2010. márc. 27.

Vianney Szent János: Nagyböjtre

      "Virágvasárnap" előtt Jézusunk nem engedte meg, hogy királlyá tegyék, nem engedte meg, hogy a nyilvános ünneplést. Ezen a napon elfogadja, mert már a halálba indul. A kereszten lesz a legteljesebben Messiás, Megváltó, Győztes, Király. Szamárháton vonul be Jeruzsálembe, szelíd és alázatos Király.
      Hozsannázó tömeg vagyunk, de nem kísérjük el Jézust egészen a Kálváriáig, a szenvedésig, az első ellenszélre bűneinkkel ismét keresztre feszítjük Őt. Győznünk kell az ellenségen, a bűnön. Viennay Szent János tanítása mindig aktuális:
***

      Isteni Megváltónk mindenben mintakép számunkra; a kísértésben is az akart lenni. Ezért engedte magát a pusztába vinni.
      Mint ahogy a jó katona nem fél a csatától, a jó kereszténynek sem szabad félnie a kísértéstől. A kaszárnyában mindenki jó katona, de a harcvonalban meglátszik a különbség bátrak és gyávák között.
      Legnagyobb kísértés, ha nincs kísértés. Szinte azt mondhatnám, hogy boldogok, akiknek kísértésük van: itt a lelki aratás ideje, amikor fölhalmozhatjuk a termést a mennyország számára. Úgy van, mint aratáskor: az ember korán kel, sokat fárad, de nem panaszkodik, hiszen termést szed.
      A sátán csak azokat kísérti, akik ott akarják hagyni a bűnt, és azokat, akik a kegyelem állapotában vannak. A többiek az övé, nem kell kísérteni őket.
      Egyszer egy szent valami kolostor előtt ment el, és egész csomó ördögöt látott, amint gyötörték a szerzeteseket. Ezután egy város mellett ment el, és ott csak egyetlen ördög volt, az is karbatett kezekkel ült, és békében hagyta a lakosságot. A szent megkérdezte tőle, hogyan lehet, hogy ilyen nagy városban egyedül van, azt a maroknyi szerzetest pedig oly sokan kísértik. Az ördög azt felelte, hogy elég ő a városnak, mert itt haragra, tisztátalanságra, részegeskedésre hajlanak az emberek, és ezáltal már fogva is tartja őket. Neki könnyű a munkája, de sokkal nehezebb bírni a szerzetesekkel. Az a sereg ördög, amely kísértésükkel foglalkozik, elvesztegeti idejét és fáradságát, mert senkit sem tudnak megkaparintani. De azért ott várnak, hátha jönnek majd olyanok, akik megunják a szabályok szigorúságát.
      Egy kolostorban az egyik testvér látta, amint szentmise alatt ördögök settenkedtek a jó szerzetesek körül. Az egyik barátnak egyenesen a fején taposott egy ördög; a másikat meg folyton támadta egy, de úgy látszik, nem bírt vele, mert mindig visszahúzódott tőle. Szentmise után a testvér megkérdezte a két szerzetest, hogy mivel foglalkoztak a templomban. Az első bevallotta, hogy azon járt az esze, miképpen fogja bepadlózni a házat. A másik elmondta, hogy kísértése támadt, de ő mindig visszautasította. - Így kell tenni a jó kereszténynek is, akkor a kísértés érdemszerző lesz számára.
      Leggyakoribb kísértés a kevélység és a tisztátalanság. Legjobb eszköz az ellenállásra: sokat dolgozni Isten dicsőségéért. Sajnos, az emberek átadják magukat a kényelemnek, henyélésnek, és akkor nem csoda, ha az ördög lejtőre viszi a lábukat.
      Egy szerzetes panaszkodott elöljárójának, hogy heves kísértést szenved. Az elöljáró meghagyta a kertésznek meg a szakácsnak, hogy ha kell valami, mindig azt a szerzetest hívják. Nemsokára aztán megkérdezte tőle, hogyan áll a kísértéssel. „Ó atyám, arra nincs időm, hogy rágondoljak...”
      Ha jól elmélyednénk Isten jelenlétében, könnyű volna ellenállni a kísértőnek. Sosem vétkeznénk, ha élne bennünk a gondolat: lát az Isten.
      Volt egy jó szent, gondolom, Sziénai Szent Katalin, aki egy kísértés után elpanaszkodott Krisztus Urunknak:
      - Hol voltál, Jó Jézusom, ebben a rettenetes Időben?
      - Szívedben voltam és örömem telt abban, hogy küzdeni látlak - felelte az Úr.
      A kísértés pillanatában szilárdan meg kell újítani keresztségi fogadalmunkat. Tartsátok csak meg, és jól figyeljetek arra, amit most mondok: amikor kísértésben vagytok, ajánljátok fel a küzdelem érdemét a jó Istennek az ellentétes erény elnyerésére. A kevélység kísértését ajánljátok föl alázatosságért, az illetlen gondolatok leküzdését tisztaságért, a felebaráti szeretet ellen támadó kísértéseket szeretetért. Ajánljátok fel a kísértést a bűnösök megtéréséért is: ez bosszantja és futásra készteti az ördögöt, mert a kísértés így ellene fordul... Utána már nyugodtan hagy benneteket.
      A kereszténynek mindig harcra készen kell állnia. Mint ahogy háború idején vannak előretolt őrszemek, hogy tudósítást adjanak az ellenség közeledtéről, úgy nekünk is mindig őrállásban kell virrasztanunk, hogy lássuk, nem vet-e tőrt az ellenség, nem tervez-e hirtelen támadást...
      Tény az, hogy vagy a keresztény uralkodik gondolatain, vagy a gondolatok uralkodnak rajta; nincs középút. Úgy van ez, mint amikor két ember birokra kel, hogy ki lesz az erősebb, ki teremti földhöz a másikat. Az egyik csaknem mindig fölülkerekedik és amikor már földön van az ellenség, mellére térdel. Nagy a dicsősége, mert ő a győztes. Így gondolatainkkal vívott küzdelmünk is ritkán eldöntetlen: vagy gondolataink visznek minket, vagy mi visszük gondolatainkat.
      Gyermekeim, milyen szomorú, ha hagyjuk magunkat elragadtatni gondolatainktól! A kereszténynek előkelő hivatala van: úgy kell parancsolnia szolgáinak, mint egy nagyúrnak. Szolgáink a gondolataink. Megkérdezték egy pásztortól, hogy kicsoda ő. Azt felelte, hogy király.
      - Kiken uralkodsz?
      - Alattvalóimon.
      - És kik az alattvalóid?
      - A gondolataim!
      Ez a pásztor joggal mondhatta magát királynak. Úgy vagyunk itt a világon, mint csónak a tengeren. Mi támasztja a hullámokat? Szélfúvás. A világon mindig fúj a szél: a szenvedély vihart kelt szívünkben, és a küszködéssel érdemeljük ki a mennyországot. Ne higgyük, hogy van hely a földön, ahová kimenekülhetünk a küzdelemből! Az ördögöt mindenütt megtaláljuk, és ő mindenütt azon jár, hogy elragadja előlünk a mennyországot; de mindig és mindenütt mi lehetünk a győztesek. Nem úgy van itt, mint más háborúban, ahol bizonytalan a kimenetel. Isten kegyelme sosem hagy el bennünket. Ha akarjuk, mindig mi diadalmaskodhatunk. Ha már azt hisszük, hogy minden elveszett, csak kiáltanunk kell: „Uram, ments meg minket, mert elveszünk!” (Mt 8,25) Krisztus Urunk ott van mellettünk; kedvteléssel figyeli a harcot, és mosolyogva mondja: „Most ismertem meg, hogy szeretsz, hogy igazán szeretsz! ...” Valóban, akkor bizonyítjuk be Istennek szeretetünket, ha ellenállunk a kísértésnek.
      Mennyi ismeretlen hős van a világon! Egyszer majd meglátjuk őket, szinte pillanatonként aratott győzelmeikben gazdagon. Ezeknek fogja mondani a jó Isten: „Jöjjetek, Atyám áldottai... lépjetek be Uratok örömébe!”
      Őrangyalunk mindig mellettünk áll, hogy tollal a kézben jegyezze győzelmeinket. Reggelenként föl kellene szólítani magunkat: „Rajta, dolgozz a mennyország meghódításán. Lehet, hogy estére vége lesz a küzdelemnek.” Este pedig így: „Holnap talán befejeződik számodra az élet minden szenvedése...”
      Még nem szenvedtünk annyit, mint a vértanúk! És kérdezzétek csak meg őket; sajnálják-e most?... A jó Isten nem kér tőlünk annyit. Van, akit egyetlen szó kihoz sodrából. Egy kis megaláztatás fölbillenti bárkaját... Bátorság, testvéreim, bátorság! Eljön az utolsó nap, s akkor mondjátok majd: „Áldott küzdelmek, ti érdemeltétek ki nekem a mennyországot!” - Küzdjünk hát nagylelkűen!
      Ha látja az ördög, hogy semmire sem megy velünk, békében hagy. Íme, hogy szokott tenni az Istenhez visszatérő bűnösökkel: engedi, hadd élvezzék megtérésük első boldogságát. Tudja, hogy úgysem bírna velük, mert nagyon buzgók. Vár néhány hónapot, míg elmúlik buzgóságuk. Ekkor kezdi elhanyagoltatni velük az imát, a szentségeket; támadja őket különböző kísértésekkel; majd jönnek a nagy küzdelmek: itt a legjobb ideje kérni az erőt, nehogy alulmaradjanak.
      Vannak, akik oly gyöngék, hogy egy kis kísértésre azonnal engednek, mint a lágy papír. Ha mindig menetelnének előre, mint a jó katonák, akkor háború vagy kísértés idején fölemelnék szívüket Istenhez, és bátorságot merítenének. De bizony ők hátra maradnak... Azt mondják: „Elég nekem, hogy üdvözüljek, nem akarok én szent lenni!” - Ha nem akartok szentté lenni, lesztek kárhozottakká. Nincs középút. Vigyázzatok: vagy az egyik, vagy a másik! A mennyországba csak szentek jutnak. A tisztítóhelyi lelkek is azok, mert nincs halálos bűnük, csak meg kell tisztulniuk, és nyomban a jó Isten barátai közé tartoznak.
      Dolgozzunk gyermekeim, dolgozzunk! Eljön a nap, amikor úgy találjuk, hogy semmi sem volt túl sok a mennyországért.

Forrás:

1 megjegyzés:

Charisma írta...

Ezek nagyon szép gondolatok voltak, köszönöm.s