2011. aug. 31.

Hebron

      Hebron arabul „Al-Khalil”, jelentése „Isten Barátja”. Az ősidőkben, már Ábrahám idejében „Mamré”-nak vagyis „Kirjath Arba”-nak nevezték, jelentése „Négyek-helye”, mivel négy dombon helyezkedik el. Hebron a pátriárkák városa, az ősök városa, itt van a Mamréi-jelenés tölgyfája is.

Hebron, Ábrahám tölgyfája
      Ábrám 75 éves koráig éldegélt feleségével, Sáraival, bőségben és békében, de nem volt gyermekük, mert Sárai meddő maradt. (vö. Ter 11,29-30). Az Úr egy szép napon így szólt Ábrámhoz:
  • „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.
      Ábrám elindult Háránból, vele tartott Lót is. (vö. Ter 11,29-30). Isten szavára otthagyta biztonságos, megszokott életterét, mily nagy volt a bizalma Istenben!
      Később vita támadt Ábrám és Lót között, szétváltak. Ábrám sátortábora hosszú időn át Hebron közelében állt. „Felszedte sátrait Ábrahám, eljött és letelepült Mamré terebintusainál, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Örökkévalónak” (Ter 13, 18).
      Bevonultak tehát Kánaán földjére. Már ott laktak 10 éve, mikor Sárai azt javasolta Ábrámnak, hogy menjen be Hágár nevű egyiptomi szolgálójához, hátha általa gyermekhez jutnak. Ábrám megfogadta Sárai tanácsát, és Hágár gyermeket fogant, de rögtön ezáltal „az úrnője kicsinek tűnt szemében”. Sárai elpanaszolta Ábrámnak, mire ő teljesen a feleségére bízta a döntést, szabad kezet adott neki.
      Sárai olyan keményen bánt Hágárral, hogy az megszökött tőle. Isten angyala egy vízforrásnál talált rá a pusztában, és megszólította: „Hágár, Sárai szolgálója, honnan jössz és hová mégy?” „Úrnőm, Sárai elől menekülök” - válaszolta. Isten angyala ezt mondta neki: „Térj vissza újra úrnődhöz és hajolj meg hatalma előtt.” Az Úr angyala még ezt mondta: „Utódaidat oly számossá teszem, hogy sokaságuk miatt megszámlálni sem tudják őket.” Aztán még így szólt: „Nézd, fogantál és fiút fogsz szülni. Nevezd majd Izmaelnek, mert Isten meghallgatott szükségedben. Olyan ember lesz, mint a vadszamár: keze mindenki ellen és mindenki keze őellene. Összes testvérével szemben telepszik majd le.”. (vö. Ter 16,1-16). Van valami ebben a „vadszamár” dologban:-)

      Amikor Ábrám már 99 éves volt, az Úr ismét megjelent Ábrámnak és így szólt hozzá:
  • „Én El Shaddái vagyok: járj előttem, és légy tökéletes. Szövetséget hozok létre köztem és közted, s megsokasítlak, szerfölött megsokasítlak.” [1]
Ábrahám és Izsák - mozaik, 6. század, Ravenna-i San Vitale bazilika
      Mindig az Úr a kezdeményező. „Te népek sokaságának atyja leszel, Ábrahám legyen a neved, Sárainak pedig Sára” A szövetség jele Istennel a körülmetélés volt, amit Ábrahámnak és utódainak be kell tartani minden nemzedéken át. Ábrahám „az első héber”. Izmael 13 éves volt, őt is körülmetélték Ábrahám egész háza népével együtt. „De szövetségemet Izsákkal kötöm meg, akit Sára a jövő évben ez idő tájt szül” „Szövetségemet örök szövetséggé teszem vele, én pedig az ő és őutána leszármazottainak Istene leszek. – mondta az Úr.”... majd az Örökkévaló elindul Szodoma és Gomorra felé, és elkezdődik egy gyönyörű közbenjáró párbeszéd Isten és Ábrahám között. (vö. Ter 17)

      Majd az Úr megjelent (most már) Ábrahámnak, Mamré terebintjénél, „fölemelte szemét és íme, három férfi állt előtte.” (Ter 18,1-2).[2] Ábrahám először csak mint embereket fogadta az idegeneket, a természetfölöttiség csak lassan bontakozott ki, hárman vannak,[3] de csak egy beszél: Isten, és megismétli az ígéretét, egy esztendőre rá fia fog születni, akit majd Izsáknak fog nevezni.
      Ábrahám és Sára először csak nevettek magukban, mert már idősek voltak, de úgy lett, ahogy az Úr mondta, megszületett Izsák.[4] Amikor Sára észrevette, hogy Izmael játszik Izsákkal, rászólt Ábrahámra, hogy kergesse el Hágárt a fiával, ne örököljön Izsákkal együtt. Ábrahámnak nem tetszett ez a beszéd a fia miatt, de végül is eltávolította őket. Hágár és Izmael majdnem meghaltak Beerseba pusztájában, de az Úr angyala megmentette őket. (vö. Ter 21,11-20) [5] Ha mindez ma történne meg, a pszichológusok a nagy lendülettel elemeznék Izmaelt, a  mai trendi mozgalmak meg rávennék szegény fejét, hogy állítsa fel és gyógyíttassa a családfáját: Ábrahámot... Ádámot és Évát.
      Később az Úr próbára teszi Ábrahámot: azt kéri tőle, hogy áldozza fel szeretett  fiát, Izsákot. De az Úr angyala megakadályozta az utolsó pillanatban, helyette egy kost áldozott fel. (vö. Ter 22,1-17) A zsidó hagyomány úgy véli, hogy ezalatt Sára Hebronban maradt, hősiesen uralkodva szíve nagy fájdalmán, de amint értesült a fia megmeneküléséről, a váratlan örömtől megszakadt a szíve. Ábrahám a gyászszertartás és a siratás után alkuba kezd a hettiták tanácsával egy sírhely vásárlására, az alku csodálatos, „Isten főemberének” nevezik, érdemes elolvasni ezt a részt (is). Majd „Ábrahám eltemette a feleségét, Sárát a barlangban, a machpelai telken, Mamrétól keletre, Kánaán földjén.” (vö. Ter 23). [6]
      Kié is lett Hebron a Biblia szerint: Az Egyiptomból való kivonuláskor Mózes kémeket küld Kánaán földjének kikémlelésére, eljutnak egészen Hebronig, és a kémek közül egyedül Káleb az, aki nem ijedt meg az ott lakó népektől, hanem Józsuéval együtt biztatja a népet, hogy az Úr ígérete szerint foglalják csak el. Erre a zsidók fellázadnak, szinte megkövezik őket, és szokás szerint vissza akarnának térni Egyiptomba... Mózes meghal, és miután elfoglalják az Ígéret Földjét Józsué vezetésével, felosztják a törzsek között, Hebron Kálebé lesz: „Józsue megáldotta Kálebet, Jefunne fiát, és neki adta Hebront örökrészül. Így Hebron mind a mai napig a kenizita Jefunne fiának, Kálebnek örökrésze maradt, mert teljesítette az Úrnak, Izrael Istenének akaratát.” (Józs 14,13-14)

__________________________________________
[1]       (Ter 17, 1) El Shaddai a pátriárkák korában gyakori név Isten megjelölésére. Főleg az ún. Papi kódex használja. Általában „mindenható Istennek” fordítják, de eredeti értelme talán ez: a hegyek Istene.

[2]       A jelenés tölgyfája Mamrétől 2-3 km távolságban van; az idők folyamán sokat változott. Heródes a tölgyfát, a kutat és az oltárt körbevette egy 61x46 méteres kőfallal. Hadrianus császár pogány templomot építtetett erre a helyre, a zsidókat pedig eladta rabszolgáknak.
      A IV. században Szent Ilona (Nagy Konstatntin édesanyja), leromboltatta a pogány templomot, és helyébe egy bazilikát építtetett – csak a romjai maradtak fenn, amelyekből Iustinianus császár újat építtetett – azt is lerombolták az arabok, jelenleg egy orosz ortodox bazilika emelkedik a helyén. 1868-ban Antonin Kapustin orosz arhimandrita megvásárolta a kertet amelyben a tölgyfa van, közvetlenül mellette egy kisebb kolostort építettetett – a Szentháromság-kolostort, amely a keresztények zarándokhelye lett. Ez az egyetlen keresztény kultuszhely a tölgyfa kertjében.
  

Ábrahám terebintje, egy régebbi festmény reprodukciója



Kiderült állítólag, hogy ez a fa egy hajtása az eredeti Ábrahám-tölgynek, nem 5500 éves, hanem csak 850 éves.
Orosz ortodox Bazilika - Mamré
Orosz ortodox Bazilika oltára - Mamré
Az ortodox  Szentháromság-kolostor - Mamré

[3]       Andrej Rubljov közismert Szentháromság-ikonjának egy másik jelentése: Mamréi-jelenés.

[4]        (Ter 21,5) „Ábrahám százesztendős volt, amikor fia, Izsák megszületett”.
      Ábrahám százéves korát úgy kell venni, mint stílusbeli kifejezésmódot arra, hogy nevezetes esemény történt: teljesedett az isteni ígéret, hogy a pátriárka utódai egész néppé válnak. A hír hallatára Ábrahám és később Sára is nevetett, nevetésük előre utalnak Izsák nevére, de nevetésük inkább a megdöbbenés jele volt, nem a kételkedésé. Izsák teljes alakja Jizchaq-El = Isten rám nevet, Isten mosolyogjon, legyen kegyes, Isten örömet szerez.
Ábrahám és Izsák - mozaik, részlet, 6. század, Ravenna-i San Vitale bazilika

[5]       (Ter 21.8-9) „Ahogy a fiú növekedett, elválasztották. Ábrahám Izsák elválasztása napján nagy lakomát rendezett. Akkor Sára észrevette, hogy az egyiptomi Hágár fia, akit ez Ábrahámnak szült, az ő fiával játszik.” Ha az időrendi adatokat figyelembe vennénk, Izmael már 15 éves lenne, amikor Izsák születik. Itt viszont úgy szerepel, mint kisgyermek, akit anyja még ölében hord. Ezért sem kell időbeli meghatározásnak venni azt az adatot, hogy Izsák születése Ábrahám 100. életévére esik. Hágár eltávolítása erkölcsi szempontból még azt a kort idézi fel, amikor a családfő korlátlan ura hozzátartozóinak. Az isteni kinyilatkoztatás is csak fokról fokra követelte meg a szigorúbb erkölcsi magatartást. Beerseba nevére két hagyományt olvasztanak egybe - jelenthet Eskü-forrást és Hét (bárány) forrását.

[6]       A sírhely ma egy épületegyüttes része. A  zsidók számára, a Siratófal után a legszentebb hely. A sírbarlang fölé az első keresztes hadjárat idején, 1100-ban, egy templomot építettek, a szentágostoniak tartották fenn, majd 1187 Saladin szultán lerombolta és helyébe egy mecsetet építtetett. A zsidó és keresztény zarándokok meglátogathatták a mecset alatti barlangokat, míg aztán Baybars szultán 1266-ban meg nem tiltja. 1320-ban még egy mecsetet építettek ide, közben megengedték, hogy a barlangokat meglátogasság, majd 1490-től megint tilos volt. Későbbi időkben kutatók és híres személyiségek meglátogathatták, de zsidók nem. 1922-ben Hebronban még volt egy 430 személyből álló kis zsidóközösség, de sorozatos arab támadások, majd az 1929-es vérengzés után elmenekültek mind. Majdnem ezer év tiltás után, az első zsidó, aki beléphetett a pátriárkák sírbarlangjába, Shlomo Goren főrabbi volt 1967-ben, és azóta újra van zsidó közösség Hebronban. Machpela héber neve kettős sírkamrát jelent, házaspárok számára alakították ki. Később ide temették Ábrahámot is, még később Izsákot, feleségével, Rebekával együtt. Az Egyiptomban elhunyt és bebalzsamozott Jákob pátriárkát is ide szállították, és felesége, Lea mellé temették el. Az ősök szent sírja ma nem tartozik Izraelhez, még nem adták vissza. A muzulmánok is ősapjuknak tekintik Ábrahámot (Ibrahim).

Forrás:
- Biblia SZIT 1995
-  valamint az internet:
http://orthodoxwiki.org/Oak_of_Mamre
http://www.jewishencyclopedia.com/view.jsp?artid=363&letter=A
http://www.crestinortodox.ro/biserica-lume/stejarul-mamvri-hebron-123825.html
http://www.crestinortodox.ro/biserica-lume/mormintele-patriarhilor-hebron-123812.html

2011. aug. 28.

Keresztelő Szent János vértanúsága

  • Akkoriban Heródes negyedes fejedelem hallotta Jézus hírét. „Ez Keresztelő János - mondta szolgáinak -, feltámadt, innen van benne a csodatévő erő.” Heródes ugyanis elfogatta Jánost, bilincsbe verette, és börtönbe vetette fivére, Fülöp felesége, Heródiás miatt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem lehet a tiéd!” Meg is akarta ölni, de félt a néptől, mert prófétának tartották. Heródes születése napján történt, hogy Heródiás lánya táncolt a vendégeknek. Annyira megtetszett Heródesnek, hogy esküvel ígérte, bármit kér is, megadja neki. Az - minthogy anyja előre kitanította - így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király elszomorodott, de az esküre és a vendégekre való tekintettel megparancsolta, hogy adják neki oda. Lefejeztette hát Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, odaadták a lánynak, az meg elvitte az anyjának. Akkor eljöttek tanítványai, elvitték és eltemették a holttestet, aztán elmentek, és hírül adták Jézusnak.  (Mt 14,1-12)

      Sevastiában temették el, és Szent Lukács evangélista Antióchiába viszi a Szentnek jobb kezét. Iulianus császár (a Hitehagyott) idejében elrejtették egy falban, majd állítólag Athoszba került, Szent Dénes kolostorban őrzik, és vele áldják meg a vizet. A teste egészen 632-ig Sevastiában maradt eltemetve, amikor is Iulianus császár el akarta égetni más szent ereklyékkel együtt. Ekkor a keresztények kiásták – teste épen maradt az eltelt évszázadok alatt – helyébe egy másik holttestet fektettek, amit a császár elégetett. A Szent testének további sorsáról nem sokat tudunk. 
      A Szent fejének is különös sorsa volt: sikerült megszerezni Heródes palotájából, nagy tisztelettel hordozták-rejtegették Mezopotámiába, Szíriában, Egyiptomban, ma Damaszkuszban található, itt a keresztények Nagy Konstantin idejében építettek Keresztelő Szent János tiszteletére egy székesegyházat és itt tarották a Szent fejét, de az arabok lerombolták, és a romok fölé 634-ben mecsetet építettek: Umayya al-Kabir mecsetet, ismertebb nevén a Damaszkuszi Nagy Mecset. 

Umayya al-Kabir mecset (Wikipedia)

      Mivel a muzulmánok is nagy prófétának tartják Keresztelő Szent Jánost, a mecset  ma is az ő tiszteletére van, a feje egy koporsóban van, díszes kupola alatt. Szüntelenül tele van térdeplő vagy ülő betegekkel, főleg vakokkal. Megható a lehunyt vagy a sok üresbe meredő tekintet, imádkoznak, várnak, reménykednek, mert már sok csoda történt a Szent fejének ereklyéi előtt. A hagyomány szerint néhány muzulmán fejszével támadt erre a koporsóra, mondván: „Mit keres itt ez a gyaur?” Abban a pillanatban vér, mint a szökőkútból, úgy tört elő koporsóból, a márványból, a mecset megtelt vérrel, és nem akart megszűnni. Erre a támadók ijedten keresztény papokat hívtak, hogy állítsák meg a vérömlést, a papok imádkoztak, a vér többet nem ömlött, azóta a muzulmánok körében nagy tiszteletnek örvend.
Keresztelő Szent János, könyörögj érettünk!

Umayya al-Kabir mecset a kupolával (Wikipedia)
    
      A magyar hagyomány szerint a mohácsi vész napjával összekapcsolva emlékezünk „Nyakavágó János” ünnepére - 1526 Augusztus 29.
Mohácsi csata, Than Mór 1856

2011. aug. 25.

A Jerikó-hadművelet

      Itt a tavasz: Nice kiteríti legszebb virágágyásait. Fenséges sugárútjai színes ruhákat öltenek, hogy megragadják az emberek tekintetét. Most aztán minden turista pénztárcája kiürül!
      Florence épp karitatív akcióinak egyikét intézte, mikor rohanása közben egyszerre megdermedt. Egy szálloda egyik ablakát teljes egészében betöltötte egy hatalmas, szemet vonzó plakát, amelyre nagy betűkkel ezt írták: „Jós-fesztivál.” Szíve riadtan dobogott. Alaposan végigmérte a plakátot. Nagyon okos tervezés: a szavak megragadják a járókelőt, csodálatot és kíváncsiságot keltenek benne. A plakát megfoghatatlanságot sugároz, a hirdetés ellenállhatatlan. Profi munka! Egyetlen hétvége leforgása alatt mindenki képben lesz saját jövőjét, és barátai, ellenségei, hamis barátai legrejtettebb gondolatait illetően...És természetesen senki sem tér majd úgy haza, hogy ne ébredne benne remény pénzügyeivel, érzelmi és szexuális életével kapcsolatban.
      Kik vesznek részt a fesztiválon? Csupa előkelő, titokzatos ázsiai hangzású név. Rendkívüli képességeikkel mindenki rendelkezésére állnak. Olyan csodákat, lélegzetelállító kinyilatkoztatásokat ígérnek, amilyet nem látott még Franciaország! Florence szeme hétről hétre, szentségimádások hosszú órái során Jézusnak, a világ világosságának szemléléséhez szokott. A plakát látványa egész szívét áthatotta. Kiáltás tört fel belőle:
      - Nem! Uram, nem! Te nem fogod megengedni, hogy a gyermekeid ilyesmivel mérgezzék magukat!
      Florence-nak már korábban feltűnt, hogy ebben az egyébként fényűző hotelben időnként furcsa plakátokat helyeztek el, de egészen eddig a napig nem foglalkozott vele, hiszen tudta, hogy Nice eléggé messze áll attól, hogy lakosai között csupa Krisztus-tanítvány legyen. Ez a Fesztivál azonban már igazán túlzás - valahogy meg kell akadályozni az ellenség támadását!
      Nagy bizalommal imádkozni kezdett. Nagyon jól tudta, hogy Isten szívében a sötétség minden egyes terve ellen létezik egy győzelem-terv, és ennek felfedezéséhez elég térdet hajtani Előtte - majd bátran talpra állni, ha a megvalósításra hív!
      A Bibliában találta meg a kulcsot az irgalom ajtajához. Jerikó!! Hát persze! Hogy lehet az, hogy Jerikó bástyája leomlott az izraeliták kicsi, gyengén felfegyverzett csapata előtt?[1]
      Florence szívében megszületett a terv, és azonnal telefont ragadott:
      - Csatlakozol hozzánk? - kérdezte imacsoportja második emberét. - Nos, emlékszel, hogyan omlott le Jerikó városa, hogyan tűntek el a falai? Ugyanezt kell tennünk nekünk is! Körbejárjuk a háztömböt, ahol a H. hotel fekszik, közben pedig imádkozunk és dicsőítjük az Urat. Rózsafüzért is imádkozhatunk. Egy órát kell csak rászánnod, majd váltogatjuk egymást, és mindezt hét napon keresztül.
      Imacsoportja tagjai közül tíz jóakaratú ember jelentkezett. Tíz? Tökéletes, éppen ennyi a minian, az igazak száma, amelyet Ábrahám mondott Istennek, amikor Szodomáért járt közben.[2] Izraelben a mai napig addig tartanak fenn egy zsinagógát, amíg van benne tíz imádkozó zsidó.
      Tíz harcosunk tehát megjelent Nice gazdag negyedében. Hét napon át körbejártak, rózsafüzérrel a kezükben, zsoltároskönyvvel a zsebükben, de leginkább nagy elszántsággal a szívükben.
      Pár napra rá Florence-nak megszólalt a telefonja:
      - Láttad, mi történt a H. hotelben?
      - Nem, miért?
      - Levették a plakátot.
      - És a fesztivál?
      - Elmarad!
      - Micsoda? Elmarad??
      - Igen, elmarad, vége, ennyi, volt-nincs!
      Ez tíz évvel ezelőtt történt. A H. hotelben azóta nem rendeztek ártalmas összejöveteleket. A környék levegője megváltozott. Gondolhatjuk: Jerikó angyalainak bizonyára megtetszett Nice éghajlata, és úgy döntöttek, ideköltöznek...
Ez még nem minden!
      Akárhányszor valaki Florence tanácsát kéri olyan helyzetekben, ahol szemlátomást a Gonosz sakkozik Isten gyermekeivel, és éppen nyerésre áll, ő ezt válaszolja:
      - Jerikózzatok egyet! Meglátjátok, hogy működik![3]
      Florence mesélte el a következő történetet. Provence egy kis városában a keresztény családok igencsak aggódni kezdtek, amikor az egyik legkétesebb hírű hard rock együttes koncertjét hirdették meg náluk. Aggodalmuk nem volt alaptalan ilyen időben, amikor a drogok és különböző szörnyű dolgok veszélye leselkedik mindenhol... Az ilyen koncertek pedig fiatalok ezreit vonzzák.
      - Jerikózzunk egyet! - javasolta az egyik család. - Tudjuk, hol készülnek felállítani a sátorfájukat. Körülvesszük azt a részt, és egymást váltva hét napon át imádkozunk.
      Így is történt. Aznap, a verőfényes júliusi napsütésben megérkeztek a jól felpakolt teherautók. A város déli kapujánál kalapácsütések csendültek fel, és meglepő sebességgel felállt a színpad. Hatalmas bőröndökből hangszerek kerültek elő, az erősítőket az egész városban hallható módon állították be. A technikusok körül fiatalok kis csoportjai jelentek meg, és kérdések ezreivel bombázták őket. Az este jó melegnek ígérkezik, nagyon jól fogunk szórakozni! Ott volt azonban az imádkozók csoportja is, és csendben figyelte az eseményeket.
      - Urunk, köszönjük neked előre is azt, amit tenni fogsz a gyermekeidért! Bízunk benned!
      A hangtechnika minden eleme, drótja, zsinórja a helyére került. Az idő nem is lehetett volna kellemesebb. Derült ég, nagy meleg, ami néhány fokkal majd lejjebb megy, ha beáll az este. Koncertezéshez ideális! A színpad körül kiskereskedők kezdték felállítani bódéjukat, és előszedni kincseiket. Ma este jól megszedjük magunkat, gondolták.
      A drogdílerek máris résen voltak, a kalandkeresők pedig terveket kezdtek szőni... A nagy parkoló egyik sarkát autóbuszok és különleges járgányok lepték el.
      - Urunk, a Te irgalmad végtelen! Látod ezt a sok fiatalt, a te gyermekeidet! Köszönjük mindazt, amit atyai szíved eltervezett, hogy megvédje őket!
      A nap száz ágra sütött, amikor a Jerikó-hadművelet egyik katonája oldalba bökte egyik társát:
      - Láttad a felhőt?
      - A felhőt? Hol látsz te felhőt?
      - Nézd, ott!
      - Tényleg! Furcsa... Mindenhol máshol ragyogó kék az ég.
      - Várj egy kicsit Jézussal... Meglátod mindjárt, amit meg kell látnod!
      A helyzet bizonyos szempontból emlékeztetett Illés próféta történetére, amikor az ég három évre bezárult Izrael fölött, és az országban szárazság tört ki. A kis felhő szemlátomást növekedni kezdett, és pár perc alatt hatalmas fekete gomolygássá változott. A technikusok és a „művészek” elsápadtak, és kétségbe estek. Nem alaptalanul, ugyanis mire kettőt pislogtak, hatalmas vihar tört ki, és az eső zuhogni kezdett. Valóságos árvíz, amire senki sem számított, de nem ért véget egyhamar.
      A színpadon hatalmas pánik tört ki. Lehetetlenség volt mindent visszapakolni ilyen gyorsan, a hangszerek és az erősítők eláztak. Kész katasztrófa!
      Az imacsoport tagjai még évek múltán is nagy örömmel emlékeznek vissza az esőmosta koncertre. Az eset arra bátorítja őket, hogy ne adják fel a küzdelmet, az ellenség ugyanis nem alszik, pláne ha a fiatalok csábításáról van szó. Isten azon az estén beavatkozott, fiatalok ezreit mentve meg, a zenekar pedig soha többet nem mutatkozott a környéken.

__________________________
[1]      Józs 6,l-21
[2]      Ter 18,22-23
[3]      Brazíliában a Szövetség és irgalom közösség szolgálata, hogy gyerekeket szabadít ki a legrettenetesebb bandák kezei közül. Gyakran alkalmaznak Jerikó-hadműveletet, nem is akármilyen eredménnyel!

Forrás:

2011. aug. 23.

Szent Filoména Magyarországon

      Az évek elteltével egyre több híve támadt Filoménának, neve Magyarországon is ismert lett, a számtalan reménytelennek tűnő beteg gyógyulása, a fohászok meghallgatása, a „Fordulj Filoménához” tanácsa valóságos támasznak tűnt. A Filoménáról készült festmények - főleg Feszty Masa művészetével - egyre több templomban tűntek fel. Váratlan módon azonban az 1969-es évben, ezek a gyönyörű művek, hol egyik, hol másik templomból tűntek el.
      Filoména hívei nyugtalanságukban folyosókon, eldugott helyeken keresték a festményeket, de sajnos hiába. Ahogy később kiderült, egy elhibázott 1961-es bürokratikus intézkedés Európa keleti felén és a vasfüggöny mögötti országokban a megfélemlített egyházakban sürgősen kitörölték Szent Filoménát az egyházi naptárból. Azt hogy hívei mit éreztek erről nincs mit mondani. Ugyanakkor az európai országok és Amerika, Japán és Kína, nemcsak elterjesztette tiszteletét, de ápolta is. Sőt egy misszionárius a Hawaii szigetre érkezve Filoména oltárt fedezett fel egy katolikus kápolnában.
      Azóta sok minden megváltozott és Szent Filoména tisztelete nagyobb, mint valaha. S talán a legmeghatóbb, hogy az Egyház zarándokainak évi világutazásai között ott olvasható: „Látogatás Szent Filoména ereklyetartó üvegszekrényéhez - Mugnano del Cardinale-ba.”

      Kicsoda Feszty Masa? Egész Magyarországon közismert Feszty Arpádnak a „Magyarok bejövetele” című körképe. Ennek a híres óriásfestmény alkotójának a gyermeke Feszty Masa.

XVI. Gergely pápa által jóváhagyott Szent Filoména-ima:
      
      Szent Filoména: Te, aki a vértanúhalált választottad egy olyan időben, amikor a pogányság még a hatalom ura volt, és sok évszázados ismeretlenség után újra éledtél, hogy segíts a hozzád fordulókon, Te nem vétetlenül hatsz éppen ebben a mai századunkban, amelyben az emberi értelmet istenítik, és az ősi hit Krisztusban, és az Egyházban oly sok emberben kialudt. A Te csodáid amelyektől hangos a világ, remélhetőleg újra felkeltik az emberekben az elaludt hitet, reményt és szeretetet, hogy észrevegyék, az emberi értelem ugyanúgy a Teremtő műve, mint a Te természetfeletti csodáid, amelyeket az Ő nevében viszel véghez. Amen.

A címlapon látható kép a balatonszemesi római katolikus templomban található.

____________________________________

Forrás:










Vianney Szent János, az Ars-i plébános (1786. május 8 - 1859. augusztus 4) által írt litánia Szent Filoména tiszteletére:


2011. aug. 22.

Új egyházdoktorunk

      Az Ifjúsági Világtalálkozón szombaton délelőtt 10 órakor a madridi Almudena székesegyházban XVI. Benedek szentmisét tartott a szeminaristákkal, számos püspök koncelebrálásával. XVI. Benedek homíliájában azt kérte a szeminaristáktól, hogy jól készüljenek fel arra, hogy Krisztus apostolai legyenek és Krisztushoz hasonlóan váljanak az emberek útitársaivá és szolgálóivá. Évekig tartó belső csendre, állandó imára, szorgalmas tanulásra és az egyház lelkipásztori struktúráiba való gondos beilleszkedésre van szükség ehhez. A szentmise végén bejelentette, hogy a spanyol püspöki kar, a madridi bíboros érsek és világszerte számos főpásztor és hívő kérését elfogadva az egyetemes egyház doktorává avatja Avilai Szent János papot. Jelenleg 33 egyházdoktorunk van, köztük Kármel három nagy csillaga: Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz és Lisieux-i Szent Teréz.

      Ki is volt Avilai Szent János? 1499-ben vagy 1500-ban született a dél-spanyolországi Almodovar del-Campóban, apja tehetős zsidó konvertita volt. Ez a körülmény állandó akadályt gördített életútjába, jóllehet tanítványa és életrajzírója, Granadai Lajos (1504-1588) elhallgatta ezt a tényt. A tehetséges ifjút apja a salamancai egyetemre küldte, hogy jogot tanuljon. Jánosnak azonban - valószínűleg származása miatt - nemsokára el kellett hagynia az egyetemet.
      Amikor János egy napon bikaviadalon vett részt, oly módon hatott rá ez a kegyetlen játék, hogy elhatározta: elhagyja a világot és szerzetes lesz. Először megkérte szüleit, engedjék meg neki, hogy három évig otthon éljen az imának és szemlélődésnek. Kéréséhez örömmel hozzájárultak, mert így legalább tovább közelükben tudhatták.
      János ezután az alcalái egyetemen ,,a művészetek baccalaureusa” fokozatot szerezte meg, majd három éven át teológiát tanult. Szülei időközben meghaltak és tekintélyes vagyont hagytak rá; amikor pappá szentelték, ezt szétosztotta a szegények között.
Azt tervezte, hogy hithirdető lesz Amerikában, amelyet nemrég fedeztek fel, de tervéről származása miatt le kellett mondania.
      Sevilla érsekének megbízásából mint prédikátor és népmisszionárius kilenc éven át bejárta egész Andalúziát. Fiatalok és öregek, szegények és gazdagok tolongtak prédikációira, az általa előidézett megtéréseket pedig nem is lehet elsorolni. Leghíresebb ,,megtérője” volt Istenes Szent János. Barátai közé tartozott Loyolai Szent Ignác, Alcantarai Szent Péter és Avilai Nagy Szent Teréz.
      E rendkívüli ember nyitottsága a világ felé messze kora előítéletei fölé emelkedett. Így foglalkozott Rotterdami Erasmus írásaival; egy ideig a lutheri tanok felé hajlott, és talált bennük neki tetsző dolgokat, különösen a Bibliával és az egyházatyákkal kapcsolatban.
      Hozzájárult mindezekhez, hogy János nem ismerte a félelmet; amint névrokona, a Keresztelő tette, ő is kipellengérezte a gazdagok és hatalmasok köreiben található visszás állapotokat; ezáltal sok ellenséget szerzett magának.
      Mint veszedelmes újítót bepanaszolták az inkvizíciónál és fogságba vetették. 1532 decemberében huszonkét vádpont ellen kellett védekeznie. Közülük itt csak néhányat sorolunk fel. Nem azt merészelte-e mondani, hogy az eretnekekként nyilvánosan elégetett emberek vértanúk? De igen - válaszolta. Ha az elítélt azt gondolja, hogy a helyes úton jár, s ha a halált a hit szellemével fogadja, bíráit pedig nem gyűlöli, vértanú. Nem mondta-e azt is, hogy jobb lenne alamizsnálkodni, mint miséket mondatni? Erre így válaszolt: ,,Ha a nép éhezik, a klérusnak pedig van elég misestipendiuma, bizonyára ez is helytálló!”
      1533-ban szabadon engedték, de figyelmeztették, hogy legyen óvatosabb kifejezéseiben. Amikor szabadon bocsátása után első ízben prédikált nyilvánosan, a néptömeg nagy lelkesedéssel ünnepelte.
      Könyvét, az Audi filia-t mégis betiltotta az inkvizíció. Ezt a művét fogságában írta egy Sancha Carrillo nevű előkelő fiatal hölgy számára, aki - miután János megtérítette - imádságnak és vezeklésnek szentelte életét.
      Bár hitszónokként is megfeszített tevékenységet folytatott, kiterjedt levelezése mellett maradt még ideje egyéb feladatok elvégzésére is. Műszaki érzékére is vall, hogy kitalált egy újfajta öntözési eljárást. Tizenöt magasabb fokú iskolát is alapított (mai gimnáziumainkhoz hasonlókat); közülük a baezai csakhamar egyetemi rangra emelkedett; eközben nagy anyagi és emberi nehézségekkel kellett megküzdenie. Különösképpen felkarolta sorstársait, a megtért zsidókat és félzsidókat, akiknek hasonló nehézségeket kellett elszenvedniök, mint neki. Ugyanilyen okokból több tanítványát küldte Granadába a moriszkók, az iszlám konvertiták megsegítésére, akiket hasonló korlátozások sújtottak.
      1545-ben kapcsolatba került Loyolai Ignáccal. Fellelkesülve hosszú ideig azon gondolkodott, hogy tanítványaival együtt belép Jézus Társaságába. Megbeszéléseket is folytatott róla, s Ignác nem is vonakodott volna, hogy fölvegye őket. ,,Avila sokat adhatna nekünk” - vélte. Úgy látszik, hogy Andalúzia akkori provinciálisa, P. Bustamente nem volt olyan készséges, mint az alapító. Ellenezte János belépését, feltehetően zsidó származása miatt. Akadályként jelentkezett János folytonosan rosszabbodó egészségi állapota is. Nyugodtan halnék meg, ha barátaimat e szent társaság szárnyai alatt hagyhatnám - mondta. Ez sem sikerült, mert granadai barátai között számos megtért zsidó volt, és a rend nem vette fel őket. Néhány tanítványa 1554-ben mégis belépett Jézus Társaságába.
      Amikor a trienti zsinat (1545-1563) idején Granada érseke szívesen magával vitte volna Jánost tanácsosaként, gyenge egészségi állapota nem tette lehetővé az utazást. Különféle munkákat is írt a papok cölibátusáról, a katolikus nevelésről és az Oltáriszentség tiszteletéről. Az 1565. évi toledói zsinaton, amelyen a zsinati határozatok gyakorlati megvalósításáról volt szó, János fontos szerepet játszott.
      Leveleiben és egyéb írásaiban különösen feltűnő a Szentírás ismerete; az Ószövetséget és az Újszövetséget egyaránt idézte.
      Írásaiban némely dolog ma különösnek tűnik számunkra, más viszont még ma sem veszített semmit kifejezőerejéből és eredetiségéből. ,,Semmit sem vásároltunk túl drágán, ha Istent szolgáljuk vele” - mondta egyszer, és: ,,Ne fordítsuk el tekintetünket Istentől, ha nem akarunk megvakulni!”
      Jellemző rá a következő epizód: János megfigyelt egyszer egy papot, aki hanyagul misézett. A kehely fölött az ostyával olyan sebtében és unottan írta le a kereszt jelét, hogy Jánosnak megfájdult a lelke. Az oltárhoz ment, úgy tett, mintha egy gyertyát igazítana meg, és közben odasúgta a papnak: ,,Bánjon vele jól; egy jó Atya Fia!” A mise után beszélt a papnak arról a tiszteletről, amellyel Krisztus testének tartozunk. A pap annyira megilletődött, hogy könnyekben tört ki, mire János átölelte.
      1569. május 10-én halt meg a Córdoba melletti Montillában, és az ottani jezsuita templomban temették el.
      1894-ben boldoggá, 1970. május 31-én szentté avatták. 

      Avilai Szent János, könyörögj érettünk!

A csodatevő Szent Filoména [10]

Bari-i nagyherceg felesége
      Ennek a csodálatos történetnek valaki még tanúja volt, akit lefátyolozott arca dacára is üdvözöltek. A Bari-i nagyherceg feleségéről mindenki tudta, hogy a templomokban azért látták, mert már évek óta könyörög gyermekáldásért a Mindenhatóhoz. A templom lassan kiürült, és Lanza atya is elindult az örömünnep felé, ahol az ifjúság már megelőzte őt. Elmélyedvén a Filoména újabb csodájában alig hallotta meg a közelgő hintó lovainak a dobogását. Amikor a hintó megállt előtte, visszatért szárnyaló gondolataiból. Az üveg ablak kinyílt és a hercegnő fátyol nélküli arca mosolyogva nézett rá:
      „Tisztelendő atya, ma a templomban fogadalmat tettem, és ezt először önnel szeretném közölni. Ha a Mindenható gyermekkel áld meg, akkor én Mugnano del Cardinale számára olyan iskolát építtetek, ahol az összes környékbeli gyerek ne csak művelődjön, hanem otthont is találjon. Én gondoskodom majd mindenről.”
      Egy év telt el, amikor az összes harang egyszerre csendült meg egy délután. Ezen a szokatlan időponton, senki sem csodálkozott, és az öröm mindenkit magával ragadott. Egymásnak kiabálták az emberek:
      „Megszületett a kis hercegnő. Filoménánk a csodatevője!”
      A hatalmas iskola a templom mellett épült meg és a mai napig Mugnano legszebb épülete, amibe a távolból is beköltözhetett az ifjúság.

____________________________________
Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:




2011. aug. 21.

A csodatevő Szent Filoména [9]

A néma lány
      A calabriai Matonanóban 1831-re már annyira elterjedt Filoména tisztelete, hogy a hívek gyűjtést indítottak egy szobor felállitására. A Filoména-szobrot a közkedvelt plébános - Nicholas Lanza - ünnepélyes keretek között állíttatta fel és minden módon azon volt, hogy a kis Szent tisztelete minél szélesebb körben elterjedjen. A misék után összejöveteleket rendezett az ifjúság számára, ahol a csodákról beszélt nekik és elindított egy „Filoména Kör-t”, amelyben a máshol történt csodákon elmélkedtek és épültek a fiatalok.
      Ehhez a körhöz tartozott egy Rosa Milano nevű 17 éves lány is, akit özvegy édesanyja nevelt, elég nehéz körülmények között. Az egyik összejövetel alkalmával kiderült, hogy Rosa megbetegedett és kórházba vitték. Hetekig nem hallottak róla semmit, majd megjelent az édesanyja Lanza atyánál, és összetörten elmondta, hogy a lányát kiengedték a kórházból, de az ismeretlen, magas lázzal járó betegség következtében a nyelve megbénult és nem tud beszélni. A többi fiatal kilencedet kezdett a gyógyulásáért, de egyelőre minden hatástalan maradt. A plébános ekkor maga kezdett el az új Filoména-szobornál a kislányért imádkozni, és amikor az egyik napon éppen befejezte imáit, ott állt mellette Rosa és édesanyja. Mint kiderült, azért jöttek, hogy itt a templomban, a szobor közelében együtt fohászkodjanak a gyógyulásért. Lanza atya rátette kezét a térdelő leány fejére és forró imában kérte a kis Szentet, hogy oldja fel nyelvét, hiszen némán nem tud tovább tanulni, nem lehet özvegy édesanyja támasza.
      Annyira elmerült az imában, hogy észre sem vette, milyen lehetetlent tesz, hogy közben odahajol a leányhoz és azt kérdezi tőle: „Rosa, mondd, és mióta vagy néma?” - „Ó, már hat hete!” - felelte a lány és csak a következő másodpercben döbbentek rá mindhárman, hogy a leány megszólalt. Sűrű könnyek között borult egymás nyakába anya és leánya. Lanza atya pedig boldogan hívta össze a Filoména Kör tagjait, hogy együtt ünnepeljenek.

____________________________________
Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:




2011. aug. 20.

A csodatevő Szent Filoména [8]

A rablók esete
Don Franceso
      Egyik reggel Francesco atyához bekopogott egy idős hölgy, akit régóta ismert. Nagy zavarban volt, de előadta, hogy kényszert érez elmesélni álmát, mert összefügg a templom szentjével. Az álom a következő volt: Megjelent ágya mellett Filoména és azt mondta, most ne keresse őt, mert el kell hagynia Mugnanót. Az asszony, aki eredetileg a templomba készült este, de valami megakadályozta ebben - ijedten kérdezte, hogy miért hagyja el őket? - „Ne félj, visszajövök - mondta a kis Szent - de most sürgősen el kell mennem Nápolyba, mert a Terres-család nagy veszélyben van.”
      Ezzel az álom végett ért. A jó Francesco nem tulajdonított jelentőséget az álomnak, de mert nagyon szerette a Terres-családot, mégis írt egy levelet, megkérdezve őket, hogy nincs-e valami gondjuk-bajuk és kérte, hogy küldjenek választ azzal az emberrel, aki e levelet Nápolyba viszi. Aztán nem gondolt rá többé, amíg az ember vissza nem érkezett. Terresék levele tele volt csodálkozással, hogy honnan értesülhetett az atya ilyen gyorsan az őket ért éjszakai veszélyről. Az történt ugyanis, hogy éjjel dörömbölésre ébredtek és egy csapat kóbor katona kért bebocsáttatást, akiknél fegyver volt. Amikor szabadkoztak, hogy nincs helyük, a „katonák” nem álcázták tovább magukat, megmondták, hogy az egyenruhát lopták, s ha nem engedik be őket azonnal, betörik az ajtót, mindenkit megölnek, és kedvük szerint rabolnak reggelig. Ez a ház távol a várostól, a villanegyedben állt és a rablók biztosra mentek. A kétségbeesett Terresék megpróbálták eltorlaszolni az ajtókat, mialatt Terres asszony Filoménához imádkozott segítségéért. Az ajtót a rablók betörték és éppen betódultak a szobába, amikor kintről hangos kiáltások hallatszottak. „Fényt kérünk ide, nyissatok ajtót és hozzatok fáklyát!”
A nagy lárma megrémítette a rablókat, hanyatt-homlok kiugráltak a hátsó ablakokon és eltűntek az éjszakában, csak néhány felborult szék jelezte ottlétüket. A Terres-család ámulva és megkönnyebbülten szaladt a kapukhoz, ahol a fáklyák fényében ráismertek azokra a szomszédaikra, akik egy esküvőről tértek haza vidám hangulatban. „De hát hogy jutott eszetekbe ilyenkor bezörgetni?” - kérdezték a vendégeket. „Eredetileg eszünkbe sem jutott ilyen késői órán felzavarni titeket, de amikor a ház közelébe értünk, akkor egyszerre mindnyájan elhatároztuk, hogy betérünk hozzátok egy áldomásra - ne haragudjatok, nem is tudom, hogy jött ez a szokatlan gondolat.” - Terres asszony csak annyit felelt, hogy ő tudja, hogy ez a szokatlan gondolat kitől származik - de többet nem mondott.
      Az igazi csodálkozás azonban másnap kezdődött, amikor megérkezett Francesco atya levele, aki megkérdezte, hogy nincsenek-e veszélyben - és részletesen leírta az idős hölgy álmát. „Első perctől kezdve tudtam, hogy Filoména megvéd bennünket - mondta Teres asszony - csak azt nem tudtam, hogy személyesen jött ide Mugnanóból és ő irányította a szomszédok gondolatait! - El kell mennem Mugnanóba, nemcsak, hogy ott köszönjem meg neki, hanem hogy megismerkedhessem azzal a hölggyel, akinek megjelent álmában, s aki újabb bizonyítékot szerzett arra nézve, hogy Szent Filoména soha, semmilyen körülmények között nem hagyja el híveit!”

____________________________________

Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:




2011. aug. 19.

A csodatevő Szent Filoména [7]

A zuhanó gyermek
      Antonio Gesualdo és felesége, Rosa Fortunata sokáig hiába vágytak gyermekáldásra, amikor az asszony széltében-hosszában hallott mesélni azokról a csodákról, amelyek nem messze tőlük, Nápoly kömyékén történtek. Rávette férjét, hogy zarándokoljanak el Mugnanóba, ahol egy Filoména nevű szentet tisztelnek, aki több csodát tett. Antonio nem volt hívő ember, és csak nagyon nehezen szánta rá magát, hogy mindenki szeme láttára templomba menjen, de végül ráállt, sőt még azt is hajlandó volt megigérni, hogy ha gyermekük születne, felülvizsgálná világnézetét és hivővé válna.
      A házaspár elzarándokolt Mugnanóba és egy éven belül az asszonynak egészséges kislánya született. Végtelenül boldog volt. Az apa abba ugyan nem egyezett bele, hogy a gyerek neve Filoména legyen, de azért tessék-lássék olvasgatott szent könyveket és igyekezett valamennyire változtatni felfogásán.
      Hathónapos volt a gyermek, amikor a dajkája az ablakhoz vitte, ahol sütött a nap. Az anya is a szobában tartózkodott. Éppen ebédre terített, mert dél volt. A következő pillanatban a gyerek ficánkolni kezdett, s a dajka, aki nem fogta elég erősen, kiejtette a kezéből. A gyerek kizuhant az ablakon. Az anya előbb kővé meredt, majd felsikoltott; „Szent Filoména, segíts meg!”, s minden erejét összeszedve lerohant a lépcsőn. Ugyanakkor, amikor a gyerek kiesett, ért a kertkapuhoz Antonio, aki hazajött ebédre. A gyerek a szeme előtt esett egy téglakupacra, amelyről a földre gurult. Az apa eszét vesztve rohant a gyermekhez és felkapta. Egyetlen karcolás sem volt rajta, mindössze a nyakában lévő kis ezüstlánc - Filoména képével – szakadt el. Az apa térdre borulva adott hálát Istennek, s az anya, aki ekkor ért oda, ebből megértette, hogy nem csak a gyermeke menekült meg, de a férje is hivő lett.

____________________________________

Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:


2011. aug. 18.

A csodatevő Szent Filoména [6]

A mugnanói „nagy csoda”
      Az eddig elmondott számtalan csodán kívül, ami Mugnanóban és környékén - egyre nagyobb kiterjedésű sugárban történt, voltak olyanok is, amelyek jelentőségükben túlnőttek az eddigi „kis csodákon”, és amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a nagyon szigorú és dogmatikus egyházi vizsgálatok szabályai szerint is csodának minősüljenek és Filoména szentté avatását és nevének hivatalos megőrzését az utókor számára lehetővé tegyék. Az egyik ilyen „nagy csoda” egy francia hölgy, Pauline Marie Jaricot esete.
      Ennek rövid története, hogy egy lyoni hölgy, aki az egyház egyik fontos támasza volt, hiszen hatalmas vagyonából jótékonysági intézményeket hozott létre és fáradhatatlanul szervezett újabbakat, fiatal kora ellenére halálosan megbetegedett. Egyedül Filoména segítségében bízva, elindult hozzá zarándokútra, de csak Rómáig jutott el, ahol olyan gyengeség lett úrrá rajta, hogy már nem bírt elmenni a Vatikánba. Ezért a Szentatya, XVI. Gergely pápa személyesen látogatta meg betegágyánál, a Trinita dei Monti kolostorban. Állapotát látva, a Szentatya az utolsó kenetet ajánlotta fel, de Pauline csak azt kérdezte, hogyha mégis gyógyultan térne vissza Mugnanóból, akkor a Pápa szentté avatná-e Filoménát. „Bizonyosan leányom - felelte a Pápa - hiszen ez nagy csoda lenne”.
      Amidőn leírhatatlan nehézségek ellenére a már lélegezni is alig bíró Pauline nemcsak eljutott Mugnanóba, de tökéletes egészségben, szebben és fiatalabban, mint valaha, tért vissza Rómába, akkor a Szentatya előbb egy évig ott tartotta, hogy az előírásoknak megfelelő ellenőrzéseket végrehajthassák, majd 1837. január 30-án bejegyeztette a Kongregációval Filoména szentté avatását és naptári ünnepét.
Pauline Marie Jaricot
Pauline azután megalapitotta „Az Élő Rózsafüzér” és a „Propaganda fídei” egyesületet, majd elterjesztette a franciaországi Filoména-tiszteletet is, neki szentelt kápolnák építésével.
      A már egészséges Pauline Janicot hazatérése után a Mugnanóból magával hozott ereklyedarabka piciny részét egy fiatal papnak ajándékozta, aki talán a legszegényebb és legismertebb papja volt egész Franciaországnak. Talán mert megérezte, hogy ez az ismeretlen pap a század legnagyobb apostola lesz. A pap, aki Ars falu plébánosa volt, a legszebb oltárt Filoména ereklyéivel és képével díszítette, s minden hozzá fordulót a kis Szenthez irányított. Nemsokára olyan sok csoda történt Ars-ban, hogy végül a plébános kifakadt: „Most már elég, drága kis Szent, a csodáidat hagyd abba, mert ezeket az én imáimnak tulajdonítják!” Csoda volt az is, hogy a plébános törékenyen és betegen évtizedeken át ellátta a zarándoklók sokaságát lelki segítséggel. XI. Pius pápa 1925. május 30-án avatta szentté a „szegény arsi plébánost”, Vianney Szent Jánost, Filoména legnagyobb tisztelőjét.

____________________________________

Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:


2011. aug. 17.

A csodatevő Szent Filoména [5]

Az el nem fogyó olaj
      Egy nagyon szegény varrólány, Rafaela, egyedül nevelte kisebb húgait, amióta anyjuk is meghalt.
      Egy napon erős fajdalmai keletkeztek és nem tudott felkelni ágyából. Kétségbe volt esve, hogy nem tudja megkeresni a megélhetésükhöz szükséges pénzt, és forró imában fordult Filoménához segítségéért. Éjjel álmában meghalt anyja jelent meg, aki azt mondta, vigyen egy olajlampát ahhoz a Filoména-képhez, amelyet itt, Kastelvere-ben nemrég állitottak fel, de ne hagyja kifogyni az olajat a lámpából a következő szombat estig. A lány reggelre kissé jobban lett, megvette az olajat és bevitte a lámpát a templomba. Este újra elment a Filoména-képhez és megrémülve látta, hogy az olaj, amit vett, majdnem teljesen elfogyott, a lámpa éppen csak pislákolt. Fohászkodni kezdett a kis Szenthez, kérvén, hogy segítsen rajta, hiszen összesen annyi nélkülözhető pénze volt, amennyiért az olajat vette, többre nem telik, ne engedje kialudni a lámpát, s ezzel az ő reménységét a teljes gyógyulásra. Másnap este újra elment a képhez és már messziről látta, hogy a lámpa teljes fényében lobog. Közelebb menve észlelte, hogy az színültig tele van olajjal és hálatelt szívvel mondta el imáit.
      Szombat estig minden nap elment a templomba s az olaj nem hogy elfogyott volna, de szintje egészen magas volt, annyira, hogy egy cseppet sem fért volna el több a lámpában... Szombat este, amikor a lámpa még mindig árasztotta fényét, a varrólány bemerészkedett a káplánhoz a sekrestyébe és elmondta, hogy mi történt. Azt is közölte, hogy fájdalmai elmúltak és teljesen egészségesnek érzi magát.
      A káplán megköszönte a leány látogatását és a hallottakat bevezette egy könyvbe, amit akkor kezdtek el vezetni, amikor egy hívő elhozta Filoména-képet azzal, hogy figyeljék és jegyezzék le a csodákat, amelyeket majd tapasztalnak.
      A könyvben nem ez volt az első bejegyzés, a káplán így szólt: „Bármilyen kicsiny csoda volt ez és nem látványosan megrendítő, mégis van valami hihetetlenül megnyugtató abban, hogy Szent Filoména mindenkire odafigyel, aki hozzá fordul, és nemcsak azzal törődik, hogy a fájdalmat megszüntesse és a beteget meggyógyítsa, hanem arra is vigyáz, hogy az illető betarthassa azt, amit felajánl, még akkor is, ha ez olyan apróság, mint egy olajlámpa fénye.”

____________________________________

Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:


2011. aug. 14.

A csodatevő Szent Filoména [4]

Feszty Masa műve
Ki volt Szent Filoména?
      Mire Filoména tisztelete annyira elterjedt, hogy túlnőtt Itália határain és csodáinak számát szinte lehetetlen volt követni, egyre gyakrabban merült fel a kérdés, hogy ki lehetett ez az ifjú leány földi életében, aki ennyi évszázaddal vértanúsága után - mert ez utóbbi volt az egyetlen biztos adat róla - ilyen meghallgatást nyert a Mindenhatónál, hogy szinte minden hozzá forduló esetben csodák véghezvitelére kap lehetőséget. Számos szentéletű egyházi ember és sok más hívő azonban hiába kezdett kutatásokba, a keresztényüldözés időszakából nagyon kevés adat állt rendelkezésre. A római birodalom történészei nem jegyezték fel azoknak az őskeresztényeknek az életét, akiket császáraik kivégeztettek. Nem lévén más mód adatokhoz jutni, többen is forró imában kérték a kis Szentet, hogy valamilyen szellemi formában közölje egykori földi életének részleteit, hogy még közelebb érezhessék őt magukhoz, megismerve mártíriumának történetét.
      Nemsokára egyidőben, egymástól távol eső helyeken három személynek is támadtak látomásai, és Szent Filoména kinyilatkoztatások formájában mindhármuknak elmondta rövid életének történetét. A kinyilatkoztatások magánjellegűek voltak, roppant valószínűnek hangzottak, mert ezen emberek egyike sem ismerte a másikat, a közölt események mégis hajszálpontosan ugyanazok voltak mindhárom esetben, sőt mi több, tökéletesen megegyeztek azokkal a leletekkel, amelyeket a Szent sírboltjában találtak. Miután a kinyilatkoztatások - egymástól függetlenül - megjelentek nyomtatásban 1833 karácsonyán, elnyerték a Szentszék jóváhagyását. Ez a jóváhagyás nem garancia arra, hogy minden pontosan így volt - ilyet a Szentszék magánkinyilatkoztatás esetében nem ad, - hanem azt jelenti, hogy elfogadhatjuk, semmi olyan nincs benne, amit a Szentszék ne tartana hihetőnek.
      Végül is a három személynek adott kinyilatkoztatás közül az ment át a köztudatba, amelyet Filoména egy apácának, Maria Luisa di Gesu Anyának, a Fájdalmas Mária Kongregáció főnökasszonyának tett, mert ez a szentéletű nő, aki 1875-ig élt, saját életével bizonyította be, hogy méltó tehetett ezekre a közlésekre.
      Maria Luisa de Gesu, polgári nevén Carmela Ascione, 1799. február 23.-án született Barrában. Tizenhárom éves korától voltak látomásai, és 18 évesen öltözött be a dominikánusrend apácaruhájába s vette fel új nevét. Később létrehozta a „Fájdalmas Istenanya” Közösséget, magas teológiai végzettséget szerzett és egyik elragadtatása alkalmával hangot hallott, amely megbízta, hogy írjon Szentírásmagyarázatot a tanulatlanok számára. Ezt a művét Monsignore Mastai-Ferretti - a későbbi IX. Pius pápa – adatta ki püspök korában, és Mária Luisát ajánlásában „Legkedvesebb Lányom”-nak nevezte.
      A Filoména látomásainak leírását - amelyben a kis Szent részletesen elmondta neki életét - 1835. december 21-én fogadta el és látta el a Szentszék az „Imprimatur” felirattal. Erényekkel telt és tartalmas élete során - amelyben nemcsak apácatestvéreinek, de más rászorulóknak is mindig biztos támasza volt - arról volt nevezetes, hogy arcán állandó mosoly tündökölt, mindig vidám volt, mintha állandóan a kegyelem állapotában élne... 1875-ben hunyt el, augusztus 10-én, Filoména ünnepén.

Filoména önmagáról
      Kedves Testvérem - mondá a Szent - egy kis görög állam királyának leánya voltam. Anyám is királyi vérből való volt. Miután házasságuk gyermektelen volt, állandóan áldozatokat mutattak be és imádkoztak - hamis istenekhez - hogy elnyerjék a gyermekáldást. Ebben az időben egy Pubilus nevű római orvos élt családunkban. Sajnálva szüleimet vakságukért és meghatva bánatuktól, indíttatást kapott a Szentlélektől, hogy beszéljen nekik a keresztény hitről, imáról, és biztosítsa őket, hogy kérésük meghallgatásra talál, ha elfogadják a keresztény hitet. Meggyőző beszédkészsége megérintette szívüket, miközben eszüket ugyanakkor isteni kegyelem világította meg. Érett megfontolás után végül felvették a keresztség szentségét. Én a következő esztendő elején születtem január 16-án, és a Fényről Lumenának neveztek el, mivel annak a Hit-nek a fényében születtem, amely szüleimet most már teljesen átjárta.
      A keresztségben a Filumena nevet kaptam, a Fényről, mely megvilágosította lelkemet a szentség kegyelmével. Isteni gondviselés engedte meg, hogy szarkofágom felirata ugyanezt a magyarázatot sugallja értelmezőinek - noha ők nem voltak tudatában annak, hogy pontosan ez a gondolat volt azok fejében, akik annak idején rávésték azt.
      Szüleim elhalmoztak szeretetük jeleivel és apám nem tudta elviselni, hogy távol legyek tőle. Ez volt az oka annak, hogy elkísértem őt Rómába, röviddel 13 éves korom betöltése előtt. Ez az utazás a hatalmas, büszke és igazságtalan római császár hadüzenetének volt a következménye. Gyengesége tudatában szegény apám elindult Rómába, remélve, hogy békét köthet a császárral. Anyám és jómagam vele mentünk, amikor a zsarnok kihallgatáson fogadta őt.
      Milyen csodálatos a végzet, ki sejthette volna az enyémet? Mialatt apám komolyan előadta esetét és megvédeni gondolta igazát, a császár rajtam tartotta tekintetét és így felelt: „Ne izgasd magad tovább, teljes nyugalomban maradhatsz, nincs több okod félni. Ahelyett, hogy megtámadnálak, rendelkezésedre bocsátom a császári hadsereget, azzal a fettétellel, hogy szép lányod, Filoména kezeit nekem adod házasságkötés céljából.”
      Szüleim beleegyeztek a kérés teljesítésébe és hazatérésünk folyamán megpróbáltak meggyőzni arról, milyen boldognak kell lennem jövendő római császárnéként.
      Egyetlen pillanattétovázás nélkül utasítottam vissza a lehetőséget azzal, hogy amikor 11 éves voltam, tisztasági, szüzességi fogadalmat tettem.
      Apám akkor azon igyekezett, hogy megértesse: egy lány az én koromban nem rendelkezik önmaga felett, ahogy szeretné, és latba vetette minden tekintélyét, hogy engedelmességre bírjon. Jézus valahogy mégis megadta a szükséges erőt ahhoz, hogy megmaradjak elhatározásomnál. Amikor a császár megkapta válaszomat, olybá vette csupán, mint akaratoskodást. „Hozzátok ide Filoména hercegnőt - mondta apámnak - majd én rábeszélem.”
      Apám visszatért hozzám, de én azt feleltem, hogy az én hazám és királyságom az Égben van és Isten előbbrevaló mindennél.
      Ennek ellenére engedelmeskednünk kellett a császárnak és meg kellett jelennünk a palotában. Először ígéretekkel és mindenféle hízelgéssel próbált rávenni arra, hogy fogadjam el házassági ajánlatát. Hiába. Ezután fenyegetéshez folyamodott, de eredménytelenül. Végül dühében, a tisztátalanság ördögétől vezettetve elrendelte, hogy hajítsanak a palota földalatti börtönébe. Itt kezeimet, lábaimat láncra verték abban a reményben, hogy így kényszerítenek a házasságra ezzel az emberrel, akinek a lelkét egy démon tartotta megszállva. A császár naponta jött, hogy megismé1telje ajánlatát. Eltávolította a vasakat, hogy egy kis vizet és kenyeret vegyek magamhoz, de látva, hogy hiába igyekszik, megújította kínzásomat. Mennyei mátkám, Jézus, egész idő alatt gyámolított. Szüntelenül felajánlottam magam neki és áldott Anyjának.
      Ezek a jelenetek már 37 napja tartottak, amidőn a Mennyország Királynője megjelent nekem, sugárzó fényben, az Isteni Kisdedet tartva karjában.
      „Gyermekem - mondta - három további napig maradsz ebben a cellában, és aztán bebörtönzésed negyvenedik napján elhagyod a szenvedésnek ezt a helyét.”
      Hallva ezeket a vigasztaló szavakat, szívem örömtől dobbant meg.
      „Elhagyván e helyet - folytatta a Szűzanya – kegyetlen kínzásokat kell elszenvedned Fiam szeretetéért.”
      Ezek az új hírek félelemmel töltöttek el és éreztem a haldoklás minden keserűségét.
      „Bátorság, szeretett Lányom - folytatta az Ég Királynője. - Szeretlek, többek között, mert nevemet és Fiam nevét viseled. A Fény-nek, Lumená-nak neveznek. Fiam a te jegyesed, a Világosság, Csillag, Nap. És engem nem ugyanúgy neveznek-e Hajnalcsillagnak, Csillagnak, Napnak, Holdnak? A gyámolítod leszek. Most ugyan az emberi gyengeség és megalázás órája van, de majd ha megpróbáltatásod órája üt, akkor erőt kapsz és kegyelmet nyersz. Őrzőangyalaid között ott lesz melletted Gábriel Arkangyal, akinek neve azt jelenti: „Az Isten ereje”. „Amikor még a földön voltam, ő volt a támaszom, most majd elküldöm őt annak, aki az én szeretett leányom.”
      Ezek a biztató szavak visszaállították önbizalmamat, s midőn a látomás eltűnt, a cellában üdítően finom illat terjengett.
      A császár - látva, hogy nem tud rávenni vágyai teljesítésére - elrendelte, hogy kínzással félemlítsenek meg, hogy önként szegjem meg fogadásomat az Éggel. Elrendelte, hogy kössenek egy oszlophoz, és könyörtelenül megkorbácsoltatott, szörnyű szidalmak közepette. „Miután annyira megátalkodott, hogy egy gonosztevőt választ, akit a saját népe ítélt halálra - egy olyan császár helyett, mint én - mondta - példás büntetést érdemel!”
      A tirannus - látva, hogy már csupa hasadt seb vagyok, és elhatározásom ennek ellenére szilárd - elrendelte, hogy vigyenek vissza a börtönbe, hogy haldoklásom kínos és hosszú legyen. Vártam a halált, hogy felszállhassak az Égbe, amikor két fényes angyal jelent meg, és mennyei balzsammal kenték meg sebeimet. Meggyógyítottak. A következő reggelen a császár megdöbbent a hírek hallatán, az eddiginél erősebbnek és szebbnek látva engem. Megpróbált rábeszélni, hogy ezt a kegyet Jupiter ajándékának fogadjam el, aki a császári hitves koronáját szánja nekem.
      A Szentlélek inspirációja révén visszavágtam okoskodásaira és ellenálltam gyengédségeinek.
      Őrülten a dühtől, kiadta a parancsot, hogy egy vashorgonyt kössenek a nyakamra és dobjanak a Tiberisbe.
      De Jézus - hogy megmutassa erejét és összezavarja a hamis isteneket - még egyszer elküldte két angyalát, hogy segítsenek nekem. Elvágták a kötelet, és a horgony a folyó mélyébe zuhant, ahol elmerült az iszapban. Majd engem kivittek a partra anélkül, hogy egy csepp víz érte volna öltözékemet.
      Ez a csoda ott számtalan szemtanút megtérített. Diocletiánus, még csökönyösebb vaksággal elrendelte, hogy mivel nyilvánvalóan boszorkány vagyok, agyon kell engem nyilazni.
      Halálosan megsebesítve, közel a halálhoz, visszadobtak börtönömbe.
A halál helyett, mely természetszerűleg lett volna osztályrészem, a Mindenható békés álmot küldött rám, mely után szebben ébredtem, mint valaha.
      Hallván ez újabb csodát, a császár annyira dühöngött, hogy elrendelte: addig kell kínzásomat folytatni, amíg bele nem pusztulok. De a nyilak nem mozdultak ki helyükről, amikor az íjak megfeszültek. Diocletianus ezt mágiának fogta fel, és abban a reményben, hogy a „boszorkányerő” megsemmisül a tűzzel szemben, most elrendelte, hogy a nyilak vashegyeit izzásba kell hozni a kemencék tüzében.
      Ezt az elővigyázatot sem kísérte eredmény. Isteni Jegyesem megmentett a kíntól oly módon, hogy a nyilak visszafordultak az íjászokra, hatot megölve közülük.
      Ez az utolsó csoda újabb megkeresztelkedési hullámot váltott ki. Az emberek egyre több jelét adták a császár iránti nemtetszésünknek, sőt, tiszteletet nyilvánítottak a mi szent hitünk iránt.
      Most már komolyabb következményektől tartva, a császár elrendelte lefejezésemet.
      A lelkem dicsőséggel és győzelemmel szállt a Mennybe, hogy ott elnyerjem a vértanúk koronáját, amelyet oly sok szenvedés feletti győzelemmel érdemeltem ki.
      Ez délután három órakor történt, egy pénteki napon, augusztus 10-én.
      Íme, az ok: miért akarta a Mindenható, hogy testi maradványaim Mugnanóba vitessenek, éppen augusztus 10-én, és hogy mennyi csodát művelt a nevemben éppen ezen a napon.”
      Ez volt Filoména közlése életéről...

____________________________________

Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_gallery.asp

Forrás:


2011. aug. 13.

A csodatevő Szent Filoména [3]

Ma van Szent Filoména ünnepe!
A nyolcadik nap történései
Szt. Filoména ereklyatartója
      Az a nap, amikor Filoména ereklyéi állíttattak fel a templomba érkezése utáni órákban a mugnanói Miasszonyunkról elnevezett templom oltárán, augusztus 10.-e volt. A reggeli megérkezés óta az eső és a gyógyulás csodája futótűzként terjedt el, nemcsak a faluban, de a környező községekben is, és délutánra már hatalmas körmenetté alakult a Filoména ereklyéihez zarándokolni vágyó tömeg. A szertartások végeztével Francesco di Lucia bejelentette, hogy az ereklyék tiszteletére nyolcnapos áhítatot indítanak, hogy a környékbeli falvakból idejövő emberek számára elég idő álljon rendelkezésre. Ő a nap minden órájában kiszolgáltatja a szentségeket és mindenben a hivők rendelkezésére áll.
      Nyolc napon át özönlöttek a környékről, de még a távolabbi községekből is a hívők, a kíváncsiak, a gyógyulni vágyók és az érdeklődők. Nyolc napon át semmi különös nem történt.
      A nyolcadik napon az eddiginél sokkal többen keresték fel az ereklyéket. A templomban talpalatnyi hely sem maradt. A vecsernye vége felé egyszerre csak mozgás támadt az első sorokban, és egy gyermek, akit az anyja szorosan tartott az ölében, kiszabadította magát és előreszaladt az oltárhoz, ahol az ereklyék felé nyúlt kezeivel. Az imádság megszakadt. Sem a pap, sem a hívek nem akartak hinni saját szemüknek. Ez a gyermek ugyanis születése óta mozgássérült volt, egyetlen végtagja sem működött, és mindig csak az anyja ölében látták a templomban, aki a gyermeket kicsi kora óta cipelte magával minden alkalommal. Amikor az emberek felfogták, hogy mi történt, hatalmas hangzavar keletkezett, s Francesco di Lucia, aki az oltár mellett állt, megfogta a gyermek kezét. A tömeg önkéntelenül tapsolni kezdett, s a pap kézen fogva vezette vissza a gyermeket zokogó anyjához. A vecsernyét egy szomszéd községbeli pap, Antonio Betrano vezette, ékes szavakkal köszönte meg a gyermek gyógyulását és belekezdett az evangélium magyarázatába, amikor újra olyan hangzavar keletkezett, hogy szavait a zaj teljesen elnyomta. Az történt, hogy az első csodától felbuzdulva egy avilai asszony, aki vak kislányát hozta magával, odalopakodott az oltáron lévő mécseshez és felhasználva a zűrzavart, ami a béna gyermek gyógyulása okozott, bemártotta ujját az olajba, és megkente vele gyermeke szemeit. A kislány a következő pillanatban kiabálni kezdett, hogy „Látok, látok!” -, mire a körülállók örömujjongása elnyomott minden más hangot. - Francesco di Lucia most felemelte az újra látó kislányt, aki szemei elé emelte kezét a szokatlan fény miatt, és magasra tartva a gyermeket, hálaimát mondott a Teremtőhöz.
      Az emberek izgalmát alig lehetett lecsillapítani.
      Mindkét gyermeket számtalan ember ismerte, tudták, hogy születésük óta viselték terhüket, és most egyszerre mindenki kezet akart fogni a boldog édesanyákkal.
      Francesco atyát nem zavarta sem a tumultus, sem a templomi áhítathoz nem illő ujjongás, maga is a többiekkel együtt örült az újabb csodáknak, és még sokáig imádkozott éjjel a sötét templomban az ereklyék előtt...

____________________________________

Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp

Forrás:


2011. aug. 11.

A csodatevő Szent Filoména [2]

Egy vidéki pap
      1805 nyarán Potenza újonnan kinevezett püspöke, Bartolomo de Cesare Rómába indult, hogy feladatát átvegye, kíséretében egy kis, Nápoly melletti falucska jámbor papjával, Francesco di Luciával. Ez a vidéki pap azért kérte, hogy elkísérhesse püspökét, mert régi vágya volt, hogy temploma számára ereklyékhez jusson. Meg volt győződve arról, hogy faluja szegény sorsú népének segítségére volna, ha „saját” szentjükként tisztelhetnének egy vértanút...
      Püspöke közbenjárására Francesco engedélyt kapott, hogy az Ereklyék Kápolnájába bemehessen és a felügyelővel kiválasszon egy ereklyét temploma számára. Francesco nagy tisztelettel lépet be a terembe és szerényen hallgatta a felügyelő magyarázatát, mígnem egyszerre hihetetlen izgalom lett úrrá rajta és úgy érezte, egy tapodtat sem bír tovább lépni arról a helyről.
      „Kinek az ereklyéi ezek?” - kérdezte a felügyelőtől, aki a kezében lévő, pontosan számozott leírásból elmondta, hogy egy pár éve talált, különleges lelet előtt állnak, egy őskeresztény kislány csontjainál, de ennek az odaadásáról szó sem lehet, s tovább invitálta Francescot a választáshoz.
      Ez a jámbor és engedelmes pap azonban - az illedelemmel teljesen ellentétesen - kijelentette, hogy vagy ezek az ereklyék lesznek az övéi, vagy semmi - és magára hagyta a megdöbbent felügyelőt.
      Tudni kell, hogy a XIX. században, amikor még kerültek elő néha sokévszázados leletek - már nagyon szigorúan vették az ereklyék elosztását, hiszen Itáliában állandóan épültek szebbnél szebb és újabbnál újabb nagyvárosi templomok, és az egyre fogyó ereklyék pótolhatatlansága miatt az adományozások számtalan bizottság megítélésétől függtek.
      A jó Francesco di Lucia azonban, aki még életében nem szállt szembe senkivel, most - mintha magán kívül lenne - erélyesen követelte püspöke segítségét. Fűhöz – fához szaladgált, és nem lehetett eltéríteni attól a mindenki számára lehetetlen kívánságtól, hogy névtelen kis falusi temploma számára ilyen óriási ereklyét kapjon.
      Isten útjai kifürkészhetetlenek. Francesco di Lucia betegségbe esett, magas láz tört ki rajta, fiatal kora ellenére a vég látszott közeledni, s az orvosok ismeretlen eredetű betegségével szemben tehetetlenek voltak. S akkor Potenza püspöke latba vetette minden befolyását, felelősnek érezve magát ifjú káplánja életéért - és rövidesen úgy hárult el az összes akadály, mintha valamilyen láthatatlan kéz olajozott volna be egy gépezetet. Ahogy Francesco megtudta, hogy övé az ereklye, huszonnégy óra alatt meggyógyult és boldogan készült az útra, melynek első állomása Nápoly volt. A postakocsin együtt indultak vissza a püspökkel Rómából dél irányba, s elhatározták, hogy az ereklyéket a legfőbb helyre teszik. Előre írtak Nápolyba és Mugnanóba is, hogy micsoda értékes leletekkel közelednek majd feléjük.

Filoména Nápolyba megy
      Hosszas készülődés után indult útnak a batár, a szolgaszemélyzet gondosan az ülés alá kötözte az erekyéket tartó ládikát, s a kocsis a lovak közé csapott. Alig indult el a kocsi, amikor a püspök fájó ütést érzett a lábán. Megálltak, a szolgák még jobban odakötözték a ládát, s újra nekiindultak. Már elhagyták Rómát, amikor a püspök olyan erős ütést érzett a lábán, hogy kiugrott a kocsiból és az ülés alá nézett. Ekkor pillantotta meg lába alatt az ereklyeládikát. Francesco, aki mellette ült, igy szólt: „Nem mertem figyelmeztetni méltóságodat, hogy azt ígértük, a legfőbb helyen szállítjuk az ereklyéket, de mire beszálltunk, már ide volt kötözve.”
      „Csak nem azt akarja mondani, hogy az ereklyék???” Francesco nem válaszolt, s a menet megindult. A harmadik ütés, ami őméltósága lábát érte, minden eddiginél erősebb volt. Most már nem szólt semmit, kiemeltette az ereklyéket a helyükről, ölébe vette, és úgy tartotta őket útjuk első állomásáig, Nápolyig. Itt Antonio Terres házához hajtattak, akinek saját kis házi kápolnájában egyházi emberek várták a kis vértanú érkezését.
      Jó előre elkészült már egy díszes fadoboz az ereklyék számára, amelybe az illetékes egyházi személyek áthelyezték a csontokat. Valahogy híre ment az ereklyék érkezésének, és annyian özönlöttek Terresék házába, hogy már az udvaron sem fértek el. Ekkor a püspök átvitette az ereklyéket egy közeli templomba és kihirdették, hogy három napon át a lakosság leróhatja tiszteletét a kis vértanú előtt a Madonna oltáránál.
      Mire harmadnap a dobozt visszavitték Terrések házába, a ház asszonya, aki tizenkét éve súlyos női bajban szenvedett, teljesen gyógyultan, könnyek között várta a menetet, mert fájdalmai elmúltak és tökéletesen jól érezte magát. Ez volt az első csoda, amit Filoména tett, s nem véletlenül egy háznál és nem a nápolyi templomban, nehogy erőszakkal itt akarják őt tartani a heves vérmérsékletű délolaszok, mert - úgy látszik - maga akart Mugnanóba kerülni, amit csodáinak további története is ékesen bizonyít.

Filoména megérkezik Mugnanóba
      Mire elérkezett az indulás ideje, egy festőművész kopogott be a házba. Elmondta, hogy pár nappal ezelőtt, álmában csodaszép leányt látott, aki kezében egy pálmaágat és egy liliomot tartott. Nem tudván álmát mire vélni, ébredéskor felvázolta, amit látott és elindult a városba. Ekkor értesült arról, hogy egy vértanúságot szenvedett fiatal lány ereklyéi érkeztek Nápolyba. Elment abba a templomba, ahol az ereklyéket kiállították. Amikor az oltárhoz közeledett, az a furcsa érzése támadt, hogy az álombeli képet látja ismét, de most ébren van.
      Hazament és elővette a vázlatot. Erős indíttatást érzett, hogy készítsen egy festményt belőle és vigye el a templomba. De mire odaért, azt mondták, hogy az ereklyék Terresék házában vannak. Most idehozta és maga sem érti az egészet. - Ekkor a ház asszonya, aki gyógyulása óta már semmin sem csodálkozott, átvette tőle a képet és azt mondta, tegyék az ereklyékhez és vigyék Mugnanóba, abba a szegény sorsú kis faluba, ahol a legnagyobb szükség van a közbenjárására. Így most, amikor két markos mugnanói legény érkezett a házba, Francesco di Lucia magához vette a festményt és a menet elindult - gyalog - a Nápolytól harminc kilométerre fekvő Mugnanó del Cardinaléba, hogy egy napi és egy éjjeli gyaloglással megérkezzenek Filoména végleges otthonába.
      A környéken hosszú hónapok óta kegyetlen szárazság uralkodott. A földművelésből élő emberek a legnagyobb nyomorban voltak, s a jó mugnanói pap nem véletlenül ragaszkodott az ereklyékhez, hiszen tudta, hogy csak csoda segíthet. Sok falusi elindult Mugnanóból Nápoly felé, hogy már útközben fogadja a menetet, s hogy esetleg segítsen a két legénynek, ha a teher nagyon nehéz. A teher azonban hihetetlenül könnyű volt, a két legény csodálkozott a legjobban, hogy magának a faládának a súlyát sem érzik jóformán. Így bandukoltak egy darabig, míg lassan sötétedni kezdett és a keskeny ösvényeken csak óvatosan lépkedhettek.

      Éjfél felé, egy kis pihenő után, Nola városának környékére értek. A teher fokozatosan nehezedett, és a verejtékező legények már alig bírták tovább cipelni a faládát. Francesco di Lucia körülnézett. A ködös éjszakában egyetlen holdsugár tört át a felhőkön, megvilágítva az ösvényt. Újabb pihenőt határoztak el és Francesco kissé eltávolodott tőlük. Ekkor vette észre, hogy Cimitile közelében vannak, s eszébe jutott Sangenaro, az itteni szent vértanú (Szent Januárius), akinek vérét Nápolyban őrzik és vértanúsága évfordulójának napján mindig újra és újra buzogni kezd. Az átlátszó kehelyben, amelyet a székesegyházban a pap ilyenkor magasba emel, a hívők szeme láttára megolvad a szurokszerű, megfeketült vér.
      Francesco visszatért a legényekhez és azt mondta, hogy most szeretné vinni az ereklyetartót. Újra pehelykönnyűvé vált és ők meggyorsították lépteiket. Mire az első hajnalsugár megjelent, újabb mugnanói legények jöttek szembe, hogy segítsenek a cipelésben. Addigra már nagyon sokan elindultak, hogy találkozzanak a menettel, azzal az eltökélt szándékkal, hogy esőt kérnek a kis Szenttől. „Ha nem mutatja meg erejét, nem fogjuk tisztelni” - mondogatták egymásnak - „Nekünk most nem kell más, mint az eső”. - Francesco, ahogy meglátta a szembe jövőket, magasba emelte a kis Szentet ábrázoló festményt. „Milyen szép!” - kiabálták- „Milyen fiatal!” Egyre többen jöttek a menet elé, s mire Mugnanó határába értek, jóformán az egész falu felkerekedett. Az embereket inkább a kíváncsiság hozta, mint a meggyőződés. Túl szegények voltak és túl sok gondjuk volt ahhoz, hogy máson is töprengjenek, mint a saját helyzetükön. Az égen szürke felhők gyülekeztek, de esőnek még mindig nyoma sem volt. Francesco előreküldött egy gyereket, hogy mire a menet befordul a főúton, a templomban kondítsák meg a harangokat.
      Ugyanekkor a már évek óta béna ember, Angelo Blanco megpróbált felülni az ágyában. Napok óta imádkozott, hogy újra járni tudjon. és az egész éjszakát végigimádkozta, hogy meghallgatásra találjon. Abban a pillanatban, amikor a harangok megszólaltak, nagyot dördült az ég és a feketévé váló gomolyfelhőkből záporozni kezdett az eső. Az utcán levő tömeg örömkiáltásban tört ki és kitárta a karjait a régen várt eső és az ezzel egyidőben megjelenő, ereklyét hozó menet felé.
      Ezzel egyidőben a mindenki által sok éve bénának ismert Angelo Blanco jelent meg háza kapujában, hálóruhában, biztos léptekkel indult a templom felé. „Csoda, csoda!” Kiabálták az emberek. - „Filoména meghozta nekünk az esőt és meggyógyította Blancot! Drága kis Szent, köszönjük, hogy eljöttél!” - Sírva-nevetve futkostak az esőben, amely egyre nagyobb cseppekben esett, s Francesco, aki csuromvizesen érkezett a templom lépcsőjéhez, magasba tartotta az ereklyetartót.
      „Valóban csodát tett Filoména, gondolta, így megkönnyítette a további lelkipásztori munkámat. Milyen hálás vagyok a Mindenhatónak, hogy sikerült elnyernem az ereklyéket...”
      Pedig Francesco de Lucia ekkor még nem tudta, hogy Mugnanó del Cardinale állandó csodák színhelyévé válik majd.
____________________________________

Illusztrációk:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp
http://www.philomena.us/include_gallery.asp

Forrás: