2010. aug. 18.

Suszterszék [12]


     
„Amikor tehát alamizsnát adsz...” (Mt 6.2) „Te amikor imádkozol...” (Mt 6.6) „Te, amikor böjtölsz...” (Mt 6.17)

      A sorozat tizenegyedik részében, az „Aszkétika és misztika” c. könyvből megtudhattuk, mik az erkölcsi erények, ezek az imádság alapjai, az üdvösségünkhöz is szükségesek. Az isteni erényekről most nem írok – hit, remény, szeretet - a katekizmusban megtalálható. A tökéletesség útjának három fokozata van, vagyis:
      1. megtisztulás útja
      2. megvilágosodás útja
      3. egyesülés útja

      Az első kettőt a fent említett könyv szerint megismerhettük. Az Istennel egyesült élet> amikor már Isten csak akaratát tesszük, nem a miénket. „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2,20)
      Avilai Szent Teréz is egyesült Istennel. Az ő egész útjának a rendszere a benső imára épül. Egyszerűség és rövidség jellemző írásaira, akkor is, amikor különleges elragadtatásokról, lelki röptökről és lebegésekről ír. A lényeg az, hogy az első nehéz lépést megtette: hitben önmagát adta a szerető Mindenhatóságnak. Mi is mindennap imádkozzuk: „Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában”, de a döntést nem hozzuk meg. Visszatérő motívum „az én nagy bűneim”. Szent Teréz a keresztségi ártatlanságát soha nem veszítette el, csak egyszerűen komolyan vette az Igét, bűnbánatot tartott, és nagyon gyakran gyónt: „Ettől fogva Jézus elkezdett tanítani. „Tartsatok bűnbánatot - hirdette -, mert közel van a mennyek országa!” (Mt 4,17). Közel van, bennünk van az Isten Országa, Isten egyedül elég, hirdeti Szent Teréz. Boldog Charles de Foucauld csodálta “jéghideg agyát, tüzes szívét, mely azzal a jellemszilárdsággal párosult, ami lehetővé teszi: mindent megpróbálni, és mindent keresztülvinni Istenért Istennel” (Naplóiból).
      Az életszentség útja mindenki számára nyitva áll, Jézus mindenkit hív, Szent Teréz varázsa is ebben áll. Az Istenhez vezető igaz utat onnan lehet a legjobban felismerni, ha nem zár ki senkit, Jézus nem „a beavatottakért” jött, hanem a kicsinyekért, a szegényekért, a lélekben alázatosakért.
      Szent Teréz a hallgatás és önmegtagadás életformáját választja, életét adta volna nem csak egy lélek megmentéséért, hanem egy „jelentéktelen” egyházi előírásért is, a főnöktől inkább szigort követel meg, mint elnéző anyai jóságot, többre becsülte a tudós papokat, mint azokat, akik csak jámborok voltak, de „a tudományra” nem sokat adtak.
      A hamis misztika jellemzője: elfutni a teremtett dolgoktól és egyedül az abszolútum felé fordulni. Szent Terézt is arra biztatták, hagyja ki szemlélődéseiből Krisztus szent emberségét:
      „Azt ajánlják tehát neki, hogy mikor már évek hosszú során át haladt a tisztulás útján, s tovább jutva föllépett a megvilágosítás útjára - nem látom be jól, hogy mit jelentsen ez a megvilágosítás, de azt hiszem a haladókat értik alatta - igyekezzék eltávoztatni gondolkodását minden teremtménytől s szellemét alázatosan irányítsa mind magasabbra. Nagyon hangsúlyozzák, hogy szakítaniuk kell minden anyagias ábránddal, s az Istenség szemléletére kell szorítkozniuk. Azt mondják ugyanis, hogy azoknál, akik már ennyire jutottak, még a Krisztus Urunkról mint emberről való elmélkedés is zavarja és akadályozza a tökéletes és tiszta szemlélődést. (...). Szerintük az a fő, hogy az ember beleképzelje magát az Úristenbe, aki minden oldalról körülveszi, s akiben egészen elmerül.” (Önéletrajz XXII. Fejezet)

      Szent Teréz idejében igen elterjedt volt az „allumbrados” (felvilágosultak) mozgalma, jelszavuk volt „a magasabb lelkiség”, őt is ezzel vádolták, és az inkvizíció elé került, de fölmentették. Ma már nem „allumbrados” a neve a hamis misztikának, hanem jóga, zen, buddhizmus, meditációs technikák ... és minden gonosz dolog, ami ebből származik egy megkeresztelt lélekre. Az ima soha nem technikázás, ezzel nem tudjuk Istent arra kényszeríteni, hogy egyesüljünk vele. Ha mégis ezt az utat választjuk, akkor a bálványimádás bűnébe esünk, nem Istennel, a Mindennel egyesülünk, hanem a legjobb esetben is csak önmagunkkal, vagyis a semmivel, ezzel szépen szabad kezet adunk a démonoknak fölöttünk, megkötöznek vastag lánccal.
      „Ami azt illeti, nagyon rövid ideig vallottam ezt a nézetet, s akkor is, szokásom szerint, minduntalan újra és újra visszatértem ehhez az én jó Uramhoz, élvezni társaságát, különösen, mikor a szentáldozást vettem magamhoz. Mivel pedig nem tudtam az Ő képét olyan mélyen a lelkembe vésni, s magammal hordozni, amint szerettem volna: legalább festett képeit és szobrait nézegettem, s óhajtottam volna a szemeimet soha le nem venni róluk.
      Elképzelhető-e az, ó én jó Uram, hogy én képes voltam magammal csak egy órára is elhitetni azt a hallatlan dolgot?! Hogy Te szolgálj nekem akadályul a nagyobb jó felé! De hát honnét kaptam én mindazt a lelki kincset, ha nem Tetőled?! Nem is akarom elhinni, hogy tudatosan követtem volna el ezt a hibát! Ez a gondolat túlságosan fájna! Nem, kétségkívül csakis tudatlanság volt részemről. (...) De hogy mi, a helyett, hogy minden erőnkkel igyekeznénk ezt a szentséges emberi természetet mindig szem előtt tartani - s bárcsak adná az Úr, hogy ezt mindig megtegyük - mondom, hogy e helyett szántszándékkal szorgosan, és állandóan távol tartsuk magunktól: ez az, amit én nem tudok helyeselni. Az ilyen lélek, amint mondani szokás, elveszti lába alól a talajt. Mert akármennyire gondolja is az illető, hogy el van telve Istennel, igazában, nézetem szerint, nincs megfelelő támasza; mert amíg itt élünk és emberek vagyunk, nagy előnyünk, hogy Istent embernek tudjuk és képzeljük. Íme éppen ez az a második hátrány, amelyet említeni akarok. Az első, amelyről beszélni kezdtem, bizonyos hiánya az alázatosságnak, amennyiben a lélek föl akar emelkedni, mielőtt az Úr fölemelné. (...)
      Visszatérve már most a második pontra, jegyezzük meg, hogy mi nem vagyunk angyalok, hanem testünk van. Oktalanság részünkről, ha, amíg e földön élünk és annyira e földhöz ragadt lények vagyunk, angyalok szerepét akarjuk játszani, amint én tettem.(uo: Önéletrajz, XXII. Fejezet)

Szent Teréz Anyánkról ez a hitvallásom, az egyesülés útja összefoglalva egy kis videóba, mindig is kérem az ő segítségét, hogy a leánya lehessek a világban... de nem a világból:


      Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan. De azért, ha mi nem is szeretjük őt még igazán, s nem is vagyunk képesek Őt megfelelő módon szeretni, mert hiszen az Ő természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire érdekünkben van ez a barátság, s hogy ő mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat, s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tőlünk.
      Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyire rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek önmagamra! Ó gyönyörűsége az angyaloknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogy Te képes vagy eltűrni magad mellett azt, aki nem tudja elviselni, hogy Te vele légy! Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az időközöket, amikor szeret téged, s egy pillanatnyi bűnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt világosan tapasztaltam önmagamon, s nem értem, Teremtő Istenem, hogy miért nem igyekszik az egész világ veled ilyen bizalmas barátságot kötni. Fogjunk már egyszer össze mi bűnösök, akik oly kevéssé hasonlítunk hozzád, hogy jókká tehess minket; engedjék valamennyien, hogy naponta legalább két óra hosszat légy velük Te, ha már ők nem képesek veled maradni, hanem tele van a fejük mindenféle világias szórakozással és gonddal, amint én voltam vele.” (Önéletrajz, VIII. Fejezet.)

Nincsenek megjegyzések: