2010. aug. 30.

Suszterszék [14]


     
„Amikor tehát alamizsnát adsz...” (Mt 6.2) „Te amikor imádkozol...” (Mt 6.6) „Te, amikor böjtölsz...” (Mt 6.17)

     
      Ez a sorozat utolsó és befejező része, a böjtről szól, a suszterszék harmadik lábáról.
     Az Úr Jézus elvárja követőitől a böjtöt, és a böjtölés ideje alatt a vidám arcot. Az Ószövetségben a törvény írta elő mikor és hogyan böjtöljön a választott nép. Jónás próféta negyvennapos böjtöt hirdetett Ninivében. Jézus negyven napos böjttel készült messiási küldetésére.
      Az Egyházunk előírja a böjti napokat, különösen a Nagyböjt és az Advent időszakára. Évközben a pénteki hústilalom felcserélhető az irgalmasság cselekedeteivel.

      Mi NEM a böjt?
            - nem fogyókúra
            - nem diéta
            - nem az egészség megőrzését vagy visszanyerését szolgáló önsanyargatás.
      Az orvosok, a természetgyógyászok a böjt jótékony hatását fejtegetik, és valóban van ilyen a hatása is. A pogányok is böjtölnek, nem csak a keresztények.
      A böjt csak eszköz és vallásos célja van: Isten.
      A böjt ima nélkül nem ér semmit.     

      Böjtölni azt jelenti:
            - megvonjuk magunktól a táplálékot, a folyadékot.
            - megvonjuk mindazt, ami a testnek és az érzékeknek örömöt okoz;  mindent, ami káros szenvedély
            - a szavak böjtje, vagyis a hallgatás
            - nem internetezünk, nem nézünk tévét, vagyis a látás böjtje
            - a házasoknál szexuális önmegtartoztatás közös megegyezéssel

            - nem hallgatunk meg szükségtelen panaszkodást, zúgolódást, vagyis a hallás böjtje
            - kevesebbet alszunk
            - keressük a magányt, az egyedüllétet.
      „A mi ősi Szabályunk azt köti szívünkre, hogy szünet nélkül imádkozzunk. Hogy pedig ennek a rendkívül fontos kötelezettségnek a lehető legjobban megfelelhessünk, legyen gondunk a böjtökre, az önsanyargatásokra és a hallgatásra, amit a Rend előír. Mert hiszen azt már magatok is tudjátok, hogy igazi imádság ezen segítő eszközök nélkül nem képzelhető. Kényelem és imádság, ez a kettő nem fér össze.” (Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja, IV. fejezet)
      „Tény, hogy életünk meglehetősen szigorú, amennyiben szükség esetén kívül sohasem eszünk húst; nyolc hónapig böjtölünk, és más egyéb dolgokat tartunk meg, amint azt az Eredeti Szabály előírja.” (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz, XXXVI. fejezet)
      Van a belső és külső hallgatás, ami sokféle vonatkozásban kihat a lelki életre. A külső hallgatás a szavak böjtje és a szemek böjtje, enélkül a belső hallgatás elképzelhetetlen. Néha ima közben is a lélek túl sokat beszél, áldozatot jelent egyszerűen hallgatni az Úr színe előtt, és csak a jelen pillanatban élni. A böjt összefügg a Kereszttel, amelyet elnémulással, áldozattal és imádással lehet a legjobban tisztelni. „Az igazi böjt az állandó éhség” – tartották a pusztai remeték, olyan éhség, amely csak növeli Isten utáni éhségünket.
      Egy világban élő kereszténynek, böjt és a jótékonykodás nélkül el sem képzelhető a kitartó és szüntelen ima. Egy hasonlat talán jobban kifejezi, hogy mennyire összefügg ez a három: Izrael harcolt az amalekiták ellen,  mint ahogy az Egyház és minden egyes lélek  is harcol a bűnök ellen. Mózes égre emelte kezét és a népe nagyszerűen helyt állt a harcban. De egy idő múlva elfáradtak a karjai és lejjebb engedte. Ebben a percben előretörtek az ellenséges seregek és Izrael súlyos szorongatott helyzetbe került. Mózesnek újra fel kellett emelnie a kezét, és akkor a hadiszerencse újra Izraelnek kedvezett. Ez többször megismétlődött, míg végül Áron és Hur tartotta Mózes imádkozó kezeit, hogy ne tudjanak lehanyatlani mindaddig, amíg csak győzelmet nem arattak. Áron és Hur a böjt és a jótékonykodás szimbóluma, ezek nélkül Mózes karja lehull, az imát Mózes szüntelenül kitárt karja jelképezi: „az Úr hadijelvénye a kézben!, az Úr háborút visel Amalek ellen nemzedékről nemzedékre”. (vö. Kiv 17,10-16), ez háború a bűn ellen.
      A böjt lehet vezeklés a már megbocsátott bűneinkért. Felajánlhatjuk egy lélek megtéréséért, gyógyulásért, egy nemes célért, a pápáért, egy papért, egy misszionáriusért, stb. Ha egyszerűen étkezünk és odahaza, nem luxus étteremben, az így megspórolt fölösleget a szegényeknek adhatjuk. Sokszor egy halfélékből készített menü felér egy egész hétre való egyszerű ebéd árával.
      Böjtölhetünk kenyéren is vízen szerdánként és péntekenként. Tarthatunk fekete böjtöt is: nem eszünk és nem iszunk semmit. Lehet például böjtölni este 8-tól másnap délig, vagy reggeltől napnyugtáig, és ebben az időszakban csak vizet iszunk. A böjtöt nem hatalmas evés-ivással törjük meg, mintha be akarnánk pótolni, amit megvontunk magunktól. A böjtben a szükséglet a döntő, egészséges embernek a kenyér és a víz elegendő. Ha hosszú és kemény böjtöt akarunk tartani, azt csakis egy pap, egy lelkivezető engedélyével szabad, aki ismeri életkörülményeinket, mert az ilyen rendkívüli böjt vágya eredhet az ördögtől is, hogy tönkre tegyen minket, és ne Isten akaratát tegyük a mindennapi életben.
      Milyen böjt kedves az Úr előtt? (Ma is divat például az ujjal mutogatás, az ítélkezés.)
      „Veszekedés és perlekedés közt böjtöltök, és ököllel ütitek le a szegényt. Bizony, mostani böjtöléstek soha nem szerez nektek meghallgatást a magasságban. Talán az ilyen böjt tetszik nekem, és ilyen az a nap, amelyen az ember megsanyargatja magát? Lehajtjátok fejeteket, mint a káka, és zsákot meg hamut teríttek magatok alá: ezt nevezitek ti böjtnek, olyan napnak, amely tetszik az Úrnak? Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik. (Iz 58,4-10).


 * * *
A teljes Suszterszék sorozat letöltése PDF-ben itt.

* * *

2010. aug. 28.

Hálaadó kilenced a rózsafüzér pompeji Királynőjéhez

      Augusztus 7.-én kezdtem el az esdeklő rózsafüzér kilencedet pompeji Királynőjéhez, a napi szentmise felajánlásával. És a tegnap a csoda megtörtént, lehetetlent kértem a Szűzanyától, és  ő meghallgatta kérésem. Boldog Bartolo Longo élete is erről tanúskodik: a rózsafüzér pajzs és fegyver. Hálaadó kilenceddel köszönöm meg ezt a nagy kegyelmet Édesanyámnak.

Boldog Bartolo Longo teste üvegkoporsóban, a Pompej-i Rózsafüzér bazilikában.  A helyiek nagyon tisztelik és szeretik, sokat tett az oktatás feljavításáért, iskolái ma is működnek. A Szent Sír Lovagrend kanonizált tagja.


A kilenced napi imája

      (Ha lehet, gyújts két gyertyát a Pompeji Szűzanya képe előtt. Vedd kezedbe a rózsafüzért, és mondd:)

Istenem, jöjj az én segítségemre! - Uram, siess megsegíteni engem!
    

      I. Íme, lábadhoz borulok, Jézus szeplőtelen Anyja, akit Valle di Pompejiben a Rózsafüzér Királynőjeként tisztelünk. Örvendező szívvel és igen hálás lélekkel térek vissza hozzád, jótevőm, édes úrnőm, szívem királynője, aki megmutattad, hogy valóban anyám vagy, nagyon szerető anyám vagy. Meghallgattad sóhajaimat, megvigasztaltál szomorúságomban, és visszaadtad a békét szorongatásaimban. Fájdalom és halálfélelem vette körül a szívemet, és te, ó, anyám, pompeji trónodról egyetlen jóságos pillantásoddal elnyugtattál. Lehetett-e valaha is hallani, hogy valaki bizalommal hozzád folyamodott, és nem nyert meghallgatást? Ha az egész világ megtudná, milyen jóságos vagy, mennyire együtt érzel a szenvedővel, minden teremtmény hozzád folyamodna. Hadd áldjalak mindig, ó, Pompeji szűz királynője, és áldjanak velem együtt mind az emberek és az angyalok, a föld és az ég. Amen. Dicsőség az Atyának...
      Salve Regina, Mater misericordiae, vita, dulcedo, et spes nostra, salve! Ad te clamamus, exsules filii Hevae, ad te suspiramus, gementes et flentes in hac larcimarum valle. Eia ergo, Advocata nostra, illos tuos misericordes oculos ad nos converte, et Iesum benedictum fructrum ventris tui, nobis post hoc exsilium ostende. O clemens, o pia, o dulcis Virgo Maria. Amen. –
      Üdvöz légy királynénk, irgalomnak anyja, életünk, édességünk és reményünk, üdvöz légy. Hozzád kiáltunk Évának számkivetett fiai, hozzád sóhajtunk, fohászkodván és könnyezvén e siralom völgyében. Tehát mi szószólónk, a te irgalmas szemeidet fordítsd ránk, és e számkivetés után mutasd meg nekünk Jézust, méhednek áldott gyümölcsét. Irgalmas, kegyes, édes Szűz Mária.

      II. Hálát adok neked, Istenem, és hála neked, Isten Anyja, az új jótéteményekért, melyeket kegyelemből és irgalomból adtatok nekem. Mi lett volna belőlem, ha te elutasítod sóhajaimat és könnyeimet? Mondjanak helyettem hálát a paradicsomi angyalok, apostolok, vértanúk, szüzek, hitvallók kórusai. Mondjanak helyettem hálát neked azok a bűnösök, akiknek lelkét megmentetted, s most az égben a te halhatatlan szépséged látásának örvendenek. Szeretném, ha velem együtt minden teremtmény szeretne téged, és az egész világ visszhangozná hálámat. Mit adhatnék viszonzásul neked, ó, jóságos és csodálatos királynő? Hátralévő életemet neked és tiszteleted terjesztésének szentelem mindenütt, ó, Rózsafüzér Pompeji Királynője, kinek segítségül hívásara az Úr kegyelme meglátogatott engem. Terjeszteni fogom rózsafüzéred ájtatosságát, és elmondom mindenkinek az irgalmasságot, amit velem cselekedtél; hirdetni fogom, milyen jó voltál hozzám, hogy a hozzám hasonló méltatlanok és bűnösök is bizalommal forduljanak hozzád. Amen. Dicsőség az Atyának... Salve Regina...

      III. Milyen neveken szólítsalak téged, ó, békesség hófehér galambja? Milyen néven hívjalak segítségül téged, akit a szent egyháztanítók így szólítottak: teremtés úrnője, élet kapuja, Isten temploma, fénynek palotája, egek dicsősége, szentek szentje, csodák csodája, Magasságbeli paradicsoma? Te vagy a kegyelmek kincstartója, a megkérlelhető mindenhatóság, sőt, Isten irgalmassága vagy, mely kiárad a szerencsétlenekre. De azt is tudom, hogy kedves a szívednek, ha úgy szólítanak: Rózsafüzér Királynője Pompeji völgyében. S amikor így szólítunk, titokzatos neved édességét érzem, ó, paradicsomi Rózsa, akit átültettek a könnyek völgyébe, hogy édesítsd Éva száműzött fiainak keserűségét; szeretet pirosló Rózsája, illatosabb Libanon minden illatánál, aki mennyei kedvességed illatával völgyedbe vonzod azoknak szívét, akik megbántották Isten Szívét. Az örökké friss Rózsa vagy, aki a mennyei vizek patakjából öntözött gyökereidet a tűzesőtől fölégetett földbe bocsátottad; érintetlen szépségű Rózsa vagy, aki a pusztaságban megtelepítetted az Úr gyönyörűségeinek kertjét. Magasztaljuk Istent, aki ily csodálatossá tette a nevedet. Áldjátok, ó, népek a Pompeji Szűzanya nevét, mert az egész föld telve van az ő irgalmasságával. Amen. Dicsőség az Atyának... Salve Regina...

      IV. Háborgó hullámokból emeltem a szememet hozzád, reménynek új Csillaga, aki napjainkban a romlás völgyében megjelentél nekünk. A keserűség mélyéből emeltem hozzád szavamat, Rózsafüzér Pompeji Királynője, és tapasztaltam e számodra oly kedves név hatalmát. Üdvöz légy! - fogom kiáltani mindig. - Üdvözlégy, ó, jóságos Anya, kegyelmek mérhetetlen tengere, jóság és együttérzés óceánja! Ki énekelheti méltón rózsafüzéred dicsőségét, a te rózsafüzéred győzelmeit? A világnak, mely kitépi magát Jézus karjaiból, hogy a sátán karmaiba kerüljön, menedéket készítettél e völgyben, ahol a sátán elnyelte a lelkeket. Győzelmesen megtiportad a pogány templomok maradványait, és a bálványimádás romjait hatalmad zsámolyává tetted. A halál földjét a föltámadás és az élet völgyévé változtattad, és az ellenséged uralta földön fölépítetted a menedék várát, ahova üdvözülni gyűjtöd össze a népeket. Íme, szerte a világban élő gyermekeid trónust emeltek neked irgalmasságaid diadalmi jelvényeként, hogy tanúskodjanak csodatetteidről. E trónusról hívtál engem szeretett gyermekeid közé: irgalmas tekinteted rajtam, bűnösön is megpihent. Örökké áldottak legyenek a te műveid, ó, Úrnőm; áldottak legyenek a romlás és a pusztulás völgyében végbevitt csodatetteid. Amen. Dicsőség az. Atyának... Salve Regina...

      V. Minden nyelv visszhangozza dicsőségedet, ó, Úrnőm, és az este adja át hálaadásunk énekét a következő napnak. Mondjanak boldognak téged minden nemzetek, és hirdesse boldogságodat a föld minden határa és minden égi kórus. Én is háromszor boldognak mondalak téged az angyalokkal, a főangyalokkal és a fejedelemségekkel; háromszor boldognak mondalak a hatalmasságokkal, az égi erősségekkel és az uralmakkal. A legboldogabbnak hirdetlek a trónusokkal, a kerubokkal és a szeráfokkal. Ó, megmentő Úrnő, irgalmas szemedet ne fordítsd el e családról, e nemzetről, az egész Egyházról. Mindenekfölött ne tagadd meg tőlem a legnagyobb kegyelmet: esendőségem soha el ne szakítson tőled. Ebben a hitben és ebben a szerelemben, melytől most lángol a lelkem, add, hogy utolsó leheletemig megmaradjak. És add, hogy mindnyájan, akik a te pompeji kegyhelyed ékességéhez s karitatív műveinek gyarapodásához hozzájárulunk, választottaid közé számláltassunk.
      Ó, anyám rózsafüzére, a szívemhez szorítalak, és tisztelettel megcsókollak. Te vagy az út, mely minden erényhez elvezet, a mennyországot kiérdemlő kincsek tárháza. Üdvösségre rendeltségem záloga, az ellenséget megkötöző, erős lánc, béke forrása azoknak, akik életükben tisztelnek téged, a győzelem reménye annak, aki halálakor megcsókol téged.
      Végső órámban téged várlak, ó, anyám, megjelenésed lesz üdvösségem jele, és a te rózsafüzéred nyitja meg nekem a mennyország kapuját. Amen. Dicsőség az Atyának... Salve Regina...

      V: Imádkozzál érettünk, Rózsafüzér Királynője!
      R: Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire!

      Könyörgés. Urunk, Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megtanítottál minket arra, hogy bizalommal forduljunk hozzád és így szólítsunk: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy; jóságos Urunk, aki mindig irgalmas vagy és a szeplőtelen Szűz Mária közbenjárására megbocsátasz, hallgass meg minket, akik a rózsafüzér gyermekei lehetünk; fogadd el alázatos hálaadásunkat a kapott jókért, és a trónust, melyet a pompeji kegyhelyen fölállítottál, tedd mindennap dicsőségesebbé és maradandóvá, a mi Urunk, Jézus Krisztus érdemeiért. Amen.

      És elimádkozzuk az öttizedes domonkos rózsafüzért.

____________________________
Megjegyzés: A fotók Boldog Bartolo Longo pompeji  köztéri emlékművéről egy Szent Sír lovag ajándéka, az üvegkoporsó fotója pedig a netről van.

2010. aug. 27.

„Növeld bennünk a hitet.”

      A római zsinagógával szemben levő katolikus templom márványfelirata Izajás szavait hozza héberül és latinul. Az ökumenizmust megelőző időben így akarták a rómaiak a zsidókat megtéríteni: hadd olvassák saját prófétájuk szavait. Talán nem gondoltak arra, hogy a próféta szava mindenkinek szól.
      Isten elrejtőzik, hogy „Hagytam, hogy közeledjenek, akik azelőtt nem kérdeztek; hogy megtaláljanak, akik nem kerestek. Íme, itt vagyok! Íme itt vagyok! - így szóltam a nemzethez, amely nem hívta segítségül a nevemet. Minden nap kiterjesztettem kezemet a lázongó nép felé, amely rossz úton jár, a saját gondolatainak útján. A nép felé, amely a szemem láttára folyton-folyvást haragra ingerel...” (Iz 65,1-5)
      Kiérezhetjük a szavakból Isten fájdalmát, akit Kis Szent Teréz a „szeretet koldusának” nevez. Isten keres minket, s mi nem akarjuk őt keresni. Ugyanezt fejezi ki ez a chásszid[1] történet is:

      Rabbi Baruch unokája, a kicsi Jechiel bújócskát játszott egyszer egy másik gyermekkel. Jól elrejtőzött s várta, hogy társa keresse. Miután sokáig hiába várt, előjött a rejtekhelyről: de a másik már sehol sem volt. Csak most vette észre Jechiel, hogy a másik nem is kereste. Sírva fakadt, beszaladt nagyapja szobájába, s bepanaszolta játszótársát. Rabbi Baruch szemei könnybelábadtak, s így szólt: “Ezt mondja az Isten is: elrejtőzöm, de senki sem akar keresni.” (MB 191)

      A lisieux-i Szt. Péter székesegyház egyik feszülete alatt áll ez a felirat, amelynek eredetije 1632-ben készült el egy flamand kálvárián. A keresztrefeszített Krisztus szemrehányást tesz azoknak, akik nem fogadják el a felkínált isteni szeretetet:
Én vagyok a világosság, de ti nem láttok engem,
Én vagyok az út, de ti nem követtek engem,
Én vagyok az igazság, de ti nem hisztek bennem,
Én vagyok az élet, de ti nem kerestek engem,
Én vagyok a Mester, de ti nem hallgattok rám,
Én vagyok az Úr, de ti nem engedelmeskedtek nekem,
Én vagyok a ti Istenetek, de ti nem imádtok engem,
Én vagyok a ti nagy Barátotok, de ti nem szerettek engem,
Ha tehát boldogtalanok vagytok, ne nekem vessétek szememre.”

      Az Isten-keresés csak válasz: Isten előbb szeretett minket, előbb keresett minket. Különben mi sem tudnánk keresésére indulni. Keressük, és meg akarjuk ismerni Istent, felismerjük bűnös voltunkat, elfordulunk a bűntől. Majd jön az igazi megtérés, amikor rájövünk, hogy Isten végtelenül szeret minket. Egyesülni akarunk Istennel.

      Vannak, akik megmaradnak a megtévesztő érzékek világánál, de vannak, akik továbblépnek a sötét hitben. Az utóbbiak elfogadják, hogy a hit az egyetlen és alkalmas segítő eszköz arra, hogy egyesüljünk Istennel, az élő és tiszta hit által, melyet a szeretet táplál és általa tevékenykedik. A hit következményei: tökéletes kifosztottság, engedelmesség, az értelem alárendelése a természetfelettinek. Ez nem csak az ima idejére érvényes, hanem az életünk minden területére: jönnek a kísértések, a hitünket - mely értékesebb a tűzpróbálta veszendő aranynál - Isten próbára teszi.
      A hit adomány, Isten ajándéka. Az ima hitből él, és személyes önátadás Istennek. Keresztes Szent János művei erről a hitről szólnak, nem elvont értekezések a misztikus teológiáról, hanem élő tanúságtétel.

      Minél közelebb kerülünk Istenhez, annál több bűnt és gyarlóságot fedezünk fel önmagunkban. Sőt olyan is volt, hogy évekkel ezelőtt megbánt, meggyónt és feloldozott bűnöm egyszer csak eszembe jutott, és sokkal súlyosabbnak láttam, mint akkor. A gyóntatóm szavai szerint, a vezeklés vágya helyes, de nem kell többet meggyónni, mert akkor az olyan, mintha nem bíznék Isten irgalmasságában, és ez is bűn.
      Az ember, amíg testben él, csetlik-botlik. Küzdenünk kell a bűn ellen! A főhiba a rossz elfogadása ellenhatás nélkül, s a legnagyobb rendellenességekhez vezethet, pl. Júdás kapzsisága. A gyöngeség is rendellenesség, de nem olyan veszélyes, mert kiesdi Isten irgalmát, pl. Szent Péter gyengesége a tagadásban.
      A szándékos bocsánatos bűn nem szünteti meg a természetfölötti életet, de megzavarja a családi békét. „Ez nem a tékozló fiú botránya, hanem a példabeszédbeli idősebb fiú hidegsége” mondja egy lelki író. A tékozló fiú bátyja sohasem hágta át Atyja akaratát, mindig vele volt, de nem volt benne megértés a megbocsátóval szemben. A bűntudat ápolásánál nem szabad túlzásba esni. Gondoljunk Vianney Szent Jánosra, a plébánosok védőszentjére. Ifjúkori fellángolásában azt kérte Istentől, hogy megláthassa semmiségét. Megkapta a kért kegyelmet, de ha Isten egy percnél is tovább engedi, hogy átérezze semmiségét, belehalt volna a rémületbe. S a látomás emléke elkísérte egy életen át. Ilyen rendkívüli kegyelmeket nem szabad kérnünk. A hannipoli Zuszja rabbi (+1800) esete is megvilágítja az elvet:

      “Zuszja egyszer így imádkozott: »Uram, én annyira szeretlek téged, hogy nem féllek eléggé! Uram, add, hogy úgy féljelek Téged, mint egy angyalaid közül, akit átjár Neved félelme!« Isten azonban meghallgatta az imát, és a Név átjárta Zuszja rejtett szívét, amint az angyaloknál szokott történni, Akkor az ágy alá bújt, mint egy kutya és kirázta az állati félelem, majd felüvöltött: »Uram, engedd, hogy megint úgy szeresselek, mint Zuszja!« És Isten ismét meghallgatta imáját.” (MB 388)

      Dávid király Miserere-t zeng bűne után és elnyeri a bocsánatot. Az Úr Jézus nem az igazakat hívja, hanem a bűnösöket. Nem hívja azokat, akik igaznak tartják magukat, mert az ilyen nem szorul Krisztusra. Krisztus a bűnösökért halt meg, nem az igazak”-ért. Aki beismeri, hogy bűnös, azt is beismeri, hogy rászorul Isten irgalmára. Ezeket hívja Jézus, nem az állítólagos igazvoltukkal kérkedő farizeusokat.
      „Rabbi Zuszja és testvére, Rabbi Elimelech (+1786) egyszer az alázatról beszélgettek. Így szólt Elimelech: »Az embernek előbb Isten nagyságát kell szemlélnie, s akkor eljut az igaz alázathoz.« Zuszja azonban azt mondta: »Nem így, hanem legyen az ember előbb igazan alázatos, s akkor elnyeri a Teremtő ismeretét.« Megkérdezték tanítójukat, a mággidot (Rabbi Dov Bär +1772), hogy melyiknek van igaza. Ő így döntött: »Egyik is, másik is az élő Isten igéje. De a benső kegyelem annál van, aki magával kezdi s nem a Teremtővel.«“ (MB 384)
      Kis Szent Teréz szerint, aki alázattal elfogadja, hogy tökéletlen volt, ahhoz máris visszatér Isten kegyelme. Aki nem alázza meg magát, ismét és gyakrabban elesik. Teréz bűnösebbnek tartotta magát Mária Magdolnánál, mert arra gondolt, hogy ha Isten kegyelme nem őrzi, mélyebbre süllyedt volna. Kis Szent Teréz öt osztályával teológia nélkül megérezte a Duns Scotus-féle „megelőző megváltás” mélységes értelmét. Forduljunk bizalommal Istenhez. Ez a Szent Teréz-féle „lelki gyermekség” vagy „kis út” igazi mondanivalója, lényege. Az Atya nem fordulhat el gyermekétől, ha alázattal és bizalommal bocsánatot kér.

      A hitellenes kísértés még nem jelenti azt, hogy elvesztettük volna hitünket. Kis Szent Terézt halála előtt másfél éven át a legszörnyűbb hitellenes kísértések gyötörték. Ezt írja Önéletrajzában:
      „S amikor pihentetni akarom a vaksötétben elfáradt szívemet annak a fényes országnak az emlékezetével, amely felé törekszem, gyötrelmem megkétszereződik; úgy tetszik, hogy a sötétség a bűnözők hangján ezt mondja, csúfolva engem: Te fényről álmodsz, olyan hazáról, amely a leglágyabb illatokban fürdik, álmodsz arról, hogy mindörökre bírod majd mindezeknek a csodáknak a Teremtőjét, te hiszed, hogy egy napon kilépsz majd a ködből, amely most körülvesz! Rajta, rajta, örvendj csak a halálnak, amely megadja majd neked, nem azt, amit remélsz, hanem egy még mélységesebb éjszakát, a megsemmisülés éjszakáját.”
      Tovább nem is folytatja, mert fél, hogy káromolja az Istent. De Szent Teréz akart hinni és hitt. Élete és halála a hit győzelme.

      Az ima kiesdi a hitet:
      „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9.24) „Növeld bennünk a hitet.” (Lk 17.5)

Szeretnék szolgálni neked,
De nem találom az utat.
Szeretnék jót tenni,
De nem találom az utat...
Még nem ismerlek téged, Jézusom,
Mert még nem kereslek téged.
Kereslek téged, de nem talállak;
Jöjj hozzám Jézusom.
Sohasem foglak tudni szeretni,
Ha nem segítesz, Jézusom...
Jézus, légy számomra Jézus. Ámen.
(Néri Szt. Fülöp imája)


Forrás:
- Biblia, SZIT 1996
- Dr. Jakubinyi György: A bizalom és a szeretet útja, Papi elmélkedések Kis Szent Teréz lelki gyermeksége szellemében, Glória 1997
- A hit Keresztes Szent János szerint, Karol Wojtyla-nak, a római „Angelicum” Pápai Főiskolán megvédett doktori értekezése 1948-ban, SZIT 1991

___________________________________________
[1]    A chasszidizmus a galíciai, dél-lengyelországi zsidóságban keletkezett vallásos mozgalom, melynek alapítója Rabbi Izráel Ben Eliezer, az ún. Báál Sém Tov volt (kb. 1700-'60). Hívei, a chásszidok (=jámbor) egy Cádik-hoz (=megigazult, igaz) csatlakoznak, aki közvetít Isten és közöttük. Hisznek abban, hogy Isten mindenben feltalálható. Innen van életörömük, ami megkülönböztető vonásuk a hagyományos talmudi zsidósággal szemben. Történeteiket Martin Buber zsidó filozófus (1878-1965) népszerűsítette, gyűjtötte össze és magyarázta. Sokan a chasszidizmusban a zsidóság „ferences” mozgalmát látják.

2010. aug. 26.

Szent Terézia Anyánk szívsebzése

Emléknapja: augusztus 26

      Részletek az Önéletrajzból, XXIX. fejezet.

      Itt nem mi rakjuk a fát, hanem a tűz már készen áll, s minket egyszerre beledobnak, hogy ott égjünk el benne. A lélek nem maga igyekszik arra, hogy fájjon neki az a seb, amelyet az Úr távolléte okoz: hanem úgy lövik bele azt a nyilat, amely a legérzékenyebb részén találja belsejét és átüti szívét, olyannyira, hogy maga sem tudja mi lehet, s hogy mit akar. Annál jobban megérti azonban azt, hogy mit akar az Úristen. Ennek a nyílnak hegye, úgy látszik, abba az üdvös méregbe volt mártva, amely arra indítja, hogy az Úr iránti szeretetből megutálja önmagát. Most már szívesen adná oda érette az életét akár ezerszer is.
      Nem lehet azt kimondani, sem pedig megmagyarázni, hogy miképpen sebzi meg Isten a lelket és bocsátja reá ezt az észbontó fájdalmat. Csakhogy ez a kín olyan édes ám, hogy nincs e földön gyönyörűség, amely akkora élvezetet okozna. A lélek, mint mondom, azt szeretné, ha folyton ettől a betegségtől kellene haldokolnia. A fájdalomnak és a mennyei boldogságnak ezen szövetkezése előtt nekem megállt az eszem; nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges.
      Ó, micsoda látvány az ilyen megsebzett lélek! Egy lélek, amely úgy érzi, s bizonyos tekintetben valóban tudja is, hogy át van ütve, és pedig olyan fenséges okból! Ő maga - ezt világosan belátja, - a kis ujját sem mozdította, hogy ez a szeretet föllángoljon benne, hanem abból a nagy szeretetből, amellyel az Úr viseltetik iránta, abból pattant ki, úgy látszik, hirtelenében az a szikra, amelynek következtében most az egész belseje ég. Ó, hányszor jut eszembe, mikor így vagyok, Dávidnak ez a verse: „Amiként a szarvas eped a vizek forrása után”[1] - mert úgy látom, hogy betű szerint beteljesedett rajtam.
      Mikor ez a fájdalom nincs tetőfokán, akkor némileg enyhíteni lehet egy kis önsanyargatással, s a lélek nem tudván mit tegyen, ebben keres könnyebbülést. Csakhogy ez sem fáj ám, s ha az ember véresre ostorozza magát, azt is oly kevéssé érzi, mintha nem is volna élet a testében. Mindenféle fogásokhoz nyúl, hogy valami fájdalmat okozzon magának Isten iránti szeretetből, azonban mindhiába: az előbb említett lelki kín olyan heves, hogy én nem ismerek testi fájdalmat, amely azt meg tudná szüntetni. Nem ez annak az orvossága, ezek az eszközök nagyon is alacsonyan járnak egy ilyen fenséges betegséghez viszonyítva. Az az egy még enyhíti valamennyire és tűrhetővé teszi az állapotát, ha Istenhez könyörög, adja meg neki az egyetlen orvosságot, amelyet a baja számára ismer, tudniillik engedje meghalni; mert hiszen csak ily módon juthat az ő egyetlen kincsének élvezetéhez.
      Néha azonban olyan heves a fájdalom, hogy még ezekben a dolgokban sem tud enyhülést találni, s nem tehet ellene semmit. A test meg van semmisülve; nem tudja mozgatni se lábát, se kezét. Ha álló helyzetben érte, összeesik, mint egy élettelen tárgy. Még csak lélegzeni is alig képes. Csak nyög, de azt is halkan, mert az erő elhagyta, de ezek a gyönge hangok annál erősebb érzelmet fejeznek ki.

      Ebben az állapotban az Úr többször volt kegyes engem a következő látomásban részesíteni. Egy angyalt láttam a baloldalamon, testi alakban: ami nálam ritkaság; mert bár gyakran jelennek meg nekem angyalok, nem szoktam látni őket, hanem úgy történik a dolog, mint abban a látomásban, amelyről előbb beszéltem.[2] Ebben az esetben azonban azt akarta az Úr, hogy testi alakban lássam. Nem volt nagy, hanem inkább kicsike, s nagyon szép; kipirult arca, úgy látszik, arra vallott, hogy azon igen magas rangú angyalok közül való, akik teljesen lángolnak a szeretettől. Ha nem csalódom, keruboknak nevezik őket.[3] A nevüket ugyan nem szokták nekem megmondani, azt azonban világosan látom, hogy az égben kimondhatatlanul nagy a különbség egyes angyalok között. Ez egy nagy arany dárdát tartott a kezében, amelynek csúcsa, úgy láttam, kissé tüzes volt. Úgy tűnt föl előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztül hatolt a belső szerveimen, s mikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná, engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy azt a nyögést csalta ki belőlem, amelyről az imént szóltam, viszont azonban ez a borzasztó kín olyan végtelen gyönyörűséget okoz, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék. A lélek ilyenkor semmi mással nem éri be, mint magával Istennel. A fájdalom nem testi, hanem szellemi, habár a test is szenved bele, még pedig igen erősen. Valami kimondhatatlanul édes ömlengés ez Isten és a lélek között, s én arra kérem Őt, ízleltesse meg azt az ő végtelen jóságában mindenkivel, aki azt találná hinni, hogy hazudom.
      Azon egész idő alatt, amíg csak ezek az indulatok tartottak, egészen magamon kívül voltam. Nem akartam sem látni, sem beszélni, hanem szerettem volna magamat teljesen átengedni ennek a fájdalomnak, amely nekem nagyobb boldogságom volt, mint amekkorát ez az egész világegyetem nyújthat.[4]
A  Szentanya szívereklyéje Alba de Tormes-ban
_________________________________

[1] Zsoltár 41, 1. Az eredetiben a szentanya hibás latinságával így hangzik: „Quemadmodun desiderad cervus ad fontes aguarum.”

[2] Az az értelmi látomás, amelyről a 27. fejezetben beszélt.

[3] Szent Terézia azt írta, hogy „kerubinok”, Baňez atya ellenben megjegyezte a margón: „Nézetem szerint inkább azok közül való volt, akiket szerafinoknak neveznek”, s így ez utóbbi kifejezés jutott a nyomtatott szövegbe.

[4] Szent Terézia itt leírja lelki állapotát, amilyen 1559-ben, 1560-ban és 1561-ben volt. (V. ö. 22. fej.) Azok a nagy elragadtatások, amelyek ezután következtek, s amelyekkel szemben minden ellenállás hiábavaló volt, 1562-re teendők. (V. ö. 20. fej.) A Megtestesülés-zárda hagyománya szerint a szívsebzés kegyelmében újólag részesült azon idő folyamán, amikor ott perjelnő volt, vagyis 1571 és 1574 között. Mutatják a cellát, ahol történt. Ennek falán vérnyomok láthatók, amelyek - a nővérek szerint – vagy a szentanya önostorozásának maradványai, vagy pedig vérhányásból erednek, amely a szívsebzés izgalmának lett volna következménye. A szentanya szívét Albában őrzik egy kristályüveg ereklyetartóban. Némelyek szerint egy nővér vágta volna azt ki a szentanya teteméből - s a „Szent Terézia és a kármeliták” című műben mi is ezt a nézetet adtuk elő -, ellenben P. Silverio (Obras I. 235.) a szenttéavatási pör egyik tanúvallomására támaszkodva erősíti, hogy az orvosok tették. Meg akartak ugyanis győződni arról, hogy a szentanya teteme nincs bebalzsamozva, s azért fölvágták az oldalát és kivették a szívét. Ez a tanúvallomás 1591-ből való.

2010. aug. 25.

Betlehemi Boldog Mirjam

      A Keresztre feszített Jézusról nevezett Boldog Mariam nővér szülei melkita görög katolikusok voltak. Édesanyja, Mariam Chahyn, Tarsisból származott, édesapja, Giries (György) Bauardy pedig Horfeschből, vegyes lakosú palesztin falvakból: arabok és drúzok, muzulmánok és keresztények lakták. Az apa lőporkészítéssel foglalkozott, szegény volt, de szorgalmas és becsületes, odaadó és türelmes. Egy nap azzal vádolták az apát, hogy gyilkosságot követett el Tarsis közelében, az oszmán rendőrség letartóztatta és Saint Jean d'Acre (Akkó) börtönébe dobta. Hat hónap sínylődés után végül ártatlannak találták és kiengedték. Abellin városában telepedtek le. Abellin, vagy ahogy a zsidók nevezik I'billin, egy Galilea-i kis város.


      A házaspárnak tizenkét fiuk született, de mind meghaltak csecsemőkorban. A gyászuk óriási volt. A megtört szívű édesanya, mintegy belső sugallatra, egyszer azt mondta férjének: „Menjünk el gyalog Betlehembe, és kérjük a Boldogságos Szűz Máriát egy kislányért. Ígérjük meg neki, hogy ha meghallgatja kérésünket és válaszol imádságainkra, mi hálából a Mariamnak fogjuk nevezni, és amikor betölti a három évet, a gyermek súlyával egyenlő mennyiségű viaszt ajánlunk fel az Úrnak.” Teljes bizalommal indultak el tehát a 170 km-re fekvő Betlehembe. Nagy buzgalommal imádkoztak a betlehemi barlangnál, és az Isten Anyja megáldotta őket, meghallgatta kérésüket. 1846. január 5-én megszületett a kislányuk, rá tíz napra, január 15-én, görög katolikus szertartás szerint meg is keresztelték és bérmálták, a Mariam (Mirjam) nevet adták neki ígéretük szerint. Rá két évre egy kisfiúk is született, akinek a Boulos-nak (Pálnak) neveztek el. De nemsokára néhány alig nap különbséggel meghal az anya és az apa. Később egy nagynéni elmondta az apa utolsó szavait. Szent József képét nézve ezt suttogta - „Ó te nagy szent, itt van a gyermekem, a Boldogságos Szűz Mária az édesanyja, méltóztassál te is gondoskodni róla, legyél az apja.” Egy tarsisi anyai nagynéni magához vette a kis Pált, Mirjamot pedig örökbe fogadta egy apai nagybácsi. A két testvér soha többé nem látta viszont egymást.
      Mirjam a nagybácsi háztartásában dolgozik, ahogy az araboknál szokás. Már kiskorától az Úr természetfeletti ajándékokkal halmozza el, amiket páratlan természetességgel és egyszerűséggel fogad. Mikor tizenhárom éves korában férjhez akarják adni, ellenáll a nagybácsinak, aki hogy megtörje, szidja, ütlegeli, majd száműzi a konyhába, és még a rabszolgák sem kímélik, a legnehezebb és legalantasabb munkákat végeztetik vele. A nagybácsi könyörtelen marad. 1858 szeptember 7-én levelet küld Mirjámtól az öccsének, jöjjön el hozzá, segítse meggyőzni ezt a „makacs” kislányt. Mirjam útközben találkozik egy muzulmán férfival, aki egykor a nagybácsinál szolgált. A férfi, valamint az édesanyja és felesége barátságosan házukba fogadják, és asztalhoz ültetik. Az asztalnál a férfi kifejti, hogy a nagybácsi azért bánt vele ilyen kegyetlenül, mert a keresztények mind rosszak. Megkérdezi, miért marad hűséges egy olyan valláshoz, amelynek tagjai úgyis elkárhoznak rosszaságuk miatt? Mirjam bátran kijelenti, hogy inkább hal meg a római katolikus Egyházban, minthogy Mohamed tanítása szerint éljen. Erre a családfő dühbe gurul, és gyűlölete odáig ragadja, hogy elvágja a kislány torkát, majd a feleségével az éjszaka leple alatt az élettelen testet elviszi egy barlangba, és otthagyja. Mirjam meghal, és a mennyországban találja magát, megpillantja a szentek között a szüleit is, a Szentháromság trónusa elé jut és egy hangot hall, amely azt mondja neki: „Igen, ez megtörtént veled, de a te életed könyve még nincs végigírva.” Ezután felébredt a barlangban, ahol a Szűzanya gondos és titkos ápolása mellett négy hét alatt meggyógyul. Évekkel később, mikor egy orvos megvizsgálja Mirjam holttestét, nem érti, hogyan is maradhatott életben, hiszen a sebhely az egész nyakán végighúzódott. A csoda nyilvánvaló.

      Mirjam nem tér többé vissza a nagybácsijához, hanem mint cselédlány, házról-házra zarándokolva és szolgálva, elkerül Marseille-be; 1865-ben kéri felvételét a Szent József nővérekhez. Számtalan csodás esemény történt vele, ezért a kolostorból elbocsátották.
      1867-ben belépett a Pau-i karmelita nővérekhez. A rendkívüli kegyelmek itt is folytatódtak.
      Írástudatlan marad, ezért nem lehetett kórusnővér. Egész életét betölti a szenvedés misztériuma. Bal karján már születésekor egy 5 cm-es tisztán kivehető kékes kereszt rajzolata volt kivehető, vénákból képződött „titokzatos jel”, közepén egy Krisztus fej volt látható, a kereszt alján a lábakat is ki lehetett venni. 1867-ben testében is megkapja Jézus öt szent sebét és a töviskoronát.
      1875-ben részt vett a betlehemi zárda alapításában, és itt maradt haláláig. 1878-ban kemény tél volt, és vízhordás közben megcsúszott a kolostor ciszternájánál, elesett és eltörte a bal karját, amely elüszkösödött. Ehhez járultak mell- és szívfájdalmai, fulladási rohamai. Állapota egyre rosszabbodott. Sok pap látogatta, még a jeruzsálemi pátriárka is. Megkapta a betegek szentségét és a szent útravalót. Mérhetetlen sok szenvedés után, 1878 aug. 26-án hajnali 5 órakor, 32 éves korában hazaköltözött. A Pau-i zárda már előzőleg kifejezte óhaját, hogy a szívét küldjék el nekik. Hivatták tehát az orvost, hogy azt kivágja. A szíven egy behegedt forradás látszott, az egyik oldalán szélesebben a másikon csak szúrás alakjában, mintha valamikor nyíl hatolt volna rajta keresztül: a szívsebzés maradványa. Ezt azonnal hiteles tanuk előtt írásba foglalták. A metszés után melléből késő estig folyt a friss, piros vér. Teteme mennyei szépségű volt. Karjai egész nap hajlékonyak maradtak s háromszor történt meg, hogy miután betették karjait a koporsóba, azok kitárultak s kereszt alakjában tárva maradtak. Mikor a koporsót be akarták zárni, a karok miatt ez nem sikerült. A perjelnő anya többször a koporsóba tette azokat, de mindig újra kitárultak. Végre így szólt hozzá: „Gyermekem, a szent engedelmesség nevében mondom, hagyja karjait a koporsóban, hogy azt be lehessen zárni.” S Mirjam nővér, aki egész életében példája volt a tökéletes engedelmességnek, most is szót fogadott: karjai mozdulatlanul bent maradtak. Testét hatalmas tömeg kíséretében, augusztus 27-én, a betlehemi Kármel új kápolnájának kórusa bejáratához temették.

      Boldog Mirjam élete egybeesik IX. Boldog Piusz pápaságával: 1846–1878. Szent Péter útódaként ő volt a 255. pápa, és 32 évnyi hosszú uralkodását csak maga Szent Péter uralkodásának időtartama múlja felül. Gyengéd és gyermeki szeretettel szerette őt Mirjam, „Atyámnak” nevezte, látta elragadtatásaiban, gyakran küldött neki üzeneteket a személyére, az Egyházra, sőt az I. Vatikáni Zsinatra vonatkozólag is.
      „Közösségek kutatnak új ájtatossági formák után, s közben elhanyagolják a Szentlélek hagyományos tiszteletét, még a szemináriumokban is. Egymás üldözése és féltékenység uralkodik a szerzetesrendekben, ezért van sötétségben a világ” – mondta elragadtatásában.
      II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta, ünnepe augusztus 25.-én van.
      „A kereszt és a béke az én részem” – mondta Boldog Mirjam. Könyörögj érettünk Szentföld Szent Virága, hogy a vigasztaló Szentlélek által béke legyen minden emberi szívben, a sokat szenvedett Szentföldön, az egész világon. Amen.




2010. aug. 23.

Ártatlanok, hősök, szentek

A fatimai bazilika Ferenc és Jácinta képével a boldoggá avatás alatt, 2000. május 13-án.

Jácintához
Ó, te aki ezen a földön jársz,
és alig érinted ezt,
szeretett Jácinta,
aki mélységes fájdalommal
szereted Jézust,
ne feledd el a kérést,
amelyet rád bíztam:
maradj barátnőm
Szűz Mária trónusánál.
Ártatlanság lilioma,
ragyogó drágakő,
ó, ott az égben,
ahol diadalmasan élsz,
szeretet szeráfja,
testvérkéddel
könyörögj értem az Úrnál.
(Lúcia nővér verse)

Amikor egyik reggel meglátogattam Jácintát, megkérdezte:
- Mennyi áldozatot hoztál az elmúlt éjjel az Úr Jézusnak?
- Hármat. Háromszor felkeltem, és elmondtam az angyal imáját.
- Én sokat, igen sokat. Nem tudom mennyi volt, mert igen sok fájdalmam volt, de nem panaszkodtam.
Ferenc csendesebb volt. Rendszerint azt csinálta, amit nálunk megfigyelt, ő maga ritkán indítványozott valamit. Betegségét hősies türelemmel viselte, egyetlen sóhaj vagy a legkisebb panasz nélkül. Egyik nap, röviddel halála előtt megkérdeztem:
- Ferenc, sokat szenvedsz?
- Igen, de mindent elviselek Isten és a Szűzanya iránti szeretetből.
Egyik nap Ferenc odaadta a vezeklőövet, amelyről már beszéltem, és azt mondta:
- Vedd magadhoz ezt, mielőtt édesanyám meglátná. Már nem vagyok képes testemen viselni.
Mindent megevett, amit édesanyja vitt neki. Nem vettem észre, hogy valamitől is undorodott volna. Így érkezett el ahhoz a naphoz, amikor az égbe kellett mennie. Előtte este azt mondta nekem és húgának:
- Megyek az égbe, és ott sokszor kérem az Úr Jézust és a Szűzanyát, hogy titeket is hamarosan oda vigyenek.

Elérkezett a pillanat, amikor Ferencnek az égbe kellett mennie. Jácinta átadta megbízásait:
- Köszöntsd nevemben az Úr Jézust és a Szűzanyát. Mondd meg, hogy mindent elviselek, ha ezt kívánják, hogy megtérítsem a bűnösöket és engeszteljem Mária Szeplőtelen Szívét.
Nagyon megviselte testvérének halála. Gyakran hosszasan elgondolkozott, és ha megkérdeztem, mire gondol, azt válaszolta:
- Ferencre. Bárcsak láthatnám!
És forró könnyeket hullatott. Egyik nap azt mondtam neki:
- Neked már nem sok van hátra, és az égbe jutsz. De én?
- Te szegény, ne sírj! Ott sokat, igen sokat fogok érted imádkozni. Figyelj csak! A Szűzanya akarja ezt így. Ha tőlem kívánná ezt, én is szívesen maradnék, és még többet szenvednék a bűnösökért.
A három pásztorgyermek: Ferenc (9), Lúcia (10) és Jácinta (7) a jelenési bokor helyén, amelyen a Szűzanya a hónapok 13-áján, 1917. májustól októberig, megjelent.

      Az idézetek és a képek a Fatimáról beszél Lúcia nővér c. könyvből vannak, (portugál eredetiből fordították és sajtó alá rendezték P. Kondor Lajos SVD, Ruttmayer István OSB és Dr. Diós István) szabadon letölthető innen.

Ima Lúcia nővér boldoggá avatásáért
      Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, szívemből imádlak, és hálát adok a Szentséges Szűz fatimai jelenéseiért.
      Jézus Szentséges Szíve és Szűz Mária Szeplőtelen Szíve végtelen érdemei által kérlek, ha ez nagyobb dicsőségedre és lelkeink javára szolgál, dicsőítsd meg Szent Egyházadban Lúcia nővért, a fatimai pásztorlányt, s az ő közbenjárására részesíts bennünket a kegyelmekben, melyekért esedezünk. Ámen.
      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

      Ha bármilyen kegyelemben részesül Lúcia nővér közbenjárására, kérjük, küldje el részletesen a következő címre:
Carmelo de Santa Teresa
Rua de Santa Teresa
3000-359 COIMBRA, Portugal 
      Imprimatur: Fatima, 2006. február 13, X Serafim, leiria-fatimai püspök

2010. aug. 20.

Litánia Szent István Király tiszteletére

 
Szent István Király szobra, Csíksomlyó-i kegytemplom

Uram, irgalmazz nekünk
Krisztus, kegyelmezz nekünk
Uram, irgalmazz nekünk
Krisztus. hallgass minket
Krisztus, hallgass meg minket

Mennyei Atyaisten          -      Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten            -
Szentlélek Úristen           -
Szentháromság egy Isten -

Szűz Mária, Isten szent Anyja                                       -     Könyörögj érettünk!
Szent István király, Isten hű szolgája
Szent István király, ki a Boldogasszonyt buzgón tisztelted
Szent István király, kit apostolának meghívott az Isten
Szent István király, kit az Anyaszentegyház oltalmazójának rendelt az Isten
Szent István király, kit népünk királyává választott az Isten
Szent István király, Isten akarata szerint való király
Szent István király, ki a kereszténységre vezetted néped
Szent István király, ki az igaz hitnek hirdetője voltál
Szent István király, ki megtérítetted pogány népedet
Szent István király, ki az ellened támadókat meggyőzted
Szent István király, ki a betegek gyógyítója voltál
Szent István király, az alázatosság csodája
Szent István király, a béketűrés nemes példája
Szent István király, a keresztény szeretet élő formája
Szent István király, az igazságos fejedelem mintaképe

Mi bűnösök                                             -      Kérünk téged, hallgass meg minket!
Hogy a római katolikus hitet kiterjesszed
Hogy nekünk békességet és egyetértést nyerj
Hogy hazánktól az ellenséget távol tartsd
Hogy az istenkeresők szívét az igaz hitre elvezéreld
Hogy a papság és a hívek között az egyetértést megerősítsd
Hogy megújítsd bennünk a régi buzgóságot
Hogy országodat békében megtartsd, megáldjad és oltalmazzad
Hogy Istennél mindnyájunkért esedezzél

Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit,
kegyelmezz nekünk.
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit,
hallgass meg minket.
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit,
irgalmazz nekünk.

P: Imádkozzál érettünk, Szent István király!
H: Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire.

P: Könyörögjünk!
      Jóságos Istenünk, szolgádnak, Dávid királynak érdemeiért irgalmas voltál a választott néphez. Kérünk, tekints szegény hazánkra, és szolgádnak, István királynak érdemeiért fordítsd el rólunk bűneinkkel megérdemelt büntetésünket és engedd éreznünk szokott irgalmasságodat. Krisztus, a mi Urunk által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
H: Amen.
(Sélyei Nagy Ignác, Székesfehérvár első püspöke írta, 1785.)

 
Csíksomlyói kegytemplom oltára, a kép baloldalán: Szent István Király, jobboldalán Szent László Király szobra

Forrás:
Litániák a szentekről, Kerekes Kegytárgy, 2000.

2010. aug. 19.

Suszterszék [13]


     
„Amikor tehát alamizsnát adsz...” (Mt 6.2) „Te amikor imádkozol...” (Mt 6.6) „Te, amikor böjtölsz...” (Mt 6.17)

     
AZ ÚGYNEVEZETT TERMÉSZETFÖLÖTTI IMA

      Ismeretes az a szép példabeszéd a lépcső alján kuporgó gyermekről, amelyet a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz mondott el novíciájának, a Szentháromságról nevezett Máriának: ő adta tovább nekünk: Egy kisgyerek, aki még alig tud járni, megpillantja mamáját a lépcső tetején, és szeretne feljutni hozzá. Ekkor - mondja Teréz - felemeli lábacskáját, de olyan kicsi, hogy az első lépcsőfokot sem éri fel. Ha feladja a küzdelmet, akkor a mamája azt hiszi majd, jó helyen van odalent, és ott hagyja. De ha továbbra is igyekszik, akkor sem jut feljebb. A mama fog lemenni érte, karjába veszi, és egyből felemeli a lépcső tetejére.
      Teréz hasonlata zseniális, ráadásul pontosan beleillik Avilai Teréz gondolkodásmódjába. Ugyanis a Szentanya főművét, a Belső Várkastélyt két részből álló vázra építette fel: az első három lakás azt ábrázolja, mit lesz az istenkereső ember saját erejéből, a szokásos kegyelmi segítséggel. Ezek az erőfeszítések akár a gyermek mozdulata - szükségesek, de ugyanakkor alapvetően elégtelenek ahhoz, hogy valaki eljusson a beleöntött szemlélődéshez. A négy utolsó lakás pedig arról tanúskodik, mivé akarja tenni Isten az embert, amikor karon ragadja, és mintegy megízlelteti vele, hogy kicsoda Ő, az Isten; vagyis, más szóval, tisztán ingyenes kegyből közli magát azzal, aki saját erőfeszítéseivel nem tudott többet tenni, minthogy „jelentkezett” erre a tapasztalatra.

KERESZTES SZENT JÁNOS „ÉJSZAKÁI”

      János a Sötét éjszakában (I. könyv IX. fej.) néhány olyan jelet ad meg, amelyek lehetővé teszik az Isten-kereső embernek - vagy még gyakrabban az illető lelki vezetőjének -, hogy felismerjen egy másik formát, amelyben Isten természetfölötti módon közölheti magát.
      A lélek szárazságot érez, valami ürességfélét. Semmisem történik imája alatt. Ez az űr nyugtalanítja, s igyekszik olvasmányt hívni segítségül: a Szentírást vagy valamely lelki írót. De hamarosan leteszi a könyvet, nem bírja folytatni. Ebben a tehetetlenségi állapotban felteszi magának a kérdést, hogy nem valamiféle hűtlenség miatti büntetést szenved-e, hogy az Úr nem azért vonult-e vissza, mivel a lélek hűtlenül elhagyta. De nem. Kétségkívül vannak az életében gyengeségek, törékenységek. De ő szándékosan nem tagad meg Istentől semmit, még lényegtelen dolgokban sem. Végül ez a nyugtalanság azzal a vággyal jár, hogy a lélek még inkább szeretné szolgálni az Urat, hű maradni hozzá még akkor is, ha ez a szárazság nem akar véget érni.
      Keresztes Szent János azt mondja, hogy itt a beleöntött szemlélődés hiteles formájáról van szó. Isten közli magát, valamiképpen kézzelfoghatóvá teszi, hogy ki Ő, de ezt negatív módon teszi: Ő a mindenen túli, akit nem lehet sem látni, sem érezni, sem megérinteni. Gondoljunk a már említett megkülönböztetésre: hitünket mi előzőleg emberi „funkcionálási” módunk szerint gyakoroltuk. Most, mondja Keresztes Szent János, Isten maga önti belénk világosságát. S mint az éji madár, mikor kiteszik a napfényre, mi is vakon pislogunk, belemerülve abba a sötétségbe, amelyet ő az érzékek passzív éjszakájának nevez.
      Később - vagy akár egyidejűleg - egy másik éjszaka is bekövetkezhet, még nagyobb megpróbáltatást hozva, amelyet Keresztes Szent János a szellem passzív éjszakájának nevez. Az isteni fény, amely közli magát, bűnös állapotunkat mintegy a maga csupaszságában tárja elénk. A lélek ekkor tűrhetetlen fájdalommal érzi, milyen csökönyösen ellenszegül Istennek. Nem csupán túl kicsi és túl gyenge - mint az érzékek éjszakájában - ahhoz, hogy alkalmazkodjék az isteni fényhez, hanem ezen kívül még a bűn is rányomja bélyegét. Lényének egy része - sőt az adott pillanatban úgy érzi, hogy az egész - tisztátalannak, Istennel szemben állónak tűnik föl a szemében. Az ember mintegy saját poklát éli meg.
      A valóságban ez inkább purgatórium. Mert a végtelen Szeretet közli magát így a lélekkel, és első ütemben kiélezetten érezteti vele, milyen távol van ettől a szeretettől. Ismeretes Keresztes Szent János hasonlata a tűzbe tett fatuskóról, amelynek, mielőtt élő lánggá vagy izzó parázzsá válna, sírnia kell, meg kell feketednie, füstölnie, pattognia kell.
      Nagyon fontos, hogy az, aki ilyenkor a lelket kíséri, fel tudja ismerni ezt az átmeneti szakaszt. Szerzőnk szigorú szavakkal ostorozza azokat a gyóntatókat, akik nem tudják tiszteletben tartani a Lélek szabadságát a lelkekben, és páncélként erőltetik rájuk a rendszeres imádságot, amelyre pedig akkor teljesen képtelenek.
      Egy korunkbeli nagy lelki vezető[1] még azt is leírta, hogy ezek a száraz szemlélődési formák gyakrabban tapasztalhatók a mi időnkben mint azok, amelyeket Jézusról nevezett Terézia leírt. Ez az atya az ötvenes években írt, s feltehetjük a kérdést, hogy most, a század végén, ugyanezt állítaná-e. De bárhogy nézzük is a kérdést, fel kell ismernünk a természetfölötti imának ezeket a - mondhatni - negatív formáit. Ez a felismerés annál is fontosabb, mivel ezek a tapasztalatok - tekintettel tisztító jellegükre - mindenféle megpróbáltatás alkalmával jelentkezhetnek: betegség, depresszió, munkahelyi vagy családi nehézségek stb.; következésképpen lehetséges, hogy semmit sem értünk a dologból, ha az események „természetes” értelmezésére szorítkozunk, és nem törődünk lelki dimenziójukkal.
      Jegyezzük meg azt is, hogy Keresztes Szent János az „éjszakákat” elemezve nem kifejezetten arról beszél, ami a tulajdonképpeni imaidő alatt történik. Egy lelki állapotot ír le, egyfajta általános hangulatot. Maga Terézia sem különbözteti meg soha élesen a tulajdonképpeni imádságot és az imádságos életet. Úgyhogy mindaz, amit eddig leírtunk előfordulhat éppúgy az imádkozásra szentelt időben, mint a napnak, sőt az éjszakának bármely órájában.

AZ EGYESÜLÉSI IMA
      Ismétlem, az eddig elmondottak, a természetfölötti imának aránylag gyakran előforduló formáira jellemzők. Még a lélek passzív éjszakája is többé-kevésbé sűrűn előfordul. Sok istenkereső magára ismerhet benne. Az Ötödik lakástól kezdve viszont leszűkül a keresztmetszet. Teréz megjegyzi, hogy a természetfölötti ima fajtái közül az ún. „egyesülési” ima már sokkal ritkább ajándék.
      Miben áll ez? Egyházdoktorunk lángelméje mindig találó hasonlatokkal áll elő. Ezúttal a híres selyemhernyó-kép van soron (BV V,2). Ez a csúf, kövér, fakó, kúszó-mászó állat saját maga építi fel a gubót, amelybe beletemetkezik és meghal, majd újjászületik, mint kecses, fürge, tarka pillangó. Meglepő átalakulás, amelynek láttán Teréz lelkesedve ujjong. De még mindig kevésbé meglepő, mint az, amelyet az egyesülési ima hoz létre. Mert ilyenkor Isten alapjaiban ragadja meg a lelket és teljesen lefoglalja. Nem valamely adott tehetsége - akarata, értelme, képzelőereje - szegeződik az isteni tárgyra, hanem egész lénye foglyául esik, hatalmába kerül úgy, hogy valamennyi pszichikai tevékenysége megszűnik. Ennek általában az az eredménye, hogy az ember elveszti tudatát, önmagának, az időnek, környezetének tudatát. Mert mi - kivéve a természet törvényeinek ellentmondó esetet - „saját énünket” ténylegesen csak adott fizikai vagy pszichikai tevékenység révén tudjuk felfogni.
      Az a lélek, amely ily módon „elmerült” Istenben, amikor magához tér, tudatában van annak, hogy az Egészen Más világába került be az imént, és maga is egészen átalakulva távozott onnan. Néha olyan keményen ragadják meg a lelket, (úgy érzi, „egy óriás karjai” közé került - írja Teréz), hogy már az életéért aggódik. És a történtek elmondására spontán Szent Pál szavai jönnek ajkára: „eltemettek minket Krisztussal, hogy mi is új életet éljünk” vagy „Krisztus a mi életünk” (vö. Róm 6,4; Kol 3,3).
      Itt egy sokkal ritkább élmény előtt állunk, amelyet, éppen ezért sokkal nehezebb felismerni és megvilágítani. Teréz, miután leírta ezt az egyesülési imát, mindenekelőtt hatásait kutatja, híven az evangéliumi megkülönböztetési elvhez, miszerint gyümölcseiről ismerjük meg a fát. Az egyesülési ima annál a személynél, aki ebben a kegyelemben részesül, új élethez vezet, Krisztussal egyesült élethez. Nem mintha az ember gondolatvilágát mindig felszívná az Úré, ami lehetetlenné tenné az egyszerű feladatok elvégzését. De az akarat igen rugalmasan aláveti magát a Szentlélek legkisebb sugallatainak is, ahogyan azok minden percben megmutatkoznak.
      Szerzőnk a hatodik lakásban folytatja azoknak a kegyelmeknek a leírását, amelyek - legalább is az ő esetében - ezt az egyesülési imát kísérik. Nagy hangsúlyt fektet az ilyen adományok affektív visszhangjára, ami megmutatja, hogy azok az ember lényét egészében, nemcsak a tudat szintjén, ragadták meg. Hozzáfűzi különböző természetű tapasztalatait - ezek egyébként nehezen férnek össze az imént említett tudatvesztéssel -, amelyek életének ezt a szakaszát kísérték, amikor is az egyesülési ima ajándékában részesült. Felsorolásában szerepelnek a bőségesen kapott képzeleti látomások - egészen belső látomások - bizonyos misztériumok mélységes megértése; amit ő intellektuális látomásnak nevez, valamint Krisztus jelenlétének észlelése, amelyet tanácsadói szintén intellektuális látomásnak neveznek, noha ő maga húzódozik ettől az azonosítástól (BV VI,8).
      Keresztes Szent János a maga sajátságos kegyelme és géniusza szerint szintén hasonló tapasztalatokról beszél a Szellemi páros ének utolsó versszakában és főleg az Élő szeretetlángban.
      Ezekről a kegyelmekről vagy az egyesülési imáiról szólva vajon valóban kivételes kegyekről vagy nagyon ritka élményekről kell beszélnünk? Láthatólag nem fordulnak elő minden egyes lelki életút valamennyi kanyarulatában. Mindazonáltal nem csak kanonizált vagy nyilvánvalóan kanonizálható szentek kapják ajándékba. Erre mutat annak az egyszerű embernek a tanúságtétele, aki még most sem tudja igazán, mi történt vele: „A közös imát mondtuk a kápolnában. Engem elfogott Isten jelenléte, ahogyan az néha előfordul velem. Jézus ott volt, én nem gondoltam többé semmire, de Ő ott volt, és én Vele voltam. Mikor ez megszűnt, meglepődtem: mindenki elment már. A többiek azt hitték, hogy aludtam. Én biztos voltam benne, hogy nem aludtam, de az alatt az idő alatt semmit sem éreztem már abból, ami körülöttem történt”. Mivel ismerjük az illetőt, és tudjuk, hogyan szokott viselkedni, joggal gondolhatjuk, hogy extatikus jelenségről volt szó.
      Ami a képi vagy intellektuális látomásokat illeti, amelyekről Terézia beszél, ezek nem vonatkoznak közvetlenül az imaélet formáira. Mégis, úgy látszik, kapcsolatba lehet hozni velük bizonyos, ezúttal aránylag gyakori élményeket, amelyek az imádság folyamán vagy azon kívül észlelhetők.
      Előfordul ugyanis, hogy egy adott szentírási szakasz, amelyet már olyan sokszor olvastunk, hogy kívülről tudjuk, imádság közben eszünkbe jut, és egészen új értelmet kap számunkra. Úgy érezzük, mintha „méretre”, egyenest ránk szabták volna, vagy pedig hihetetlen mélységgel rávilágít életünk egy adott aspektusára. Bergson mondására gondolunk, miszerint „a misztikus élet nem más, mint lángoló betűkkel olvasni újra a hit tanítását.”[2]
      Hasonlóképpen egy evangéliumi jelenet látszólag jelentéktelen részletét egyszerre csak olyannak látjuk, mint ami mélységes hitigazságot tár fel előttünk. Jelentéshordozó képpé válik, amely valamely misztérium szívébe vezet be bennünket. Egy leány egyszer bizalmasan elmondta nekünk: Szerzetesi hivatását úgy kapta, hogy egyszerűen felidézte az Urat a Getszemáni-kertben, amint rátekint. Ez a belsejében „látott” jelenet Pascal mondását jelentette számára, aki ezeket a szavakat adja Jézus szájába: „halálküzdelmemben Rád gondoltam, véremnek ezt a cseppjét érted ontottam”. Ez a kegyelem harminc év elteltével sem vesztett erejéből. Valami hasonlóra céloz Lisieux-i Szent Teréz amikor leírja, milyen érzelmek fogták el egy vasárnap a szentmisén, látva, hogy a misekönyv mögül a keresztre feszített Krisztus vérző keze nyúlik elő. Ismételjük, itt nem „látomás”-ról van szó, amilyennek azt Avilai Teréz a hatodik lakásban leírja, hanem teljesen ingyenes természetfölötti kegyről, amelyet az Úr akkor ad meg, amikor akar.
      Ilyenformán talán kézenfekvő az a gondolat, hogy a nagy misztikusoknak megadott látomáskegyelmek célja mintegy nagyítón át rámutatni ezekre az imént említett szerényebb kegyekre is, amelyeket az Úr viszonylag elég gyakran megad tetszése szerint. Ezek megint csak azok a „kis szemlélődés-csöppecskék”, amelyek esetleg észrevétlenek maradnának, ha egy Jézusról nevezett Teréz - vagy mások – kivételesebb látomásai világánál nem látnánk meg őket mintegy nagyító tükörben. De itt már néhány olyan teológiai kérdéshez jutunk el, amelyek rövid áttekintésünk végén felvetődnek.
Milyen legyen magatartásunk ezekkel a kegyelmekkel szemben?
      Hogyan viselkedjünk, ha ilyen természetfölötti ima-kegyelmekkel találkozunk? A kérdésre csak árnyalt válasz adható. Két ellentétes buktatót kell kikerülnünk. Az egyik, ha azt mondjuk: „Ezek a kegyelmek még nem jelentik a szentséget, tehát nincs jelentőségük”, A másik: „Ezt kell kémünk Istentől, különben lemaradunk az üdvösség felé vezet úton”. Nézzük meg mind a két szempontot.

EZEK A KEGYELMEK MÉG NEM JELENTIK A SZENTSÉGET
      Megállapítható, hogy az egyes szentek életében a természetfölötti ima-kegyelmek - s mindaz ami ezzel kapcsolatos - rendkívül változatos szerepet töltenek be. Páli Szent Vince, életrajzíróinak tanúsága szerint, állítólag nemigen ismerte ezeket az imaformákat. De nem hasonló dolog-e, ha valaki arra érez késztetést, hogy átvegye egy gályarab helyét, még ha ez nem is tartozik a tulajdonképpeni ima területére? Avilai és Lisieux-i Teréz életét összehasonlítva meglepő különbséget látunk a kettő között a minket foglalkoztató téma szempontjából. Utóbbinál a megszokottól nagyon kevés eltérés tapasztalható. Előbbinél kétségkívül nagyon sok, de ugyanaz az egyszerűség jellemző élete utolsó tíz évére, pedig ezek a tettekben leggazdagabb és legtermékenyebb esztendők. Holott mindkettő nagy szent.
      Nem mondható tehát, hogy ezek a kegyelmek különösebben alkalmas ismertetőjegyek volnának az Istennel való egység fokának felbecsülésére. Ha ezt egyáltalán lehetséges - és szükséges - felbecsülni!
      Ez annál is inkább igaz, mert az ilyenféle megnyilvánulásoknak, ha nem is az oka, de legalább is kedvező talaja lehet a vérmérséklet. Bizonyára nem helytelen azt állítani, hogy léteznek természetes adottságok a misztikus életre, sőt talán annak egyik vagy másik formájára. Arról nem is beszélve, hogy - az adott vérmérséklettel egyébként rokon - spirituális hagyományoknak is lehet befolyása. Marie-Eugéne atya egy alkalommal, amikor egy nagyszeminárium tanári testületével találkozott, a folyosón beszélgetés közben állítólag ezt mondta: „A Kármelben nemigen vannak stigmatizáltak. Az inkább a ferences hagyományban fordul elő. Nálunk inkább ima-kegyelmekről van szó”.
      Itt titokzatos területen járunk, amely mélyreható vizsgálódásokat igényelne. Vonjuk le a végső következtetést Avilai Terézzel: Az Úr nem vezet mindenkit egyazon úton.... Habár ebben a házban mindenki imádságos életet él, abból legkevésbé sem következik, hogy mindenki szemlélődő. Ez lehetetlen volna, s ez a gondolat szolgáljon vigasztalásul annak, aki nem volna az. A szemlélődés Istennek rendkívüli ajándéka, amely az üdvösséghez egyáltalán nem szükséges ... az Úr nem kívánja azt tőlünk ... Az Úr ugyanis erős léleknek tekinti, mint olyant vezeti, s majd egyszerre adja meg neki odaát azt, amit idelent meg sem ízlelt (TÚ XVII,2).
      Tehát egyáltalán ne törődjünk vele? Úgy gondoljuk, ez egy másik buktató, amelyet el kell kerülni.

EZEK A KEGYELMEK HASZNOSAK, SŐT ÉRTÉKESEK
      Ha, mint láttuk, ezek a kegyelmek annak eszközei lehetnek, hogy Isten bensőségesen közölje magát a lelkekkel, semmisnek tekinteni őket azt jelentené, hogy semmibe vesszük Isten szeretetét és vágyát a teremtményével való egyesülésre. Egyébként Keresztes Szent János és Avilai Teréz habozás nélkül állítják, hogy ha nem jelentkeznek gyakrabban, az nem az Úr hibájából történik. Hallgassuk ismét Terézt: Habár mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy elmélkedjünk és szemlélődjünk ... kevesen vannak közöttünk, akik megteszik a magukét, hogy kiérdemeljék a drágagyöngyöt (a természetfeletti egyesülési imát), amelyről beszélünk ... Hogy az Ötödik lakásig jussunk, ahhoz nagyon sok (erény) szükséges, nagyon sok! Nem szabad a dolgot könnyen vennünk egy pillanatra sem! (BV V,l).
      Tény, hogy ezek a kegyelmek értékesek. Értékük tehát már abból származik, hogy itt Isten közli önmagát. Emlékezzünk csak arra, mit mond Isten Áronnak és Mirjamnak, testvérükre, Mózesre vonatkozóan, akinek nem álmok vagy látomások formájában adta bizalmas közléseit, hanem szemtől szembe (Szám 12,6-8). De ezek a kegyelmek a gyümölcsei miatt is értékesek. Elég emlékeztetni a már említett örömökre, amelyeket Teréz gustosnak nevez, vagy azokra a fényekre, amelyek nem csak világítanak, hanem egyidejűleg melegítenek is, és megsokszorozzák a jó felé hajtó lendület erejét. S mit is mondjunk arról az egyesülési imáról, amely élvezőjét kövér féregből könnyű pillangóvá változtatja, vagyis egészen új életbe vezeti át, amelyben mindig az Úr foglalja el az első helyet?
      Tehát a hatásuk alapján értékeljük majd ezeket a természetfölötti imaformákat és aszerint, hogy mennyire hasznosak magának a megajándékozott személynek vagy Isten népének. Mindenekelőtt megállapítható, hogy az Úr úgy jár el, mint az Énekek Énekében a Vőlegény: az ajtó előtt áll és kopog. Valaki, aki még megragadt a földi étkek iránti vágyakozásban vagy kísértést érez arra, hogy visszatérjen az egyiptomi húsosfazékhoz, most megkapja ezt a kegyelmet: pontosan a gustost. Az Úr kétségkívül meg akarja vele ízleltetni az isteni dolgok zamatát, hogy elfordítsa ezektől a hamis étkektől, a repedezett ciszternáktól, amelyeket Jeremiás emleget. Aki csak pasztorációs munkát végez napjainkban, és kapcsolatban van a sokat emlegetett „újrakezdőkkel” - felnőttek, akik, miután mindenféle és fajta tan területére elkalandoztak, megtalálják, vagy újra fellelik a keresztény élet útjait -, megállapíthatja, hogy ezek az emberek gyakran átélnek egy kezdeti időszakot, amelyben sok kedvezmény „adatik” számukra: az öröm az Úr szolgálatában, nagylelkű nekibuzdulások, könnyen megvalósítható összeszedettség stb. Erről a jelenségről részben a pszichológia törvényei is beszámolhatnak, de megállni ennél a magyarázatnál rettentően leszűkítő értelmezés lenne.
      A kegyelemben részesülő személy lelki előrehaladásából tehát megérthetjük az okát ezeknek az isteni adományoknak. De senki sem áll szigetként magában. Az a lélek, amely felemelkedik, felemeli a világot, és teológiai szempontból teljesen józan felfogás a természetfölötti ima-kegyelmeket és mindazt, ami ezeket kíséri „karizmának” tekinteni a szó technikai értelmében, vagyis Isten népe javára adott kegyelemnek.
      A kegyelmekben részesülő személy ugyanis valóban tanúvá válik. Tapasztalatból beszél, mutatis mutandis elővehetné André Frossard kijelentését: „Isten létezik, találkoztam vele”. Lángoló tapasztalata felmelegít mindenkit, aki a közelébe kerül. Ez a melegség maradhat félig meddig rejtett, mégis szerény megvalósulása annak, amit Bergson ír a misztikusokról: létezésük hívás. Visszatérve ahhoz, amit a mi keresztény Nyugatunk él meg néhány évtizede, észrevehető, hogy az előbb említett „újrakezdők” közül sokan úgy jutottak el a hithez, hogy kapcsolatba kerültek karizmatikus megújulási csoportokkal, s ott találtak tanúkat, akik olyan fajta élmények nevében éltek és beszéltek, amelyekben nem nehéz felfedezni Avilai Teréz második és harmadik öntözési módszerét.[3]
      Mit mondjunk most az egyesülési imáról és az ehhez kapcsolódó kivételesebb adományokról? Nem találhatunk-e ismét kulcsot a magyarázatra abban, amit Teréz az Ötödik lakásnál ír? Miután beszélt az egyesülési ima hatásairól, nevezetesen az akaratnak Isten akaratához való teljes és rugalmas alávetéséről, hozzáteszi: Ez az az egyesülés, amelyre egész életemben vágyódtam; ez az, amelyért folyton imádkozom az Úrhoz; ez a legvilágosabb és a legbiztosabb (BV V,3). Isten akaratát teljesíteni minden pillanatban: ez a szentség. S Teréz, mikor befejezi a természetfölötti egyesülési ima leírását, úgy mutatja be azt mint a „rövidebb utat” a szentség eléréséhez (BV V,3), ennek a szabadságnak az eléréséhez, amellyel, levetve „a régi embert”, a lélek tökéletesen Isten kezébe adja magát.
      Ennek alapján nem állíthatjuk-e, legalábbis mint hipotézist, hogy ha a Szentlélek egy embernek, legyen az férfi vagy nő, megadja ezt a „rövidebb utat”, ezt azért teszi, mert különleges küldetésre szánja: szerzetesrendet kell alapítania, mint Avilai Teréznek; befolyást kell gyakorolnia a történelem menetére, mint Sienai Szent Katalinnak vagy Szent Johannának; vagy egyszerűen, Lisieux-i Teréz vagy Lourdes-i Bemadette és még sok más személy módjára, jelentős ideig hősi fokon kell gyakorolnia az erényeket. Úgy, hogy az Egyház esetleg elismerje szent voltát, és oltárra emelje, mint a keresztény élet tökéletes modelljét Isten népe számára. „Részegítő ital lehetetlen küldetéshez” - írhatnánk ezekről a magasabbrendű kegyelmekről. Nem állíthatjuk, hogy az ilyen kegyelmekben részesülő misztikusok kanonizált szent lesz - a kanonizációban egyéb, köztük emberibb tényezők is közrejátszanak -, de a „kanonizálhatók” tömegébe tartoznak, akiknek a kisugárzása, ha szerényebb is, de tény és való.
      „Lehetetlen küldetésről” beszéltünk. Embernek lehetetlen, de lehetséges Istennek, hogy őrült szeretetet gyújtson egy emberi szívben. Olyan szeretetet, ami Ő maga, Isten. Ez azt is jelenti, hogy azoknak, akik ebben a szeretetben részesülnek, tisztán emberi szempontból, nem szükségképpen irigylésre méltó a sorsa. Útjuk nem lesz mentes rendkívüli nehézségektől. Az igazi szeretet - legalább is ezen a világon - mindig egyidejűleg öröm és szenvedés. A rendkívüli szeretet rendkívüli örömmel, de egyben rendkívüli szenvedéssel is jár. Ami bizonyára elegendő volna ahhoz, hogy lehűtse a lelkesedését azoknak, akiket esetleg megkísért a féltékenység a másoknak nyújtott kegyelmek láttán. Egyébként ezt jelenti Jézus válasza Zebedeus fiainak, akik az első helyekért versengtek Őmellette: „Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom?” (Mk 10,38).
      Ennek azonban nem szabad megállítania a nagylelkűeket, az őrült szerelem várományosainak lendületét. Az Úr - ingyenes - ajándékaira szemet vetni nem ugyanaz, mint késznek lenni mindarra, amit csak Isten akar, sőt felvágyni a szeretet csúcsaira, bármilyen formát öltsenek is. Ez utóbbi magatartás véleményünk szerint elkerüli a fent említett két zátonyt. Isten azt akarja, hogy szentté váljunk, vagyis akaratunkat minden percben és mindörökre összhangba hozzuk az övével. Ha tetszésére van, hogy valamilyen misztikus kegyelmet adományozzon nekünk, képesek leszünk megbecsülni a maga értéke szerint a nekünk nyújtott kegyet. De távolról sem látunk benne tökéletességi bizonyítványt, hanem felismerjük, hogy népe javára bízta ránk ezt a talentumot és vele a felelősséget is.

______________________________________
[1] Jézusról nevezett Marie-Eugéne atya: Látni akarom Istent, Éditions du Carmel, 1973, p. 518.

[2] Bergson: Les Deux Sources de la Morale et de la Religion, Paris, Alcan, 1932. p. 253.

[3] A karizmatikus megújulást csak példaként említjük, nem úgy, mintha kizárólag itt fordulnának elő ezek a jelenségek.


RÖVIDÍTÉSEK

Szent Terézia műveit a következő rövidítésekkel jelöltük:
LSZ Lelki számadások (1560-1581)
Ö Önéletrajz (1562)
TÚ A tökéletesség útja (1566-1567)
A Alapítások könyve (1573)
IK Isteni kegyelmek (1569-től)
ÉN Gondolatok az Énekek énekéről (?)
BV A belső várkastély (1577)
L Levelek

Az idézett részeket Szeghy Ernő OCD fordításában közöljük.
______________________________________

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek, Pécs, 2002