Az oroszok

- Nem tudok bemenni a saját házamba. Az oroszok mindent feldúltak, még a szénát is a csűrből megmocskolták, összetörték a bútorokat, széttépték a pokrócokat. Mindjárt jön haza a fiam és a lányom az iskolából, szekérre ülünk és megyünk. De az oroszoktól nem tudok semmi meleg gúnyát, se takarót kihozni, a tarisznyába sem lesz mit rakni, ott vannak a földön, az ágyainkban. Menekülnünk kell, jöjjön maga is. Már az erdőben is ők garázdálkodnak.

Ezzel a nagy aggodalommal csengetett be hozzám a földszinten lakó Regina néni, aki idestova 89 éves múlt. Az idén kora őszkor történt egy pénteki napon. A Szűzanya és Szent Ferenc nagy tisztelője volt mindig, napi rózsafüzér imádkozó, 15 évvel ezelőtt még közös imacsoportba jártunk. De az öregkori agy-érelmeszesedés furcsa mód a gyermekkori és a világháborús emlékeket hagyta érintetlenül igen erős érzelmi töltettel. Egy jó éve többször vittem már haza, a negyedünkben “eltéved”. Van egy idős nyugdíjas nő, aki felvigyáz rá délelőttönként, de minden furfangját bevetve, sikerül tőle megszöknie. Elindul a templomba vagy hozzám, ha otthon talál. Megfogtam a kézét és behúztam a szobába.

- Nyugodtan üljön le Regina néni, hozzám egy orosz sem tette be a lábát és nem is fogja soha. Ha még emlékszik, én jóval a háború után születtem.

De nem értette. Ez volt az első eset, hogy nem sikerült a jelenbe visszahozni. A kezébe nyomtam egy Mária képet és mondtam imádkozzon, én közben kell készüljek, indulok a munkába, délutáni váltásba járok. Elcsendesedett, imádkozott. Egy kis idő után le akartam kísérni, de nem tágított: ott vannak a kegyetlen orosz katonák, mi lesz a gyerekeivel. Láttam, ennek fele sem tréfa, felhívtam az igazgatónőmet, valahogy telefonon értesítsék a fiát vagy a lányát, hogy az édesanyjuk nálam van, sajnos nekem nincs meg a telefonszámuk. Teltek a percek. Végre sikerült a fiát megtalálni: épp vonaton ült, az ország másik távoli sarkába igyekezett. Lefutottam megnézni, nyitva van-e az ajtó Regina néninél. Zárva volt. A felvigyázó sehol, bizonyára a keresésére indult. Megint a telefonhoz: így nem tudok bemenni dolgozni, van-e kulcs? Kis idő múlva a fia üzente: igen, ott van Regina néni nyakában.

Fohászkodás, győzködés... semmi eredmény. Határozottan kézen fogtam, és magam után húzva két emeleten keresztül, valahogy leértünk a földszintre. Közben bíztattam, ne búsuljon, az oroszokat rég elintéztük, most béke van. Amikor meglátta az otthonát, megérkezett a jelenbe. Regina nénit megáldottam, keresztet rajzoltam a homlokára, és megnyugodva rohantam a munkába, kissé elkésve.

Jó 27 éve lakom ebben a tömbházban, már sok az idős. Úgy látom, hogy öregkorban élesen kiütközik az ember alaptulajdonsága. Azok, akik egész életükben csak legyintgettek, kritizáltak, a vagyon volt a fontos a számukra, most szinte kibírhatatlanok. Van aki a gyermekeit, unokáit védelmezi, sőt aggódik értük, mert nem tudják gyakran látogatni... Van akit MINDEN NAP meglátogatnak és nem szenvednek szükséget, így is szüntelenül panaszkodnak rájuk, elégedetlenek mindennel és mindenkivel.

A tegnap Regina néni állt a folyosó ablakánál és szomorúan kifele bámult. Kérdezte, hová megyek, mondtam: dolgozni.

- De miért áll itt Regina néni az ablakban? Itt a folyóson hideg van, és megfázik. Menjen be a szobájába.

- Mert mindig egyedül vagyok. Nézd, ezt az ablakot senki nem tisztította meg a nyáron.

- Ez nem így van, Mária a Szent Fiával most is itt van. Délután pedig jönnek a gyerekei. Az ablakot hagyja Regina néni, ne nyitogassa. Lefényképezhetem-e, megengedi-e?

- Igen hát, nagyot vagy kicsit mosolyogjak?

Mint egy ártatlan gyermek úgy várja, hogy megáldjam és keresztet rajzoljak a homlokára.

Szeressük az öregeinket: egyszerű létük, szenvedéseik és imáik, Isten ajándéka a mi számunkra. És imádkozzunk a békéért.

(A néni nevét megváltoztattam, de történet igaz, folytatódik napról-napra... Regina néni mindig Máriás lelkű önzetlen és jóember volt, most az.)