2009. okt. 1.

Zarándokok


Ma Kis Szent Teréz ünnepe van. Az olaszországi zarándoklata során értette meg a kármelita hívatását: imádkozni a papokért. Többet nem utazgatott, bezárkózott a kolostor falai közé haláláig, és a Vőlegény is vele együtt.

Ma nagy divat a zarándoklat: irány Olaszország ma is, vagy Franciaország, minél többe kerül a zarándoklat, annál több kegyelmet tudnak magukénak. És lehetőleg évente megismételve, de Isten mentsen luxusnak is nevezni, megsértődnek. Egy idő után aztán megvetik a szegényt és akinek a mindennapi kenyér is gond. Mennyire másképp imádkozik egy olyan halandó, aki "csak" a közeli templomban lakó Isteni Fogolyhoz tud elzarándokolni. Szeretem a fiatalok hátizsákos zarándoklatait, ők valóban közelebb kerülnek Istenhez és egymáshoz.

Szent Péter első levele "zarándokokhoz" szól, így kezdi: "Péter, Jézus Krisztus apostola a zarándokoknak...", majd  "...éljetek istenfélelemben zarándoklástok idején",  ismét  ezt a szót használja: "Szeretteim, kérlek benneteket, hogy mint idegenek és zarándokok, tartózkodjatok a testi kívánságoktól, mert ezek a lélek ellen törnek". Nos ez nem egy turisztikai hivatalnok, nem egy idegenvezető biztató szónoklata a turistákhoz. Minden semmi az örökkévalósághoz képest itt a földön, minden, ez az élet csak egy rövid zarándokút, sőt csak egy szívdobbanás.

Kis Virág igazi zarándok volt - lábbal tiport minden földit, csak Isten és a szeretet számított. Egyházunk legfiatalabb doktora lett, a "kis út" mindenki számára követhető, nem kell ahhoz teológusnak lenni szerencsére. A sok tudás néha a kegyelem akadályozója is lehet.

Ma a kormányunk is megomlott, de ez csak a betetőzése az évtizedek óta tartó krízisnek, szegénységnek, igazságtalanságnak, mindez jó melegágya lehet egy újabb diktatúrának. Ebben a törtető világban Szent Teréz útmutató csillag, korunk legnagyobb szentje: bizony minden elmúlik, egész birodalmak tűntek el, igen, érdemes emberségesnek és szentnek lenni minden körülmény közt. Néha hosszú nemzedékeken át viseljük ugyanazt a súlyos keresztet. Tamási Áron novellája nagyon illik a mai helyzetre: rendes feltámadást vártam 1989 decemberében, immár többet nem hiszek a trombitaszónak. De hiszek az Egy Istenben, a  "Szeretet végső győzelmében", a rendes Feltámadásban.


Nincsenek megjegyzések: