2009. szept. 18.

Élet az élet után



Egyik barátnőmmel 1993-ban ismerkedtünk meg a cursillos mozgalom keretében. Lobogott, szüntelenül lobogott, nem értettem miért. Egy kis idő után elmesélte, hogy 1981-ben epével műtötték, és a műtőasztalon meghalt. Kitaszították a hidegházba. És ekkor halálközeli élménye volt: látta magát, amint a sikertelen műtét után kiviszik, látott egy fényforrást, ami vonzotta, majd egy gyönyörű kertben járt, az ég kékje a földön nem létező színben fénylett. Egy kórus énekét halotta a távolból. Megjelent egy gyönyörű mosolygó Asszony, fehér leomló ruhában és hosszú kék övvel, amelynek a kékje olyan volt mint az égbolté. Beszélgettek (...)  és egyszer csak csecsemő sírást hallott. Ekkor az Asszony elbúcsúzott, és őt megmagyarázhatatlan erővel a csecsemősírás lefelé húzta, ismét látta a saját testét, "visszacsattant" - ez nagyon fájdalmas volt testileg, de még inkább lelkileg: az első napokban haragudott, hogy "visszaküldték". Meggyógyult. Azt a békét, szeretet és boldogságot, amit ott megtapasztalt, nem tudta soha feledni, mindig visszavágyott. Az élete - hozzáállása az élethez, gyökeresen megváltozott. Igen, van Isten, van ítélet, van mennyország, és Mária a mennyország Királynője. Senki nem értette meg őt, senki nem hitt neki, a családja sem. Rá kb. 14 hónapra megszületett a harmadik gyerek, egy kislány. Amikor mint csecsemő néha felsírt, a hangja ismerős volt "odaátról", tudta, hogy ezért küldték vissza. A kommunizmus istentagadó diktatúra volt. Majd a változás után a vallásos emberek sem hittek neki. És ebbe beleőrült. Ezzel a diagnózissal betegnyugdíjazták: őrült. Mire eljutott volna hozzá a hír, hogy másoknak is voltak ilyen tapasztalataik, már késő volt. Ma is akkor reagál normális emberhez méltóan, ha a szeretetről van szó. Felragyog a szeme, szinte kivirágzik, ha az unokáiról kérdezem. Érdekes, hogy reám emlékszik, a beszélgetéseinkre, és bizalom van benne, sőt arra is emlékezett, hol lakom.


Ezen a honlapon is sok ilyen tanúságtétel van, innen jutott eszembe a barátnőm kálváriája. Igen, van élet odaát. Lehet értelmezni bárhogy, de ezek az emberek megéltek valamit, és abban a szellemi-lelki állapotban, amelyben az élmény pillanatában voltak. Veszélyes ezoterikus mellémagyarázkodás is van a honlapon, amint látom. Gondolom, mivel élő ember nem láthatja Istent, ha nem hal "végérvényesen", ezért a teljes igazságot nem tudhatják. Isten végtelen, megközelíthetetlen világosságban lakik, és a lélek számot kell adjon földi élete minden pillanatáról. Ott már késő belátni, hogy csak a szeretet számít. 

Mikor visszatérnek ezek az emberek a földi porhüvelybe, akkor egyeseket Isten a lelkek megmentésére küld vissza, mint Glória Polót: megszámlálhatatlan azok száma, akik az ő beszámolójára tértek meg, változtak meg, senkit nem hagy közömbösen, senkit.





Jézust egy kis Ostya formájában magunkhoz vehetjük a szentmisében, mert alkalmazkodik a mi emberi természetünkhöz, de azért mégis csak "rettenetes nagy szentség",  a kenyérszínbe rejtőző Isten. Itt tökéletesen egyesülhetünk Vele, anélkül hogy meghalnánk. Egyszer mindenki meghal.



Elgondolom, hogy Nietzsche nagy gondolkodónak számít, a vallást hazugságnak tekintette finoman fogalmazva, az életerős és uralomra termett erős férfit hirdette, miközben például Lou von Salomé egyszerűen "dobta" ahogyan ma mondanánk, az ópium lett a vigasztalója.

Ateista volt. Ha valamiről, Valakiről nem akarunk tudomást venni, sőt tagadjuk a létét, nem jelenti azt, hogy az valóban nem is létezik.
 
A nihilizmus megtestesítője is találkozott eddig Istennel. Mind fogunk találkozni Istennel.
















1 megjegyzés:

Mirjam írta...

http://www.youtube.com/watch?v=vU1aMb69M64&feature=related

„Feltámadt Krisztus halottaiból, legyõzte halállal a halált, és a sírban lévõknek életet ajándékozott!”