondom, hogy az ember el sem hinné, mennyire fontos a szilárd elhatározás. (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 23. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

2011. okt. 9.

Itt - ott havazott

 

Avilai Szent Teréz [4]

      Azt kívántátok tőlem, hogy mondjak nektek egyet-mást az imádságról. Jól van, megteszem, azonban viszonzásul arra kérlek benneteket, hogy olvassátok el gyakran és szívesen azt, ami eddig írtam és tartsátok meg. Mielőtt azonban a belső dolgokról, vagyis az imádságról beszélnék, meg akarok említeni egyet-mást, amire feltétlen szüksége van mindenkinek, ha az imádság útjára lép. Szólni akarok pedig olyan dolgokról, amelyek nélkül lehetetlen igazi szemlélődő embert képzelni, amelyek segélyével ellenben, még ha nem is szemlélődő valaki, nagyon magasra juthat az Úr szolgálatában. Akiben ezek a dolgok nem volnának meg, az ne is tartsa magát szemlélődőnek. Az Úr Jézus adja meg nekem a kegyelmét és értesse meg velem azt, amit mondani akarok, hogy azután az Ő dicsőségére szolgáljon. Ámen. 
      Ne gondoljátok, barátnőim és testvéreim, hogy valami sok terhet akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk! Hiszen ezen az úton érdemelték ki ők is maguknak a „szent” nevet: Isten ments, hogy más utat keressünk, akárki tanácsolná is. Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban, mert ennek a háromnak megtartása biztosítja nekünk legjobban azt a belső és külső békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött. Az első a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázatosság, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a legeslegfőbb, mert a többit mind magában foglalja. (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 4. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

2011. okt. 8.

Avilai Szent Teréz [3]

      Sok szent és jó ember írt már arról, hogy mennyi haszonnal jár a belső ima, akarom mondani az elmélkedés. Hála legyen érte Istennek. De ha nem is volna így a dolog, akármilyen kevés bennem az alázatosság, annyira még sem vagyok kevély, hogy erről merjek tárgyalni. Saját tapasztalatom alapján azonban mégis bátorkodom a következőket mondani. Akármilyen hibákba essék az, aki a belső imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a javulásnak; nélküle sokkal nehezebb. Ne engedjen valahogy annak az ördögi kísértésnek, amelybe én estem, hogy tudniillik az alázatosság ürügye alatt fölhagy vele. Higgye el, hogy az Úr szavai nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bűneinket, ha föltett szándékunk őt többé meg nem sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sőt esetleg még bőségesebben, mint annak előtte, ha bűnbánatunkkal ezt megérdemeljük. Aki pedig még nem próbálta meg a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora kincstől. Nincs benne semmi félelmetes, sőt mindenképen kívánatos. Mert még abban az esetben is, ha nem haladna előre, s nem igyekeznék benne akkora tökéletességre vinni, hogy kiérdemelje azokat az örömöket és élvezeteket, amelyeket a lelki élet ezen fokán osztogat az Úr; még akkor is meglesz belőle az a haszna, hogy megtanulja a mennyországba vezető utat. Ha pedig állhatatos marad benne, akkor - bízom Isten irgalmában - meg fogja látni, senki sem választotta még barátjául anélkül, hogy bőséges jutalomban ne részesült volna. Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan. De azért, ha mi nem is szeretjük őt még igazán, s nem is vagyunk képesek Őt megfelelő módon szeretni, mert hiszen az Ő természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire érdekünkben van ez a barátság, s hogy ő mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat, s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tőlünk. (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz 8. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

2011. okt. 7.

Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk




      Istenünk, te a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására népünket számtalan jótéteménnyel halmoztad el. Szent István, első királyunk rendeléséből Nagyasszonyunknak és Pártfogónknak tiszteljük őt a földön. Add jóságosan, hogy egykor vele együtt örökké örvendezzünk a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Avilai Szent Teréz [2]

      Nekem ez a meggyőződésem, s ezen nem is akarok semmit változtatni: ha a belső ima rövid idő alatt igen nagy hatásokat hoz létre a lélekben, - és pedig szembeszökő hatásokat, mint például azt, hogy az illető mindenről lemond, csupán azért, hogy Istennek kedvére tegyen, ami nem képzelhető rendkívül erős szeretet nélkül - mondom, az ilyen belső imát én többre becsülöm, mint azt a másikat, amelyet valaki már évek hosszú során át gyakorolt, de amellyel nem vitte többre az utolsó napon, mint az elsőn, vagyis nem tett Istenért semmi olyant, amit érdemes volna megemlíteni. Mert hiszen afféle apró, kicsinyes, sószemnyi nagyságú dolgokat, amelyeket, mondhatni, egy madár is elvisz a csőrében, csak nem lehet nagy hatásnak és önmegtagadásnak minősíteni! Igazán szomorú dolog, hogy olyan nagyra vagyunk egyes ilyen dolgokkal, amiket az Úr kedvéért teszünk; holott jobb volna oda se figyelni rájuk, ha még oly nagy számmal volnának is. Sajnos, én magam vagyok ilyen, s hozzá képes vagyok lépten-nyomon megfeledkezni az Úr kegyelmeiről. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy Ő Szent Felsége, amilyen jóságos, nem veszi sokba az ilyen dolgokat, hanem csak azt szeretném, hogy én ne becsüljem semmire, sőt észre se vegyem őket, mert olyan csekélységek. Azonban, bocsáss meg nekem, én jó Uram, s ne ródd föl nekem ezt bűnül, mert hiszen, ha már semmi szolgálatot nem tudok neked tenni, valamivel mégis csak kell, hogy vigasztaljam magamat. Ha nagy dolgokat tennék érted, akkor nem vetnék ügyet az ilyen semmiségekre. Boldogok azok, akik nagy tetteket vihetnek végbe a Te dicsőségedre! Hiszen ha nyomna valamit a latban, hogy mennyire irigylem őket, s hogyan szeretnék én is úgy tenni: akkor én sem maradnék valami nagyon hátra a Te szolgálatodban. Tőlem azonban semmi sem telik. Ó Uram! Tégy engem képessé valami jóra, ha már annyira szeretsz! (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz, 39. fej.)

     Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

2011. okt. 6.

Avilai Szent Teréz [1]

      Az önismeret ugyanis rendkívül fontos s még ha az égig emelkedtetek volna, akkor is azt akarnám, hogy szüntelenül gyakoroljátok magatokat benne. Ameddig ugyanis e földön élünk, nem létezik számunkra szükségesebb erény az alázatosságnál. Ismétlem tehát, tanácsos, sőt szükséges, hogy először abba a lelki lakásba igyekezzünk bejutni, mely az önismeretnek van szentelve, s csak azután törekedjünk a többi felé, mert hiszen útjuk az előbbin visz keresztül. Minek kívánnánk mi szárnyakat, hogy repülni tudjunk, mikor biztos és egyenes út nyílik előttünk? De meg azután minek is törekednénk másra, mint arra, hogy minél gyorsabban jussunk előre ezen az úton? Azt hiszem azonban, hogy sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni Istent. Csak akkor értjük meg igazában kicsinységünket, ha az Ő nagyságát szemléljük; csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk tisztaságában; csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az Övéről elmélkedünk. ( Avilai Szent Teréz, A belső várkastély, 1. lakás, 2. fej.)
      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.